– Neved összeforrt a mondókákkal, mesékkel, legendákkal. Mikor kezdted a gyűjtésüket?
– Középiskolás koromtól Nyitra környékén gyűjtöttem a legtöbb mondókát, s ezek némelyikét pár sorban beleszövöm a mesenovelláimba, történeteimbe, mert nem szabad a gyökereinkről elfeledkezni. Annak idején elég sok íróval találkoztam Nyitra környékén, volt ott egy barátom, Mártonvölgyi László, aki sajnos már rég nincs az élők sorában. Folyamatosan gyűjtötte a Nyitra környéki mondákat, amelyeket szóhagyomány alapján dolgozott fel, helyszíni kutatásokat végzett. Nyitravölgy regéi az újszerűség érdekességével hatottak rám, felkeltette az érdeklődésemet. Szőke József, szülőfalum nagy szülötte szintén a Nyitra környéki meséket, történeteket, hiedelmeket dolgozta fel. Ezeket a történeteket mindig szívesen olvastam annak idején a Kis Építőben, az iskolások folyóiratában. Amikor Mátyusföldre kerültem, magammal hoztam a Nyitra környéki ízeket.
– A Losoncon eltöltött középiskolás évek alatt egy érdekes világ tárult ki előtted.
– Ez meghatározó korszak volt az életemben, ez a négy év segített abban, hogy másképpen gondolkodjak, mint egy átlagos középiskolás. Néprajzkutatást végeztünk, összegyűjtöttük Gömör környékének értékeit, ritkaságait, akár csak annak idején Nyitrán. Büszke vagyok arra, hogy én beszélgettem legutoljára Serly Tibor zeneszerzővel és karmesterrel. Az ő édesapja volt Serly Lajos, aki a kedvenc nótámnak, a Kék nefelejcs, kék nefelejcs virágzik a, virágzik a tó partján kezdetű népies műdalnak a zenéjét szerezte. Abban az időben nagyon erős volt Losoncon a Kármán József irodalmi és művészeti kör. Ott kezdtem el írni, és én lettem az Ifjú Építész című ifjúsági diáklap főszerkesztője. Magyar létemre megnyertük Szlovákia legjobb diáklapjának a díját, nyilván köze volt az elismerésnek ahhoz is, hogy kétnyelvű lapként jelentünk meg. A katonaság után Mátyusföldre kerültem a Galántai járás fiatal alkotóinak társaságába. Almanach-szerű füzeteket adott ki minden évben az Osveta Művelődési Intézet, s ezekben az én írásaim is helyet kaptak 1982-ben, majd 1984-ben és 1985-ben. Közben építész lettem, és csapongtam különböző művészeti műfajok között. Tíz évig például rendező voltam Nagyfödémesen az amatőr színháznál. Közben folyamatosan írtam, nemcsak szépirodalmat, gyerekverseket, hanem tudósítást is.
– Nem vagy az a típus, aki szereti túlírni a novelláit.
– Rendszeresen publikáltam az Új Ifjúság hetilapba, de az Irodalmi Szemlében a nyolcvanas évek elején volt egy szám, amelyben a fiatalok kaptak teret, így az én Kilométerkő című novellám is. Nem sokkal később kaptam egy szép levelet Ardamica Ferenctől, aki megírta, hogy elkezdődött az irodalmi pályám. Ez ösztönzőleg hatott rám. Nem vagyok az a típus, aki szeret túlírni valamit. Szeretem a mikronovellákat, amelyek úgy tűnnek, hogy le vannak zárva, de nincsenek, azt rábízom az olvasóra. Van egy vágyam, tervezem, hogy megírom a legrövidebb novellákat, tíz sorban. Bevallom, még nem állok készen a feladatra, dolgozom rajta, tizenöt mondatnál eddig nem sikerült rövidebbet írni.
– Szülőfaludról, Nagykérről monográfiát írtál.
– Ez a könyv nem egy tipikus monográfia, inkább falurajznak nevezném. Kétharmad részben benne van mindaz, amit fiatal koromban összegyűjtöttem a Falu a madárdalos fák alatt című, 2008-ban megjelent kötetemben. A falu neve először 1113-ban, Könyves Kálmán egyik oklevelében szerepelt. Az adatgyűjtésben több lelkész is a segítségemre volt, még Erdős Péter bíboroshoz is sikerült eljutnom, köszönhetően nagybátyám kapcsolatainak, aki főiskolai tanár volt az egyházi főiskolán. Tőle egyébként nagyon sok katolikus költő versét, írását, könyvét megkaptam, mindazokat, amelyeket nem lehetett beszerezni. Így talán nem is véletlen, hogy olvasni tőlem istenes írásokat is.
– A Szárda szőnyege című könyved a Kenguru-zsebkönyvek 24. köteteként jelent meg. A szép kivitelezésű olvasmányos könyvben összesen huszonkét novella található.
– A Szárda szőnyege szerintem az egyik legszebb novellám. Varázsmesék, legendamesék vannak a kötetben, fantasztikus elemekkel átszőve, fiktív, de valóságos élethelyzeteket jelenítenek meg. Tagja vagyok a magyar PEN Clubnak, és Szőcs Gézával, aki haláláig az elnöke volt, jó barátságban voltunk. Arra biztatott, írjam a meséimet, mert szükség van rájuk. Mostanában már az unokákra is gondoltam, két leporellóban csattanós történetekkel örvendeztettem meg őket, és Dombon törik a diót címmel gyermekkönyvem jelent meg, Nyitra környéki mondókákkal, gyermekjátékokkal.
– Ha már a csattanós történeteidről beszélünk, két ilyen történetedből képregény is született.
– Szerencsésnek érzem magam, mert Z. Németh István, az Előretolt Helyőrség szerkesztője kiszűrte a neki küldött novelláimból azokat, amelyek csattanóra végződnek. Kétszer is. Az irodalmi mellékletnek eddig hat olyan száma jelent meg 2022 januárjától, amelyekben képregény olvasható, így a hatból kettő nem is rossz eredmény. Kell ennél több inspiráció?
– A mai napig kézzel írsz mindent…
– Sok ceruzát elfaragtam már életemben. Belőlem kijön a novella, nincs radírozás. Nem javítok, nem olvasom el magam után, csak pihentetem rövidebb-hosszabb ideig. Amikor újra előveszem, csak akkor javítok bele. Pirossal. A feleségem pedig legépeli a kész anyagot. Palóc faluból származom, a szórendek fordítva jönnek ki belőlem, így mindig meg kell fordítanom a szavak sorrendjét. Otthon mi így beszéltünk, ez ivódott belém.
– Különös szenvedélynek hódolsz. Malacokat gyűjtesz.
– Mondhatom úgy is, hogy malacom van. Több ezres gyűjteményem van porcelánból, kristályból, üvegből, és még sorolhatnám. Vannak szobrok, perselyek, kulcstartók, mágnesek, képek. Amikor bő két évtizeddel ezelőtt a Schauer nevű osztrák vállalathoz szegődtem, ahol a sertéstenyésztésben használatos technológiák tervezése, eladása és tanácsadás volt a fő profi lom, ott találkoztam egy hatalmas malacgyűjteménnyel, ami nagyon megtetszett. Akkor határoztam el, hogy én is ilyet akarok. Azóta a világ összes tájáról kaptam, vettem, szereztem malacot. S aki megnézi a gyűjteményt, látja, hogy szinte mindegyik mosolyog. Egy 14 karátos aranymalacom is van, amelyet a 60. születésnapomra kaptam a barátaimtól. Ezeknek a malacoknak az eszmei értékét nem lehet euróban kifejezni, mint ahogy euróban sem tudnám megfizetni azt, amit valamikor koronában fizettem a lányomnak, hogy porolja le őket. Minden egyes malacért egy koronát adtam. Még szerencse, hogy a vitrin üvegén nem, vagy csak nagyon kis mértékben hatol át a por.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. júliusi számában)
