– Ismer a nagyvilág, mint politikust, hiszen parlamenti képviselő, a szlovák kormány miniszterelnök-helyettese, majd európai parlamenti képviselő is voltál. Az 1980-as évektől írsz, könyveid száma meghaladta a huszonötöt. Hogyan tudtad összeegyeztetni az írást a politikával?
– Az írás és a politika egymás mellett haladtak, nem engedtem, hogy összekuszálják egymást. A nyolcvanas években szépprózával kezdtem, majd a rendszerváltás után 1998-ig a publicisztika vált meghatározóvá. Azzal igyekeztem hozzájárulni az új, szabad felvidéki magyar gondolkodás kialakításához. 1998 és 2006 között kormánytag voltam, akkor sem időm, sem lelki nyugalmam nem nagyon volt az írásra. 2007 és 2010 között úgyszintén, pártelnökként más világban kellett élnem. 2010 után felrobbant a lelkem, évente egy kötetet adtam ki, s ez az állapot máig tart. Több mint húszezer példány került ki az olvasókhoz a könyveimből az elmúlt harminc évben.
– Hiánycikk a drámairodalom, szerencsére otthon vagy ebben a műfajban is. Drámáid a felvidéki magyarokról szólnak, bár írtál Kádárról is. Amikor a színházban adják elő a darabodat, a nézők között többen is a saját érzéseikkel találkoznak.
– A múlt század nyolcvanas éveiben nyolc évig aktív színjátszó voltam a lévai Csemadokban, én voltam a csoport dramaturgja is. Megtanultam, hogyan kell a szöveggel dolgozni, s azt is, hogy színészként hogyan kell a darab értelmét megformálni – tehát a színpadon belülről is látnom kellett a szöveg kiteljesedését. Az eddigi drámáimban főleg felvidéki magyar sorsokat igyekeztem bemutatni, azért is, mert a szlovákiai magyar dráma hiánycikk. Eddig hét bemutatóm volt, szerintem mindegyiknek volt értelme és értéke, ez összesen körülbelül kétszáz előadást jelent. Ezek talán hozzájárultak a szlovákiai magyar közösség szellemi kohéziójának megerősítéséhez is. A legjobb érzés persze azt megtapasztalni, amikor a színész szépen adja át a gondolatot, amelyért a darab készült, s a közönség megérti azt és jól reagál.
– Rendkívül kritikusan és elvi szigorral foglalkozol a szlovákiai jelenségekkel a publicisztikáidban. Volt ebből kellemetlenséged?
– Persze, több konfliktust is fel kellett vállalnom a szlovákiai magyar közélet tisztasága védelmében. Meggyőződésem ugyanis, hogy egy nemzeti kisebbség fennmaradása erkölcsi kérdés is: mi naponta a nehezebb utakat választjuk, s ez tudatos döntés eredménye, amely belső, lelki pilléreken nyugszik. Ha ezek a pillérek sérülnek, a közösség jövője kerül veszélybe. Miniszterelnök-helyettesként, pártelnökként sokszor kerültem konfliktusba Mečiarral, Slotával, Ficóval – de ez volt a helyes, ezt kellett tennem. Öt alkalommal bíróságra adtak szlovákiai magyar kollégák is, mert elmondtam róluk az igazságot. Mind az öt pert megnyertem.
– Milyen a kapcsolatod az olvasóval? Egy-egy író-olvasó találkozón az adott könyvedé a főszerep, vagy politikai kérdésekkel is bombáz az olvasó?
– A személyes találkozások szerepe pótolhatatlan, a legtöbbször nagyon jó hangulat alakul ki ilyenkor. Mindig elmondom azonban, hogy ne keverjük a műfajokat: ha egy drámámat játsszák, a színpadi alkotást kell véleményezni, befogadni. A széppróza önmagában érték, nem szabad direkt politikát belekeverni. A publicisztika esetében viszont szabad a pálya: az a közéletről szól, ott vastagon lehet politizálni is.
– Napjaink irodalmában fontos helye van szerinted a műfordításnak? S ha igen, vagy nem, akkor miért?
– Az én könyveimből néhány angol és szlovák fordításban, bizonyos részek francia és német változatban is megjelentek. Fontos ez, hogy más nemzet fiaihoz is eljuttassuk a gondolatainkat, a szlovákiai magyar történeteket. Jeleket a létünkről.
– Milyen írói terveid vannak a közeljövőben?
– Tavasszal jelenik meg a harmadik drámakötetem, Hit és illúzió címmel. Azokat a darabokat tartalmazza, amelyeket valamelyik színház bemutatott az elmúlt években. Jövőre egy elbeszéléskötetet szeretnék megjelentetni A másik én címmel, ennek is elkészült már a fele. Meggyőződésem, hogy a felvidéki magyar történeteket nekünk, az ebbe a közösségbe született alkotóknak kell felmutatnunk. Az irodalom így szellemi gerinc lehet, amelynek pótolhatatlan a szerepe. Ebben az egyre inkább elbutuló 21. századi környezetben mindenkinek van feladata, az összes olyan emberi lénynek, aki írástudónak vallja magát: olvasni kell, a saját, szlovákiai magyar dolgainkat is! Nem szabad hagyni, hogy elbutuljon a közegünk: a buta emberek ugyanis iszonyatosan manipulálhatóak.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)
Maurits Ferenc, Móri, ahogy sokan ismerik, grafikus, festő és költő. Egyformán mind a három. Nincs fontossági sorrend. Műveiben a kép és a szöveg egyenrangú társai egymásnak. Remegő vonalai, vibráló színei, gondosan válogatott szavakból álló rövidversei rendkívül jellegzetesek. Mint mondja, képes előhívni és megrajzolni a mindannyiunkban ott rejtőző (emlék)képeket, de nemcsak képek rejlenek benne, hanem történetek is, a gyerekkoráról, az újvidéki Telepről, költőbarátokról, utazásokról, művészetekről és művészekről…
Pelyvás Gergő harmadéves bölcsészhallgató, a germán nyelvek és az utazás szerelmese, de mint kiderült a falmászás és az ütős hangszerek világa sem áll távol tőle. A 2022-ben megjelent A kozmosz uborkái című novellája megadta számára a tökéletes flow-élményt, amely egyben számos családi szállóigét is eredményezett.
Gorondy-Novák Márton tizenöt éves korában írta első novelláját. Ez az írás abban az értelemben meghatározó volt számára, hogy örökre megtanulta: az alkotás ismereti tudást is igényel. Próbálkozott versírással és dalszövegekkel, de a novella műfaját érzi magához a legközelebb, minden idők legjobb novellistájának Kosztolányit tartja. A nagyregény megírásának gondolata – mint minden prózaírót – őt is foglalkoztatja. Idén készül debütálni első könyvével. Alkotói mivolta mellett jogász és édesapa is.
„Azt végzem el, ami magától elindul, isten tudja, kinek, minek a kezdeményezésére.” Pontosan így indult el Berta Zsolt És így tovább, és így tovább című irodalmi albuma is, mely 22 szemernyi prózát és ugyanennyi fikarcnyi dalt foglal magába, s amelyben ez a két világ, a próza és a líra tökéletesen egybefonódik (olyannyira, hogy némiképp még szerepet is cserél a kettő). Természetesen a beszélgetés fókuszában az említett alkotás állt, de sokat megtudhattunk magáról az alkotóról is, a személyiségéről, a világlátásáról, s azt hiszem, az albumban jelentkező természetesség, szabad hatás már itt, Berta
Nagy Lea elképesztő nyitottsággal és érdeklődéssel lép az élet felé, „mindig szükségem van valami új impulzusra” – mondja, s ezen kijelentését az is kellőképpen alátámasztja, hogy öt évig csellózott, nyolc évig kórusban énekelt, balettozott, mindeközben pedig verseket, novellákat ír, illetve nemzetközi kapcsolatokra, sikerekre is szert tett. Tavaly szeptemberben jelent meg a harmadik, francia nyelvű verseskötete, Le chaos en spectacle címmel, amelynek elmondása szerint, nagyon jó volt a fogadtatása francia nyelvterületen.
„Túl sok mindennel foglalkozik, és mégis rövid akar lenni” – olvashatjuk Szathmári Dominik az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oldalán található bemutatkozószövegében. Most bevallotta, hogy ez valóban így van, hiszen végzettsége szerint energetikai mérnök, mindemellett stratégiai és üzletfejlesztési gyakornok, de míg óvodás korában rajzművész volt, mostanság verseket ír és nagyszerű zongoraműveket komponál. Olyannyira, hogy nemrégiben megjelent első, First pieces című albuma is, amely hét zongorajátékot foglal magába.
A kívülről érkező impulzusok szüntelen meghatároznak és alakítanak bennünket, s igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha adódik egy-egy olyan tevékenység, amely segít ezek feldolgozásában, kivetítésében. Törteli Réka azon mázlisták egyike, kiknek a művészet a mindennapjaik részét jelenti, s így könnyedén „hasznára” fordítja a világunkból érkező különféle impressziókat. Az Újvidéki Művészeti Akadémián tanul festészetet, és amint a „megfesthetetlen képek” gátja megakasztja alkotói tevékenységeiben, a költészet rögtön a segítségére siet.
Maurits Ferenc, Móri, ahogy sokan ismerik, grafikus, festő és költő. Egyformán mind a három. Nincs fontossági sorrend. Műveiben a kép és a szöveg egyenrangú társai egymásnak. Remegő vonalai, vibráló színei, gondosan válogatott szavakból álló rövidversei rendkívül jellegzetesek. Mint mondja, képes előhívni és megrajzolni a mindannyiunkban ott rejtőző (emlék)képeket, de nemcsak képek rejlenek benne, hanem történetek is, a gyerekkoráról, az újvidéki Telepről, költőbarátokról, utazásokról, művészetekről és művészekről… Nem a szavak embere, így viszonylag ritkán mesél, ez tehát egy kivételes alkalom.
Szabados Attila habár fájó szívvel, de hamarosan befejezi mesterszakos tanulmányait a BME kulturális iparágak specializációján, mindeközben két új verseskötettel is készül olvasóinak, amelyek közül az egyik a Vérsűrűség címet fogja viselni. S noha a líra valóban közelebb áll hozzá, mint a próza, a feszes versnyelv, az egyirányúság, a szikárság és az úgynevezett végtelenségig redukált mártás, amellyel fiatal költőnk a narratív keretet illeti, minduntalan egyetértésre sarkallhatnak minket, hogy valóban „Halmazok vannak inkább, amik érintkeznek, metszik egymást.