Nagy Erika: Numerus nullus – beszélgetés a hatvanéves Filep Tamás Gusztávval

2021. szeptember 14., 03:30
Filep Tamás Gusztáv

– Hogy van az, hogy magától értetődő természetességgel igazodsz el a szomszéd országok magyar irodalmában, történelmében?

– Valószínűleg családi hagyomány okán. Tízéves koromtól szüleim évente elvittek a Felvidékre, majd Erdélybe is, így elég korán „fölfedeztem” az ottani irodalmat, főleg apámnak köszönhetően. 1977-ben pedig megismertem Hervay Gizella költőt, aki korábbi férje, Szilágyi Domokos, az erdélyi magyar irodalom kiemelkedő tehetségű alakjának halála után Magyarországra került. Ő kért meg arra, hogy ha Kolozsváron járok, keressem meg Király Lászlót, és kérjek tőle egy példányt a Sétalovaglás című verseskötetéből, mert írni akar róla. Kolozsváron az Utunk szerkesztőségében gimnazista létemre úgy fogadtak, mint valami díszvendéget; rögtön belecsöppentem, ha nem is az erdélyi magyar irodalomba, de az irodalmi életbe. Ez a kapcsolat szoros lett, és többek között gyógyszer – később, ahogy a helyzet súlyosbodott, élelemszállításban és kéziratcsempészésben is „realizálódott”. Azt hiszem, éppen Hervay Gizella révén ismertem meg Tóth Lászlót, aki ráirányította a figyelmemet a felvidéki irodalom friss eredményeire, elhozta nekem az új kiadványokat is. Az első cikkeimet az erdélyi irodalomról írtam; az, hogy a nyolcvanas évek közepétől elkezdtem a felvidéki irodalommal foglalkozni, tudatos döntés következménye volt. A nyolcvanas években egyre erősebb volt a nyomás Erdélyen, az erdélyi magyarságon, viszont rengetegen képviselték itthon az ottaniak ügyét. Érthető, de aránytalan volt az Erdélyre irányuló figyelem, ehhez képest a többi utódállam magyar kultúrája szinte ismeretlen volt itthon. Ezt a figyelemhiányt igyekeztem valamennyire pótolni.

– Egy negyedévenként megjelenő folyóiratba három éven keresztül készítettél interjúkat. Mi határozta meg a kiválasztást?

– A kisebbségkutatásnak – ami nem egy létező, önálló diszciplína, itt segédfogalomként használom – nagyon rossz az érdekképviselete, az önreprezentációja. Viszont az utolsó három évtizedben rengeteg minden történt ezen a területen, az eredmények azonban nem mentek át a köztudatba. A magyar, illetve a magyarországi kisebbségekkel foglalkozó új tudósgeneráció tizenkét tagját kerestem meg, az interjúk a Pro Minoritate című folyóirat egymást követő számaiban jelentek meg, majd önálló kötetben is. Nem akartam kánont képezni – nem is szeretem a zárt kánonokat –, nem akarom eldönteni, hogy ez a tizenkét kutató a legfontosabb-e a szakmában. Engem a munkásságuk és főként az indíttatásuk érdekelt. A riportalanyok kiválasztásánál volt még egy szempontom: hogy nálam fiatalabbakat szólítsak meg. Egy tévedésem azonban volt, L. Balogh Béninek az interjú készítésének idején kicsi gyermeke volt, biztos voltam benne, hogy fiatalabb nálam, az életrajzi adatait ugyanis elmulasztottam megnézni. Beszélgetés közben derült ki, hogy pár hónappal idősebb, de ez már nem változtatott semmin.

– Neved szoros kapcsolatban áll Tóth Lászlóéval, hiszen számtalan esetben alkottatok szerző- és szerkesztőpárost. Honnan a barátság, az ismeretség?

– Apámék igyekeztek segíteni az áttelepülteken vagy a rövidebb időt Budapesten töltő főleg erdélyi írókon, így rengetegen megfordultak nálunk. Persze azok is, akiknek nem volt szükségük segítségre. Egyszer Hervay Gizi révén Laci is eljött hozzánk – több könyvét ismertem már akkor –, innen a később barátsággá, majd munkakapcsolattá szövődött ismeretség. Nagyon sok alapkutatást végeztünk, közös munkáinkhoz, például a (cseh)szlovákiai magyar művelődéstörténet általunk szerkesztett négy kötetéhez mozgósítani kellett az embereket. Lacival való kapcsolatomat egyszer nyilvánosan „mogorva barátság”-nak neveztem. Voltak vitáink, összevesztünk – de ez kellett ahhoz, hogy a munkát elvégezzük. Ma már, hogy nem dolgozunk együtt, némi ön- és köziróniával azt mondhatnám: a kapcsolatunk még jobb.

– Hogy állsz a szépirodalommal, ezen belül is az anekdotákkal?

– Valamikor dilettáns költőként indultam, aztán irodalomkritikával foglalkoztam. Ezt főleg az magyarázza, hogy az 1980- as években irodalmi műveken keresztül lehetett a kisebbségi társadalmakról beszélni. Írtam két színdarabot is, megjelentek, később nem foglalkoztam velük. Most elkezdtem megírni – pihenésként, szórakozásból vagy örökhagyásként – régen tervezett anekdotakönyvem darabjait. Sok embert ismertem, sok történetet hallottam, magam is sokszor voltam rossz helyen, rossz időben. Van egy csomó történetem, ezeket kezdtem most leírni. A műfaj a filozófiából ered, Hermányi Dienes József a maga anekdotái elé azt írta, hogy ezek a dolgok kicsinyeknek látszhatnak, de okot adhatnak a nagyobbakról való elmélkedésre.

– Hogy érzed magad, és mivel foglalkozol mostanság?

– A budapesti Kisebbségkutató Intézetben dolgozom, két személyi monográfi ám készül a Székelyföldi önképépítés a 19– 20. században program keretében, más kötet-összeállítások, szerkesztések mellett. A hatvan év kicsit szokatlan számomra. Gyakran gondoltam arra, ahogy öregszem, sűrűsödni fognak a halálközeli félelmeim. Most a születésnapom előtt ezt még nem érzem. Nyilván szerepe van ebben a négy hónapos Sámuel Artúr Kristóf Zakariásnak, az unokámnak, aki itt alszik mellettem az ágyban. A pandémia miatt nem találkozhattam vele korábban. Most öt napja itt ülök Bécsben, az ő „vendégeként“; néhány órán belül föl kell ülnöm a vonatra – bár nincs kedvem hazamenni.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. augusztusi számában)