2022. május 29., 09:52
Nagyon boldog foglalkozásnak nevezte az írói munkát egy korábbi interjúban. Mindig így tekintett a tevékenységére, vagy miként változott az alkotáshoz történő hozzáállása az időben? Még gyerekként hallottam, amikor a nagyapámat megkérdezte a szomszédja: hogy halad a fabehordással?, ő azt válaszolta: boldogulok. Talán a magyar az egyetlen nyelv, amelyben a boldogság ennyire kötődik a munkavégzéshez. A Bolyai című művének írásakor több hónapot tartózkodott Svájcban, de előtte már szerzett hasonló tapasztalatokat. Íróként fontos önnek, hogy ily módon is jelen legyen a nemzetközi irodalmi életben, ismerje a trendeket, a külföldi szerzőket?
Sok minden fontos. Érdekel, mi van a hegyen messze túl. Úgy van-e, ahogy Weöres mondja, „lófej-széles ibolya virúl”? Na és akkor mi van az ibolyán messze túl?
Másképp meg szeretek egyedül lenni. Úgy is, hogy van mellettem valaki, akire rábízhatom magam – ilyenek a páros utazások. Esély a koncentrációra, a nyugodt megfigyelésre, mérlegelésre, emlékezésre, átrendeződésre.
És szeretek idegen nyelveken olvasni. Mivel nem vagyok otthon a magyarban kívül sehol másutt, lesznek idegen szavak, mondatok, amelyeket nem értek, és ezért magamnak kell kitöltenem az értelmüket. Ami intenzívvé, odaadóvá teszi az olvasást.
Amúgy a trendek egyáltalán nem érdekelnek.
Május 19-én átadták az idei Libri Irodalmi Díjat, ami összekötődik az ön nevével is, mivel 2020-ban Bolyai című művével a díj nyertese volt; regénye az irodalmi köztudatban is kiemelt érdeklődésre tartott számot. Mivel érhette el a szöveg ezt a hatást?
Magamból kiindulva tudok felelni. Itt van egy ember, Bolyai János, akinek reménytelennek, meghasonlottnak, búvalbéleltnek kellene lennie, és mégsem az. Nem hisz a gonosz létezésében, nem hiszi, hogy a világban a rossz uralkodik. A sok-sok nem mellett igeneknek is kell lenniük.
Követi a díjra jelöltek tevékenységét, elolvassa a műveket?
Szeretek jó könyveket olvasni, és a díjakra minden bizonnyal a jó könyveket szokták jelölni.
Érdekesség, hogy 2018-ban munkatársa, Vida Gábor, a Látó Szépirodalmi folyóirat főszerkesztője szintén a jelöltek listáján szerepelt az Egy dadogás története című önéletírásával. Hogyan hatott önökre mindez?
A szerkesztőségben nem szoktunk ilyesmiről beszélni. Egészségesebb volna, ha nem volnának díjak. Apropó, tudta, hogy a siker szavunk eredetileg csúszós, ragadós anyagot jelentett? Pázmány Péter a csizmájára ragadt sarat nevezte sikeresnek.
A Bolyai János és édesapja, Bolyai Farkas történetéről szóló könyvet nagy Bolyai-könyvként jellemzik, hiszen egyszerre tudós-, apa-, művészregény, útirajz, történelmi regény, és még krimi is van benne – miként Károlyi Csaba összegezte. A felsorolás melyik eleme volt a legfontosabb az alkotás során, illetve mely aspektussal adódott a legtöbb munkája?
Írás közben nemigen bogoztam szét a szálakat. De talán a krimiszál adta a legtöbb fejtörést. Mérlegeltem, legyen-e a kriminek megoldása. Adjam meg a megfejtését vagy hallgassak róla? Tegyem egyértelművé, mi történt, vagy sem? Végül ezt a szálat is elkötöttem, mégpedig azért, mert arra jutottam, hogy a krimiszál két álorvosa annyira szerencsétlen alak, hogy még egy titokzatosan ködbe vesző vég sem jut nekik.
Írásaiban nagy szerepe van a szerzői önreflexiónak, sőt a Bolyai kapcsán azt mondta, a mű valójában önről szól, illetve arról, hogyan viszonyul a tárgyához, mi történik vele a főhőssel párhuzamosan. Mit tart ezek közül a történések közül a legfontosabbnak?
Rólam szól, pontosabban egy íróról, aki Bolyai János kéziratos jegyzetei alapján igyekszik elképzelni, milyen ember volt, aki ezeket leírta. Fontos eleme a dolognak, hogy kéziratos jegyzetekről van szó. Tehát a kéz „nyoma” adott volt. Élő kezek rezdüléseiből, hangulatából, véletlenül elejtett pacákból, dühös satírozásokból, sebes rajzokból, vágyakozó kacskaringókból kellett megrajzolni valakit. Nem könnyű, de nem is olyan keserves, reménytelen munka. A barlang falára festet rajzokból is elég sokat megtudtunk az ősemberekről, mit ettek, mire vágytak, miként szerelmeskedtek stb. És a dolog akkor tud igazán működni, ha az ember nem magát látja bele mindenbe. De persze, hogy mibe nem akarjuk belelátni magunkat, az is rólunk szól.
Bolyai János a gondolat szabadságát hirdette, „Bízott a mindent bevilágító értelemben. Kortársunkat szerettem volna benne láttatni”. Van olyan más tudomány- vagy kultúrtörténeti szereplő, akit hasonló érdeklődéssel kutatna a közeljövőben, vagy Bolyainak volt előjoga önnél (például a marosvásárhelyi kötődése révén)?
Nemrég felfedeztem, hogy Bartók Béla Zene húros hangszerekre, ütősökre és cselesztára című művének szerkezete pontosan követi annak a horizontnak a kontúrját, amelyet a komponálás első fázisában látott braunwaldi szobája ablakából. Ennek a történetnek szeretnék pontosabban utánajárni. Vagyis maradnék a B betűsöknél.
A regényben egy krimiszál is megjelenik, amihez hozzáadódik a főszereplő személyiségének feltárására irányuló nyomozói munka. Mit gondol, mi tartja életben egy író számára ezt a kíváncsiságot?
Áttételesen tudok válaszolni. A krimiszál azért volt fontos, mert a krimiepizód egyik szereplőjénél megjelenik egy Bolyai-regény. Tudniillik ez az alak krimiket ír, és saját pénzén kiadja őket. Belevág egy olyanba, amelyben Bolyai János is szerepel. Ennek a kéziratát találják meg nála a rendőrök, ebbe nézhet bele Herr Láng, aki Bolyai kéziratait böngészi. Kiben ne ébredne kíváncsiság egy ilyen helyzetben?
Az irodalom a világ megismerésének egyik eszköze – ezt Bolyai is így tartotta. A regényben sem a szerző, sem Bolyai nem viszonyul kritikusan a világhoz. A mindennapokban szintén ez a világlátás jellemző önre?
Kritikusan viszonyulnak a világhoz, ellenben nem elutasítóan. Bolyai az emberiség üdvtanán dolgozott, kételkedés nélkül rótta sorait halála pillanatáig, vállalva a legnagyobb nélkülözést, fittyet hányva testi bajokra, pénztelenségre, kiközösítésre. Példamutató volt számomra az ő rendíthetetlensége. Amikor Bolyai megírja 24 oldalas világraszóló tanulmányát a párhuzamosokról, nem írja le azt a szót, hogy párhuzamos. Mert nem akarja az újról szóló teóriáját „megfertőzni”. A kritikus viszonyulás nem erősíthet rá a kritika tárgyára. Ha a világban túl sok a negatív állítás, az emberben igény támad egy pozitív állításokat tartalmazó beszédre.
