Nagy Erika: Honvágy a ragyogás, a bőség és a forgatag varázsából

2021. június 17., 07:22
Strieženec Alex – Forrás: Facebook.com

A somorjai Strieženec Alex nevét elsősorban a hazai zenei életből ismerhetjük, a Déjà vu klub és zenekar tette őt ismertté. Első szépirodalmi könyve hatvanéves korában jelent meg. Boldog ember, aki egész életében azt csinálja, csinálta, amit szeret. Zenél, tanította a zenét, majd a szunnyadó írói énje is a felszínre tört. A Lucifer és az angyalok hangja című zenés monodrámáját teltház előtt mutatták be a somorjai művelődési házban, majd pedig Pozsonyban is láthatta a közönség.

– Tavaly ősszel Nem tudom a nevem címmel új regényed jelent meg: egy családregény, kényes témával. Miért tartod fontosnak, hogy a nagybetűs életről írj?

– Sokáig gondolkodtam azon, hogy ezt a könyvet valóban akarom-e? Hogy belemenjek-e ilyen kényes témába, mint a szlovák–magyar kapcsolatok. Két szálon fut a regény, az egyik a nagyapám története, aki szlovák nemzetiségű volt, a másik pedig az enyém, aki magyar gyerekként nevelkedtem, magyar iskolába jártam. Valahogy úgy hozta az élet, hogy mindkét nagyapám szlovák volt, magyar feleséggel. Ebből aztán voltak konfliktusok bőven, s ezeket megírtam a könyvben is. Számtalan családot érint a téma, igyekeztem hitelesen nyúlni a szlovák–magyar viszonyhoz. Foglalkozom a könyvben a nagyapám Hlinka-gárdista életútjával, és a felvidéki magyarságot ért kitelepítések tragédiájával is. Elengedhetetlennek tartottam, hogy kimondjam, leírjam mindazt, ami évtizedek óta nyomaszt bennünket. Nálam azok a mondatok, amelyek mögött nincs élet, a második helyen vannak. Közhelyesnek tűnik, de azt mondják, a téma az utcán hever, csak le kell érte hajolni. Bevallom, témabőségben tobzódom. Szinte betemetnek, ezért arra törekszem, hogy kiírjam magamból.

– A Strieženec név elég ritka, de azért nem ismeretlen. Az apai nagyapád jelentős írói-költői tehetséggel bírt, az édesapád újságíróként dolgozott, de a folklór terén is jelentőset alkotott.

– Az első könyvem kiadója javasolta is a névváltoztatást. Sokáig gondolkodtam rajta, végül úgy döntöttem, nem változtatok, maradok annál, ami rám ragadt, ami lemoshatatlan rólam. Nem a név tesz valakit jó íróvá, hanem az, amit letesz az asztalra. Ezt a nevet viselte a nagyapám is, aki annak idején a légi Pálffy grófékhoz szegődött parádés sofőrnek, újságcikkeket, verseket írt, a szlovák állam idején sajtóattasé volt Berlinben, majd a háború után börtönben is ült. Érdekességként megjegyzem, hogy a Pálfy-kastély még ma is áll Kismagyaron. A Strieženec nevet viselte apám is, aki egy ideig tanított, majd újságíró-szerkesztő lett az Új Ifjúságnál, majd az Ifi nél. Az egyik alapítója volt a hazai magyar néptáncmozgalomnak, koreográfusként és táncosként vált ismertté, így nem meglepő, hogy én is néptáncoltam a Csallóközi Népi Együttesben. Egészen addig, amíg a zene nem vette át a vezető szerepet az életemben.

– Az írás hozzád is közel állt, már a tinédzser éveid alatt is jelentek meg írásaid az Új Ifjúságban, majd zenei beszámolókat, szakcikkeket is írtál. Mert, ugye, nem sietted el, hatvanéves voltál, amikor megjelent az első szépirodalmi köteted, a Bíborhajnal.

– Annak idején az érettségi után jelentkeztem a főiskolára, újságíró szerettem volna lenni. Nagy bánatomra nem vettek fel. Ennek az volt az oka, hogy a szlovák tudásomat jórészt az utcán, a gyerekek közt szedtem össze. Ehhez képest elég jól megtanultam, de kevésnek bizonyult. Akkor nagyon rosszul érintett a sikertelenség, de a zene átbillentett a csalódáson. Aztán már örültem is neki. Tizenöt éves lehettem, amikor írtam egy elbeszélést Péciről, a cigányemberről, aki néhány családdal együtt a gödörben lakott. Volt neki egy öreg lova, Sári, gyakran viaskodott a legyekkel a fához kötve. Egy alkalommal, amikor Péci a kocsmából hazatérve látta, hogy kiterülve fekszik a lova, könnyes szemmel ráborult a haláltusáját vívó állatra, az még rúgott egy utolsót, mielőtt kilehelte a lelkét. A rúgás telibe találta Pécit, és szinte egyszerre haltak meg mindketten. Ezt az elbeszélést a nővérem titokban beküldte az Új Ifjúságba, és meg is jelent. Ez a szösszenet a Nem tudom a nevem című könyvem zárórésze, és mintegy bizonyosság arra, hogy volt előzménye, hogy hatvanévesen író lettem. Volt adottságom mindig is az íráshoz, de más irányba vitt az élet.

– Igen, a zene felé, ami kitölti még ma is az életedet. S ennek köszönhetően a zenélés pezsgő évei következtek. Mit adtak azok az évtizedek? Mit jelentett a csavargó élet, az, hogy az egyik országból ki, a másikba be?

– Autodidakta módon tanultam zenélni, bár jártam zeneiskolába egy rövid ideig, ahová egy parkon keresztül vezetett az út. Emlékszem, hamar azon kaptam magam, hogy a foci jobban érdekel. A parkban a hegedűm tokja volt az egyik kapufa, a kabátom pedig a másik, és inkább a labdát rúgtam. Nem a zenével volt a bajom, hanem az iskolával, így feladtam. A néptánc után a beat- és rockzene szerelmese lettem, majd elmentem külfödre zenélni. Rengeteget köszönhetek azoknak az éveknek: pörgős, utazós életbe cseppentem, ami változatos volt, más életforma. Amikor külföldön zenéltem, már megszületett a két fiam, és bizony gyakran sírtam, mert amikor karácsonykor a milliomosok gyerekeinek doboltam, az én fiaim nélkülözni voltak kénytelenek. Tíz évig dolgoztam külföldön, aztán hazajöttem, de nem zártam be a kaput. Ausztriába jártunk zenélni, viszont ügyeltünk arra, hogy otthon aludjunk. Ez a haknizás huszonöt évig tartott, majd lezártam ezt a fejezetet is, és a jazz vette át a szerepet az életemben. Zenész vagyok, kulturális eseményeket szervezek, külföldi vendéglátózás után hazaérkezve alapítottam meg a Déjà vu-t. Ezekből az élményekből táplálkozom még ma is. A zene és az írás összefonódott az életemben. A megjelent szépirodalmi műveim témáit általában a kalandos zenészélet ihlette. A Mi, muzsikus lelkek című könyvemben kifejezetten élet írta történetekkel foglalkozom, a zenészbarátokkal kapcsolatos élmények keltek életre benne.

– Eddig tíz köteted jelent meg a fordításokkal együtt. Szakkönyveket is írtál, amiből kettő a dobolásról szólt, de az első, a Dobok és dobosok című kiadvány szlovák nyelven jelent meg. Miért?

– Az ok egyszerű, a Dobok és dobosok című könyvre nem találtam magyar kiadót, szlovákot viszont igen. A kézirattal elmentem a Madách-kiadóba is, ott találkoztam Dobos Lászlóval, akinek izgatottan mutattam meg a kéziratot. Kapásból visszautasította, de nem a minősége miatt, hanem, mert köze nem volt a szépirodalomhoz. A kiadóból kijövet magamban azon viccelődtem, hogy biztos a neve és a cím véletlen egybeesése miatt. Magyarországon, a legnagyobb zenei kiadóban mondogatták, hogy a dobolás történetét még senki sem írta meg nálunk. Hozzá tettem, hogy Európában sem. Rövid időn belül a patinás kiadó eltűnt a süllyesztőben, és a könyvemnek annyi volt. Ekkor gondoltam azt, ha nem kell magyarul, még jó lehet szlovákul. Vért izzadva lefordítottam, majd egy jó barátom, M. Nagy László vállalta, hogy kiadja. A kötetet lefordíttattam német nyelvre is, és egy merészet gondolva elvittem a frankfurti kiállításra. Ott találtam is valakit az akkor még létező NDK-ból, aki ígérte, hogy megveszi a kéziratot. Én naivan a kész anyagot átadtam neki a fotókkal együtt, boldog voltam, hogy a kiutazásomat siker koronázta. Azóta nem hallottam felőle, az ígért szerződést sem kaptam meg, nem tudom, mi lett a sorsa. Már mindegy, túl vagyok rajta. Feldolgoztam a szlovák dzsessz történetét is, ami meg is jelent, majd egy további szakkönyvem, a dob-tanítási metódusom pedig egy prágai kiadónál látott napvilágot.

– Mit jelent számodra a fordítás, vagy szlovák nyelven írni? Az első kisregényed szlovák és angol fordításban is megjelent.

– Két nyelven írni plusz teher, mint ahogy két nyelven olvasni is. Néha elkerülhetetlen volt a kétnyelvűség, amikor például Somorja kultúréletét dolgoztam fel. Az egyes fejezetek eleve kétnyelvűen jelentek meg a Somorja és vidéke helyi lapban, csak később lett belőlük könyv. Magyar is és szlovák is. Máig jó érzéssel tölt el, hogy megírtam, hiszen nem sok település büszkélkedhet hasonlóval. A szlovák dzsessz történetét pedig érthető okokból csak szlovákul írtam meg. A Bíborhajnal anyagát sokáig nem engedtem ki a kezem közül, csiszoltam hosszú évekig. Az azóta már utánnyomást is megért könyvben egy nyugatra emigrált alkoholbeteg főhős életét igyekszem hitelesen bemutatni. A könyv angol nyelven is megjelent Amsterdam Dawn címen, és a szlovák fordítás is napvilágot látott. Ajánlom a szerzőknek, hogy soha ne fordítsák le a saját könyvüket idegen nyelvre, mert megszenvednek vele. Persze, ezt csak másoknak ajánlom, én már gőzerővel fordítom szlovákra a családregényemet, sőt, már tárgyaltam egy kiadóval is.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júniusi számában)