A somorjai Strieženec Alex nevét elsősorban a hazai zenei életből ismerhetjük, a Déjà vu klub és zenekar tette őt ismertté. Első szépirodalmi könyve hatvanéves korában jelent meg. Boldog ember, aki egész életében azt csinálja, csinálta, amit szeret. Zenél, tanította a zenét, majd a szunnyadó írói énje is a felszínre tört. A Lucifer és az angyalok hangja című zenés monodrámáját teltház előtt mutatták be a somorjai művelődési házban, majd pedig Pozsonyban is láthatta a közönség.
– Tavaly ősszel Nem tudom a nevem címmel új regényed jelent meg: egy családregény, kényes témával. Miért tartod fontosnak, hogy a nagybetűs életről írj?
– Sokáig gondolkodtam azon, hogy ezt a könyvet valóban akarom-e? Hogy belemenjek-e ilyen kényes témába, mint a szlovák–magyar kapcsolatok. Két szálon fut a regény, az egyik a nagyapám története, aki szlovák nemzetiségű volt, a másik pedig az enyém, aki magyar gyerekként nevelkedtem, magyar iskolába jártam. Valahogy úgy hozta az élet, hogy mindkét nagyapám szlovák volt, magyar feleséggel. Ebből aztán voltak konfliktusok bőven, s ezeket megírtam a könyvben is. Számtalan családot érint a téma, igyekeztem hitelesen nyúlni a szlovák–magyar viszonyhoz. Foglalkozom a könyvben a nagyapám Hlinka-gárdista életútjával, és a felvidéki magyarságot ért kitelepítések tragédiájával is. Elengedhetetlennek tartottam, hogy kimondjam, leírjam mindazt, ami évtizedek óta nyomaszt bennünket. Nálam azok a mondatok, amelyek mögött nincs élet, a második helyen vannak. Közhelyesnek tűnik, de azt mondják, a téma az utcán hever, csak le kell érte hajolni. Bevallom, témabőségben tobzódom. Szinte betemetnek, ezért arra törekszem, hogy kiírjam magamból.
– A Strieženec név elég ritka, de azért nem ismeretlen. Az apai nagyapád jelentős írói-költői tehetséggel bírt, az édesapád újságíróként dolgozott, de a folklór terén is jelentőset alkotott.
– Az első könyvem kiadója javasolta is a névváltoztatást. Sokáig gondolkodtam rajta, végül úgy döntöttem, nem változtatok, maradok annál, ami rám ragadt, ami lemoshatatlan rólam. Nem a név tesz valakit jó íróvá, hanem az, amit letesz az asztalra. Ezt a nevet viselte a nagyapám is, aki annak idején a légi Pálffy grófékhoz szegődött parádés sofőrnek, újságcikkeket, verseket írt, a szlovák állam idején sajtóattasé volt Berlinben, majd a háború után börtönben is ült. Érdekességként megjegyzem, hogy a Pálfy-kastély még ma is áll Kismagyaron. A Strieženec nevet viselte apám is, aki egy ideig tanított, majd újságíró-szerkesztő lett az Új Ifjúságnál, majd az Ifi nél. Az egyik alapítója volt a hazai magyar néptáncmozgalomnak, koreográfusként és táncosként vált ismertté, így nem meglepő, hogy én is néptáncoltam a Csallóközi Népi Együttesben. Egészen addig, amíg a zene nem vette át a vezető szerepet az életemben.
– Az írás hozzád is közel állt, már a tinédzser éveid alatt is jelentek meg írásaid az Új Ifjúságban, majd zenei beszámolókat, szakcikkeket is írtál. Mert, ugye, nem sietted el, hatvanéves voltál, amikor megjelent az első szépirodalmi köteted, a Bíborhajnal.
– Annak idején az érettségi után jelentkeztem a főiskolára, újságíró szerettem volna lenni. Nagy bánatomra nem vettek fel. Ennek az volt az oka, hogy a szlovák tudásomat jórészt az utcán, a gyerekek közt szedtem össze. Ehhez képest elég jól megtanultam, de kevésnek bizonyult. Akkor nagyon rosszul érintett a sikertelenség, de a zene átbillentett a csalódáson. Aztán már örültem is neki. Tizenöt éves lehettem, amikor írtam egy elbeszélést Péciről, a cigányemberről, aki néhány családdal együtt a gödörben lakott. Volt neki egy öreg lova, Sári, gyakran viaskodott a legyekkel a fához kötve. Egy alkalommal, amikor Péci a kocsmából hazatérve látta, hogy kiterülve fekszik a lova, könnyes szemmel ráborult a haláltusáját vívó állatra, az még rúgott egy utolsót, mielőtt kilehelte a lelkét. A rúgás telibe találta Pécit, és szinte egyszerre haltak meg mindketten. Ezt az elbeszélést a nővérem titokban beküldte az Új Ifjúságba, és meg is jelent. Ez a szösszenet a Nem tudom a nevem című könyvem zárórésze, és mintegy bizonyosság arra, hogy volt előzménye, hogy hatvanévesen író lettem. Volt adottságom mindig is az íráshoz, de más irányba vitt az élet.
– Igen, a zene felé, ami kitölti még ma is az életedet. S ennek köszönhetően a zenélés pezsgő évei következtek. Mit adtak azok az évtizedek? Mit jelentett a csavargó élet, az, hogy az egyik országból ki, a másikba be?
– Autodidakta módon tanultam zenélni, bár jártam zeneiskolába egy rövid ideig, ahová egy parkon keresztül vezetett az út. Emlékszem, hamar azon kaptam magam, hogy a foci jobban érdekel. A parkban a hegedűm tokja volt az egyik kapufa, a kabátom pedig a másik, és inkább a labdát rúgtam. Nem a zenével volt a bajom, hanem az iskolával, így feladtam. A néptánc után a beat- és rockzene szerelmese lettem, majd elmentem külfödre zenélni. Rengeteget köszönhetek azoknak az éveknek: pörgős, utazós életbe cseppentem, ami változatos volt, más életforma. Amikor külföldön zenéltem, már megszületett a két fiam, és bizony gyakran sírtam, mert amikor karácsonykor a milliomosok gyerekeinek doboltam, az én fiaim nélkülözni voltak kénytelenek. Tíz évig dolgoztam külföldön, aztán hazajöttem, de nem zártam be a kaput. Ausztriába jártunk zenélni, viszont ügyeltünk arra, hogy otthon aludjunk. Ez a haknizás huszonöt évig tartott, majd lezártam ezt a fejezetet is, és a jazz vette át a szerepet az életemben. Zenész vagyok, kulturális eseményeket szervezek, külföldi vendéglátózás után hazaérkezve alapítottam meg a Déjà vu-t. Ezekből az élményekből táplálkozom még ma is. A zene és az írás összefonódott az életemben. A megjelent szépirodalmi műveim témáit általában a kalandos zenészélet ihlette. A Mi, muzsikus lelkek című könyvemben kifejezetten élet írta történetekkel foglalkozom, a zenészbarátokkal kapcsolatos élmények keltek életre benne.
– Eddig tíz köteted jelent meg a fordításokkal együtt. Szakkönyveket is írtál, amiből kettő a dobolásról szólt, de az első, a Dobok és dobosok című kiadvány szlovák nyelven jelent meg. Miért?
– Az ok egyszerű, a Dobok és dobosok című könyvre nem találtam magyar kiadót, szlovákot viszont igen. A kézirattal elmentem a Madách-kiadóba is, ott találkoztam Dobos Lászlóval, akinek izgatottan mutattam meg a kéziratot. Kapásból visszautasította, de nem a minősége miatt, hanem, mert köze nem volt a szépirodalomhoz. A kiadóból kijövet magamban azon viccelődtem, hogy biztos a neve és a cím véletlen egybeesése miatt. Magyarországon, a legnagyobb zenei kiadóban mondogatták, hogy a dobolás történetét még senki sem írta meg nálunk. Hozzá tettem, hogy Európában sem. Rövid időn belül a patinás kiadó eltűnt a süllyesztőben, és a könyvemnek annyi volt. Ekkor gondoltam azt, ha nem kell magyarul, még jó lehet szlovákul. Vért izzadva lefordítottam, majd egy jó barátom, M. Nagy László vállalta, hogy kiadja. A kötetet lefordíttattam német nyelvre is, és egy merészet gondolva elvittem a frankfurti kiállításra. Ott találtam is valakit az akkor még létező NDK-ból, aki ígérte, hogy megveszi a kéziratot. Én naivan a kész anyagot átadtam neki a fotókkal együtt, boldog voltam, hogy a kiutazásomat siker koronázta. Azóta nem hallottam felőle, az ígért szerződést sem kaptam meg, nem tudom, mi lett a sorsa. Már mindegy, túl vagyok rajta. Feldolgoztam a szlovák dzsessz történetét is, ami meg is jelent, majd egy további szakkönyvem, a dob-tanítási metódusom pedig egy prágai kiadónál látott napvilágot.
– Mit jelent számodra a fordítás, vagy szlovák nyelven írni? Az első kisregényed szlovák és angol fordításban is megjelent.
– Két nyelven írni plusz teher, mint ahogy két nyelven olvasni is. Néha elkerülhetetlen volt a kétnyelvűség, amikor például Somorja kultúréletét dolgoztam fel. Az egyes fejezetek eleve kétnyelvűen jelentek meg a Somorja és vidéke helyi lapban, csak később lett belőlük könyv. Magyar is és szlovák is. Máig jó érzéssel tölt el, hogy megírtam, hiszen nem sok település büszkélkedhet hasonlóval. A szlovák dzsessz történetét pedig érthető okokból csak szlovákul írtam meg. A Bíborhajnal anyagát sokáig nem engedtem ki a kezem közül, csiszoltam hosszú évekig. Az azóta már utánnyomást is megért könyvben egy nyugatra emigrált alkoholbeteg főhős életét igyekszem hitelesen bemutatni. A könyv angol nyelven is megjelent Amsterdam Dawn címen, és a szlovák fordítás is napvilágot látott. Ajánlom a szerzőknek, hogy soha ne fordítsák le a saját könyvüket idegen nyelvre, mert megszenvednek vele. Persze, ezt csak másoknak ajánlom, én már gőzerővel fordítom szlovákra a családregényemet, sőt, már tárgyaltam egy kiadóval is.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júniusi számában)
Sorozatunkban arra kérjük a kortárs szerzőket, hogy ajánljanak nekünk olyan pályatársakat, akiknek a műveit szívesen olvassák. Ambrus Lajos javaslatára most átléptük az országhatárt és a Csíkszentdomokoson élő Lövétei Lázár Lászlót kérdeztük.
Mindig öröm olyan fiatal muzsikusok munkáját hallgatni, akik nem valamilyen simára polírozott zeneipari zsánerben utaznak, hanem már pályájuk kezdetén teljesen önfeledt kompromisszummentességgel vágják a maguk útját a sűrűben. Örömünk attól sem lesz kisebb, ha küzdenünk kell az anyaggal, a Sauropoda Pangea című lemeze ugyanis alaposan próbára teszi mindazok hallójáratát és ritmusérzékét, akik egy daltól az intro-verze-refrén-szóló-verze-refrén-outro struktúrát várják. Az albumról Krizbai Domokos gitárossal beszélgettünk.
Zsapka Attila kis túlzással a Felvidék minden színpadán állt már, neve öszszefonódott a költészettel, hiszen zenekaraival és szólóban is a magyar irodalom remekeit zenésíti meg. A mindig jókedvű gitárosénekessel költészetről, tervekről és a közönség hiányáról beszélgettem.
Az ipolysági születésű Gágyor Péter április 6-án ünnepelte 75. születésnapját. Az egykor Németországba emigrált, majd két évtized múltán Komáromban, a Duna magyarországi oldalán otthonra lelő írónak tizennégy kötete jelent meg, köztük fordításkötetek, drámák, regények, novelláskötet, tanulmánykötet, verskötetek.
Egy erős írónemzedék létrejöttében hisz Lakatos Mihály romániai magyar költő, író, műfordító, aki elköteleződéssel vallja és eszerint is él, hogy az irodalomnak komoly szerepet kell vállalnia, feladata küzdeni az értékválsággal. Jellegzetes írói világában a súlyos ügyeket nemegyszer humorral oldja, ami, állítja, nem csupán alkati kérdés: a humort a székely ember a borvízzel szívja magába. Irodalmi munkásságának és betöltött tisztségeinek is ez a belső tartás ad egyedülálló értéket.
Az író úgy lett a felvidéki magyarság krónikása, hogy sokszor leírta, ifjúkorában nem szeretett olvasni, ahogy iskolába járni sem. Apja boltos volt, ő lovat és földet szeretett volna. Elkövette azt a nagy hibát, hogy nemcsak kitűnően sportolt, de fogott az agya is.
Foster Dorka (Palkonya, 1999) a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) másodéves textiltervező szakos hallgatója, zenész, énekes, dalszövegíró, textiltervező, a Sárvári Diákköltők, diákírók táborának döntőse, a Helikoni versenyek kétszeres arany fokozatot szerzett fuvolistája.