– Az egyik legműveltebb és legnagyobb tudású magyar íróként tartják számon, kivételesen sokoldalú munkássága az irodalmi kánon és az irodalomtudomány megkerülhetetlen szempontja. Hogyan befolyásolta személyes életét, létlehetőségeit ez a szellemi nevelődés?
– Világéletemben író akartam lenni, már gyerekkoromban is, amikor még nem ismertem a betűket. Csak azt nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá és hogyan jussak el egy-egy írásmű végéig. Betűk nélkül nem is könnyű. Aztán fokozatosan rájöttem. Hozzáteszem: ma sem tudok mindent a mesterségről, de valamivel azért világosabban látok, mint ötven évvel ezelőtt, 1971-ben, amikor vonalas füzetbe írtam oroszóra közben a gondolatolvasó űrlényről szóló elbeszélésemet. Amúgy a tanárnő elkobozta. Egyszer talán még előkerül. Ami az életrajzi részt illeti: nálunk otthon nem volt sok könyv. Ami mégis volt, azt ötletszerűen összegyűlt halmaznak mondhatom. De aztán arra is rájöttem, hogyan kell a fontos könyveket megkeresni, azaz rávenni őket, hogy megtaláljanak. Ugyanez vonatkozik a filmekre és a színházi előadásokra is. És akkor még nem beszéltem a fiatal felnőtt kor sorsdöntő barátságairól. Ha visszagondolok az 1980-as évek elejére, először az akkori barátaim és a velük folytatott élénk szellemi csereforgalom jut az eszembe.
– Miként vélekedik az értelmiség dilemmáival kapcsolatosan, milyen szerepe lehet a műveltségnek a mai társadalomban?
– Szerintem nemigen van már értelmiség. Legalábbis olyasféle, amilyen 1989 előtt volt a népi demokratikus országokban, ma már biztosan nincs. Értelmiségi hivatástudat sincs. Ami mégis van, az gyorsan morzsolódó maradvány. Nem kell visszasírni a negyven évvel ezelőtti kulturális közeget, de azért ne legyenek illúzióink. Szakemberek és hivatalnokok vannak. Egyik-másik akár művelt is lehet. Nem hiszem, hogy sok ilyen van, de az biztos, hogy a műveltség is szakterületté vált. Tizenegy évvel ezelőtt Berlinben tanítottam a Humboldt Egyetemen. Értelmes, kedves német diákjaim voltak. Az életrajz műfajáról beszéltem nekik, és szerettem volna elmagyarázni, mi a különbség a Plutarkhosz- és a Suetonius-féle életrajzi hős között. Leplezetlen rémület ült ki az arcukra a két név hallatán. Mondtam nekik: de hiszen Plutarkhosz ismerete nélkül nem érthetik meg Shakespeare antik tárgyú drámáit sem, például a Julius Caesart vagy az Athéni Timont. Az egyik fiú visszakérdezett: „Minek azt megérteni? Beülünk a színházba, aztán vagy tetszik, vagy sem.” És ez egy okos fiú volt, bizonyára jelentős karriert csinált azóta.
– A művészetében felmerülő poétikai és társadalmi kérdések hatással voltak a vezető értelmiségi réteggel való emberi vagy művészi kapcsolataira?
– Ez a kérdés igazából a pályakezdéskor lényeges, amikor egy fiatal író végigcsinálja az irodalmi-közéleti szocializációt. Még ha jól indul is, vagyis összehoz egy kedvezően fogadott első kötetet, akkor sem vehető biztosra, hogy a későbbiekben bírni fogja szusszal. Kérdés: nem fog-e elszürkülni, jelentéktelenné válni? A tehetség kibontakoztatásának szükséges, de nem elégséges feltétele az alkotói integritás megőrzése. Egy kezdő írónak különösen fontos, hogy legyenek hozzáértő barátai, akik hisznek a tehetségében. Ebből a szempontból sokat köszönhetek Balassa Péternek és Margócsy Istvánnak. Utóbbi 1983-ig, a folyóirat szétveréséig az úgynevezett „régi” Mozgó Világ szerkesztője volt, ott is jelentek meg az első írásaim. És – mondom a teljesség kedvéért – a kolozsvári Echinox magyar oldalain. Egyáltalán, a barátságokon kívül a szellemi műhelyek jelentenek sokat: a folyóirat-szerkesztőségek, a könyvkiadók, egy színpadi szerzőnek a társulatok is.
– Milyennek látja a mostani irodalmi életet az utóbbi évtizedekhez képest? Vannak például hasonló kezdeményezések, mint amilyenek a Mészöly Miklós idejében virágzó vendéglátó-birodalmak voltak?
– Éppen negyven évvel ezelőtt, 1981 elején ismerkedtem meg Mészöly Miklóssal. Sokszor jártam Városmajor utcai lakásán, és nyaranta meglátogattam Kisorosziban is. Valóban gyakori eset volt, hogy nagy társaság gyűlt össze nála, de azért a kisoroszi ház alapvetően munka- és rejtekhely volt számára. Egykori vendégei főként a társas életre emlékeznek, de én úgy tudom, egy-egy vendégjárással töltött nap után tíz-tizenkét magányos munkanap következett. Miklós aszkéta és remete volt. Fiatalkoromban fontosak voltak a kulturális élet helyszínei, Pesten a Merlin Színháztól az Írók Boltján át a Műcsarnokig vagy a Fiatal Művészek Klubjáig, de a többi magyar és magyarok lakta nagyvárosban is voltak, vannak hasonló helyek. 1990 után a folyóiratok is közösségi térré alakultak egy időre, emlékezetesek voltak például az Alföld és a Jelenkor összejövetelei. Ehhez járultak a 90–es évek legendás tatai JAK (József Attila Kör)-táborok. Ennek nagy része nincs ma már, legalábbis ebben a formában nem áll fenn. Sok közösségi kezdeményezést pedig újabban a járvány tett lehetetlenné. Biztos vagyok benne: ha egyszer sikerül a járványt visszaszorítani, folytatódnak a közös történetek. Személyes találkozások nélkül nincs, nem létezhet élő irodalom.
– Már pályaképének kezdeti szakaszában foglalkozott az antik hagyomány és a fantasztikum közötti kapcsolódás formai lehetőségeivel. Milyen irodalmi és filozófiai művek jelentettek meghatározó ösztönzéseket?
– A puszta névsorolvasás is szétfeszítené a beszélgetés kereteit. Egyetlen nevet mondok: Lukianosz. Az ő dialógusaiban egyesül a fantasztikum a szatírával, a költészet a szubverzivitással. Nélküle nincs Rotterdami Erasmus, de Swift és Gogol sincs. Nemcsak ők voltak rám erős hatással, de ez egy jól kitapintható vonulat, amely az utóbbi évtizedben sokat jelentett nekem.
– Hosszasan, több évig dolgozik egy-egy alkotáson vagy műfordításon, gyakran külföldi kutatómunka révén. Melyik alkotói korszak volt a legnagyobb horderejű önnek gondolkodói és emberi szempontból?
– Mindig az, amelyben éppen benne vagyok. Most például a mostani korszak a legfontosabb. Persze ez csak azért lehetséges, mert hasznosíthatom a korábbi művek és időszakok tanulságait. Tudom például, hogy nem baj, ha egy regény írása közben a közepe tájékán még nem tudom, mi lesz a vége. Mert majd valahogyan úgyis vége lesz. Ha valaki belekapaszkodik egy elmúlt korszakába, annak tudatában, hogy az már lezárult, akkor régen rossz.
– Jellemző művészi célkitűzése, hogy az írásaiban visszafejtett történelmi szál egy „általánosabb érvényű történetet” beszéljen el. Tágítja a perspektívát, a rész által az egészet igyekszik megragadni. Munkásságában is ennek az egésznek a megteremtésére törekszik?
– Úgy a jó, ha egy kisebb horderejű eseményben vagy tüneményben egy átfogóbb egész is észlelhető. A Jacob Wunschwitz igaz történetében, amely egy kisvárosi polgárlázadásról szól, a küszöbön álló harmincéves háború. Az Árnyas főutcában, amely két vidéki lány életének tíz évét fogja át, a közép-európai totalitárius rémuralom elharapódzása és így tovább.
– Mi jelentené az egészet saját írói életműve szempontjából?
– Éppen az az írás lényege, hogy minden ötlet, majd a belőle kialakuló mű maga formálja meg saját feltételeit, így azt is, hogy milyen megragadható részletbe milyen nagyobb egészet tud a kész mű integrálni. Csak a rossz írók vágnak neki műveiknek azzal a szándékkal, hogy ilyen és ilyen egészet sűrítenek bele ilyen és ilyen életszeletbe. Ez még a műfordítás esetében sem tud így működni. Nem azért vágtam bele A Nibelung-ének átültetésébe, hogy – mondjuk – „a középkori epikát megbízható filológiai módszerekkel modernné olvassam”, noha utólag így lehet összefoglalni a próbálkozást. Lehet, hogy utólag a regényeim összességéről is el lehet mondani majd valami effélét, de az annak a dolga lesz, aki a nekrológot fogja írni.
– Műveiben gyakran foglalkozik az elbeszélhetőség dilemmájával, az olvasói elvárások kiforgatásával, paradox narrátori hangot érvényesít. Mit tekint elbeszéléstechnikai szempontból kihívásnak?
– Jelenleg drámákat írok, és az a legfőbb kihívás, hogy egyik jelenetből eljussak a másikba, lehetőleg úgy, hogy kézben tartsam a cselekmény egészét. A dráma lényegében olyan történetmondás, amelyből hiányzik a narrátori szólam. Legfeljebb olyasmik vannak, hogy „Kimegy” vagy „Meghal”, és ez, lássuk be, nem valami nagy narratív struktúra. Igazi nagy kihívás mindezeken belül most éppen az, hogy valaha régen lefordítottam a Trisztán és Izolda című középkori német verses regényt, amelyet a modern lélektani regény fontos előzményének tekintek. Aztán megírtam a színpadi változatát, méghozzá kétszer is: egyszer élő színészekre, egyszer pedig bábokra. Ezt a kettőt szeretném valamiképpen egyesíteni.
– Nemrég A Nibelung-ének műfordítói munkáját, valamint teljes írói életművét a rangos Artisjus Irodalmi Nagydíjjal ismerték el. Milyen irányba megy tovább az intellektuális érdeklődése?
– Beszélhetek távolabbi tervekről és kész tényekről. Maradjunk az utóbbiaknál. Rövidesen megjelenik a Kalligramnál egy drámakötetem. Három dráma olvasható benne, nem az imént említett Trisztán-dráma, hiszen az még nincs készen. Utoljára 1994-ben jelent meg drámakötetem, és az, ha jól számolom, huszonhét éve volt. Nem kapkodtam el a következőt, de most megvan. Elkészült egy elbeszéléskötetem is, a címe: Tovább is van. Mind a tíz elbeszélés közepe táján azt mondja a narrátor: „Tovább is van, de azt majd máskor mondom el.” Szaggatott vonal következik, a vonal után pedig tényleg elmondja. Tavaly nyáron, a járvány első és második hulláma között készítettem egy életműinterjút Balla Árpád Zoltán székelyudvarhelyi fotóssal, és írtam hozzá egy sor esszét. Ez a kötet, Árpád fényképeivel a csíkszeredai BookArtnál jelenik meg, szintén a közeljövőben. Továbbá: még a Nibelungok történetét sem engedtem el, most írom a színpadi változatot. Két egész estés, teljes dráma lesz, Siegfried halála és Kriemhild bosszúja. Az első rész felvonásonként jelenik meg a békéscsabai Bárka lapjain. És mire mindez kikerül a nyilvánosság elé, távolabbi terveim is kézzelfogható közelségbe kerülnek.
