– Költészetedben mély nyomokat hagyott a szülőföld szeretete, ezért gyakran neveznek a Csallóköz költőjének, pedig lehetett volna ez másképpen is, hiszen szlovák alapiskolában vetetted bele magad a betűvetés és olvasás rejtelmeibe.
– A Csallóköz a szívem csücske. Győrben születtem, de itt nőttem fel Gellén, a falu túlsó oldalán. Gyerekként, ha csak tehettem, jártam a természetet, s mindig lenyűgözött a látvány, a háborítatlan nyugalom. Olyan korban voltam gyerek, amikor nem nyíltak magyar iskolák, így szüleim kénytelenek voltak szlovák iskolába járatni. Magyarul olvasni otthon tanultam, nővéremnek köszönhetően. Két és fél évig jártam szlovák iskolába, és szinte végig nyűgnek éreztem. Ráadásul a családunkat sújtott vagyonelkobzás miatt sem tudtam a szívembe zárni a szlovákokat. A könyv abban az időben hiánycikknek számított a családoknál, így nálunk sem volt, de egy alkalommal a gellei plébános könyvekkel ajándékozott meg. A második világháború végén a budapesti unokatestvéreim a nagynénémmel együtt hozzánk menekültek, és a két nagylány hozta magával az akkor divatos regényfüzeteket. Ők már rég elmentek, amikor megtaláltam a könyveket a padláson, a kémény mögött egy csomagban. Mindent elolvastam, válogatás nélkül.
– Az első versedet kisiskolás korodban írtad, kevés sikerrel. Az iskolás évekhez több kellemetlen élményed kötődik, ezek közül mesélnél egyet?
– Az első versem Kósa tanító bácsi kalucsnijáról szólt, aki esős időben mindig kalucsnit húzott a cipőjére, s mi azt hittük, azért, hogy ne lehessen hallani, ha jön. Ez megihletett, versbe öntöttem a történetet, de utána már nem kísérleteztem. Viszont történt egyszer egy szerencsétlen momentum az iskolaudvaron. A hosszúra nyúlt szünetekben fociztunk. Akkoriban kinti illemhelyek voltak az iskoláknál is. Az egyik szlovák tanítónő épp kijött az illemhelyről, én meg véletlenül arcon rúgtam a labdával. Egy pattanást ért a labda, az kifakadt, így egy kis vér is kicsordult az arcára. Az ominózus eset után számomra nem termett babér az iskolában, bármit is csináltam. Pedig magoltam a szlovák szövegeket, de csak ötösöket kaptam. Nővérem végzős volt a dunaszerdahelyi gimnáziumban, gondolt egy merészet. Ennek a merészségnek köszönhetem, hogy a nyolcadik osztályt már én is Dunaszerdahelyen kezdtem. Erdész akartam lenni, de csak Zólyomban volt szakiskola, és mivel nem nagyon tudtam szlovákul, így le kellett mondanom az álmomról. Beiratkoztam a gimnáziumba, és kezdtem bontogatni a szárnyaimat. Egy alkalommal az egyik rövid fogalmazásomat kirakták a faliújságra, ez adta meg a lökést az írás felé. Utolsó éves voltam a gimnáziumban, amikor vettem a bátorságot, és elküldtem a versemet az Új Ifjúság szerkesztőségébe.
– Nem sokkal azután, hogy elkezdted az egyetemi tanulmányaidat, sötét felhők gyülekeztek a fejed felett.
– A pozsonyi Komenský Egyetemre jelentkeztem, fel is vettek a tanítóképzőbe, de két hónap után, amikor dívott a káderezés, ideológiai összetűzésbe keveredtem egyes személyekkel, ami nem maradt következmények nélkül. Turczel Lajos akkor segédtanárként dolgozott az egyetemen, ő volt a csoportunk vezetője, Sass Andor pedig a dékán. Turczelt bízta meg, hogy adja tudtomra, nem folytathatom tovább a tanulmányaimat. Szegény, behívatott az irodába, és vagy fél óráig izzadt, mire elmondta, amit el kellett. Közölte, hogy nagy a probléma, Dunaszerdahelyről rossz kádervélemény érkezett rólam. Magához ölelt, majd azt tanácsolta, menjek el dolgozni a nehéziparba, onnan majd kapok új kádervéleményt. Megfogadtam a tanácsát, és Ostravára mentem a bányába. Édesanyám nehezen engedett el, és ott én magam is sokkot kaptam. Amikor lent voltam az 1200 méter mély Fučíkbányában, megfogadtam, ha egyszer kikerülök onnan, a föld alá soha többet nem tudnak levinni. Ezután elmentem Vítkovicére, a vasgyárba. Ott megbetegedtem, ami nem csoda, hiszen naponta negyvenszer kellett hidegről melegre menni. Hazajöttem, s a szülőfalumban, a téglagyárban helyezkedtem el.
– Majd jött a katonai behívó...
– Közben megkaptam a katonai behívómat, de mivel a tüdőm kissé beteg volt, nem akartam katona lenni. Felkerekedtem, és elmentem Turczel után, hogy segítséget kérjek tőle, mert folytatni akartam az egyetemi tanulmányaimat. Elmondta, mit kell tennem, így ajánlást kértem a vasgyár káderosztályáról. Szívélyesen fogadtak, és a csokival lekenyerezett hölgy kitalálta, hogy készít egy oklevelet, amelyen az ifjúsági szocialista munkabrigád jeles dolgozójaként leszek feltüntetve. A felturbózott kádervélemény megtette a hatását, sikeres pótfelvétellel Nyitrán folytattam a tanulmányaimat. Mivel csak szlovák szakra lehetett jelentkezni, a földrajzot és a biológiát választottam. Azzal a mondatommal, hogy „a tehén csak magasabb füvet tud legelni, mert elöl nincsenek metszőfogai, így csak tépni tudja a füvet” a felvételim is sikerült biológiából. Lenyűgöztem a vizsgáztató tanárokat. Egy falusi gyereknek akkoriban szégyen is lett volna, ha nem tudja. Abban az időben senki nem vett minket a szárnyai alá, így magányos távfutó voltam én is az irodalomban. Sidó Zoltánék az iskolai újságban közzétettek egy felhívást, hogy aki érez magában tehetséget, küldje el az írásait. Gondoltam, próbát teszek, a versem pedig azonnal meg is jelent a lapban. Az egyetemen később igazán közel kerültem az irodalomhoz, Wurczel Gábor barátommal, Bárczi Istvánnal és Kmeczkó Mihálylyal együtt szerkesztettünk, újságot írtunk, majd átadtuk a stafétát Batta Györgyéknek.
– Az egyetem és a katonaság után Nagymegyer következett, ahol belépett az életedbe Farkas Jenő római katolikus pap, költő, műfordító.
– 1965-ben kezdő pedagógusként kerültem Nagymegyerre, a „zárdaiskola” falai közé. Amikor az első tanítási órámra mentem át a „fiúiskolába”, a régi paplak lépcsőjén megpillantottam Farkas Jenőt, aki megszólított. Meglepődtem, nem is gondoltam volna, hogy ismerhet engem a verseim által. Szívélyesen invitált egy pohár miseborra, és megígértette velem, hogy amint vége az órának, meglátogatom. Amikor a könyvtárszobájába léptem, hatalmas mennyiségű értékes könyv tárult elém, s megilletődésemet csak a kezembe nyomott pohár bor oldotta fel. Ittunk a barátságunkra, ami kitartott egészen korai haláláig. Farkas Jenő először kitűnő műfordítóként tette le a névjegyét, saját verseivel csak a múlt század ötvenes éveinek végén jelentkezett. A Nagymegyeren töltött évek alatt Gyüre Lajossal közösen megírtuk a város történetét. Hatalmas munka volt, és nagyon jó volt Lajossal együttműködni. Én a középkori időszakot dolgoztam fel, rengeteget kutattam, szerencsémre a könyvtárosok között akadtak olyanok, akik ismerői voltak a latin nyelvnek, s ez megkönnyítette a munkámat.
– Az idei könyvhétre jelent meg a Tűzhányó bánata című új könyved. S ha jól tudom, dolgozol most egy prózaköteten is.
– Az Orpheusz kiadó gondozásában jelent meg a legújabb verseskötetem, amelyet két éve kezdtem el írni. Ez a tizedik könyvem. Az első része költői monológgal indul, majd hosszú és rövid versek következnek, és a végén kaptak helyet a fájdalomversek, amelyek a feleségem halála után íródtak. Most fejeztem be egy prózakötetet, szeretném jövőre megjelentetni. Ez a történet egy szlovákiai magyar fiatalemberről szól, aki két évtizede elhagyta az országot, s csak akkor tér vissza, amikor az édesapja halálhíre eljut hozzá. Itthon szerelembe esik, egy jóval fiatalabb nő rabolja el a szívét. S hogy mi lesz a történet folytatása? Ha a könyv megjelenik, abból minden kiderül.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
