Pál-Lukács Zsófia: Történelmi emlékezet, történelmi tapasztalat – interjú Hász Róberttel

2022. április 02., 10:05

„Nem vagyok egy szereplő típus” – állítja magáról Hász Róbert író, a Tiszatáj folyóirat főszerkesztője, a Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatósága által szervezett KMI 12 idei évadának szerzője, akit a hagyományos írói szereplehetőségek mellett a hagyományosnak vélt műfajok hatóerejéről is kérdeztük. Műveiben Hász Róbert sokat foglalkozik a történelmi idővel, kellő rálátása van arra, miként térhetünk vissza a pusztítás után újra az építkező korszakba.

Hász Róbert / Fotó: Czimbal Gyula

– Idén a Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatósága által szervezett KMI 12 között az ön nevével is találkozhatunk. A programban részt vevők névsorát februárban hirdették ki, elindultak már az életműveket népszerűsítő programok?

– Amennyire tudom, igen. Történtek már megkeresések antológia és portréfilm ügyében, sőt már januárban elkezdtük a portréfilm forgatását, amit valószínűleg áprilisban folytatunk. Igen szerteágazó népszerűsítő programokról van szó, a rendezvényeken, beszélgetéseken személyesen sajnos csak májustól tudok részt venni, de majd igyekszem pótolni a lemaradásomat.

– Hogyan került kapcsolatba a kezdeményezéssel?

– A programvezető keresett meg még tavaly nyáron, hogy lenne-e kedvem részt venni a 2022-es „évad” népszerűsítő sorozatában. Őszintén megvallom, addig nem sokat tudtam erről a kezdeményezésről, ami talán nem meglepő, tekintettel arra, hogy a Covid nyilván a KMI12 programjait is alaposan felülírta 2021-ben, és feltételezem, a rendezvényeik, estjeik sem úgy alakultak, ahogyan azt 2020-ban, még a járvány előtt eltervezték. Amikor első ízben találkoztam a KMI12 szervezőivel, céloztam is rá, nem tartanak-e egy újabb járványhullámtól, de mindannyian optimisták voltak. Legyen igazuk.

– Több szöveghelyen utalt rá, hogy távol állnak öntől a különböző marketingszempontok. „Én a láthatatlanságra szavazok, amennyiben van választási lehetőségem” – mondja. Milyen előfeltevésekkel indul a KMI 12 programsorozatán? Vannak konkrét elképzelései, illetve elvárásai saját életművének a népszerűsítését illetően?

– Valóban mondtam ilyet, és továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy szerző és műve esetében inkább az utóbbi kerüljön előtérbe. Nem vagyok egy szereplő típus. Persze ha meghívnak, szívesen részt veszek egy könyvbemutatón – végső soron ezzel tartozom a műnek, a kiadónak és az olvasóknak is. Attól azonban viszolygok, hogy a szerző úton-útfélen felbukkanjon és ha kell, ha nem, megnyilvánuljon olyan felületeken és témákban, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül munkásságához, szakmájához. Világosan fogalmazva: irritál a bulvárosodás.

Márpedig manapság afelé halad a világ, hogy lassan már csak az a szerző „létezik”, aki látszik, s folyamatosan hallatja a hangját.

Elismerem, van, akinek ez jól áll, én azonban nem érzem magam otthonosan ebben a szerepben, éppen ezért igyekszem a szükséges minimumra korlátozni a közösségi megnyilvánulásokat. Szerencsére a KMI12 programsorozatának szervezői megértőek ez ügyben, én jeleztem is nekik, hogy bár igyekszem eleget tenni az elvárásoknak, nem feltétlenül fogok/tudok minden nyilvános programon megjelenni. Ami a program marketingoldalát illeti, úgy látom, elég professzionális a hozzáállás.

– Ön 2011 óta a Tiszatáj főszerkesztője, munkájából adódóan a kortárs irodalmi élet sok képviselőjével áll kapcsolatba. A programban részt vevő szerzők munkásságát ismerte korábban, illetve találkozott már velük személyesen?

– Látva a KMI12 idei névsorát, a szerzők jó része már szerepelt a Tiszatáj folyóiratban. Többükkel személyes kapcsolatban is állok, ami nem csoda, hiszen lassan harminc éve vagyok a pályán.

– Fontosak önnek ezek a kapcsolatok?
– Abszolút. Aki évtizedeket tölt el szerkesztőként, az a szakmának nemcsak a szépségeivel találkozik, hanem olykor az árnyékos oldalára is be kell tévednie. Író is vagyok, szerkesztő is. Azaz nemcsak engem bírálnak, de nekem is gyakran kell döntenem mások dolgában. Barátságok, ellentétek, szakmai rivalizálások, gyakran sértettségek kísérik végig az embert ezen a pályán. Az időtálló, kölcsönös korrektségen alapuló kapcsolatokat, amelyek túlélték a viharos évtizedeket, meg kell becsülni.

– Műveinek központi témája a múlt. A künde című (Kortárs Kiadó, 2006) műve a magyar őstörténettel foglalkozott, műfaja történelmi regényt. Ön szerint mi a jó történelmi regény ismérve, illetve mit gondol, mennyire népszerű az olvasók számára napjainkban ez a műfaj?

– A történelmi regény is alapjában véve regény. A történelmi regénynek elsősorban regényként kell működnie ahhoz, hogy a történelmi zsánerben is maradandót alkosson. Amennyiben nem felel meg a „jó” (értsd: olvasható, élvezhető) regény kritériumának, történelmi regénynek sem lesz jó. Egyszer már leírtam egy hasonló kérdésre válaszul, és most kénytelen vagyok ismételni magamat, de hát ennél pontosabban nem tudom kifejezni: egy történelmi regény attól lesz „jó”, hiteles és élvezhető, mesterkéletlen, ha éppenséggel nem történelmi regénynek íródik, hanem, mondjuk így: „hagyományos” regénynek, amelyik egy másik korban játszódik. A történelmi regény népszerűsége egyidejű a regény népszerűségével. Ahogy az emberek szeretnek utazni, világot látni, ismeretlen tájakat bebarangolni, ugyanúgy vonzódnak a régebbi korokhoz.

Nem merészség kijelenteni, hogy akik vonzódnak a történelmi regényekhez, azok alapból kíváncsiak.

Az irodalmi/esztétikai élményeken túl tudásra, új ismeretekre is szomjaznak. Egyébként az is érdekes kérdés, hogy tulajdonképpen mitől történelmi regény a történelmi regény. Mikortól történelmi regény egy regény? Hol kezdődik a történelem, hol van az a határ az idővonalon, amely mögött már a történelmi idő húzódik? Számomra azért izgalmas ez a kérdés, mert például amikor a Végvár című regényemet írtam, a kilencvenes években, alig pár évvel jártam a regény jelene után. De facto jelenidejű regényként íródott. Mégis, nem olyan rég, egy nyilvános beszélgetésen egy ifjú szakmabeli úgy hivatkozott a Végvárra, mint történelmi regényre. Ami esetében nyilván érthető, hiszen a regény cselekménye az ő születése előtt játszódott. Vagyis az ő időszámítása előtt. Nagyon meglepődtem. Egy pillanatra úgy éreztem magamat, mint egy archeológiai lelet, aki itt ragadt a „történelmi” időkből. Ezek szerint egy, a balkáni háborúk idején vagy nem sokkal azok előtt, a nyolcvanas években játszódó regény már történelmi? Meddig tart a történelem, és hol kezdődik a kortárs?

Hász Róbert / Fotó: Czimbal Gyula

– Legutóbb megjelent műve, a Fábián Marcell és a táncoló halál (2019) műfaja krimi, de történelmi kriminek is nevezték. Miben látja a krimi értékét, illetve hol van a krimi szépirodalmi helye?

– A történelmi regényekre vonatkozó megállapítások természetesen a krimikre is igazak. Ha egy mű regénynek gyenge, a zsáner önmagában nem menti meg. Úgy vélem, lényegesen nehezebb jó krimit írni, mint jó történelmi regényt. Jó történelmi krimit pedig kétszer olyan nehéz, mert ebben az esetben már gyakorlatilag két irodalmi zsáner kihívásainak kell megfelelni. A hagyományos bűnügyi történetnek, amelyik egy (vagy több) adott rejtély megoldásán alapul, tehát nem csupán „leír” egy bűnesetet, hanem meg is oldja azt, azaz leleplezi az ismeretlen tettest, olyan formán kell tudatlanságban tartania az olvasót, hogy közben állandóan fenntartsa a feszültséget és a kíváncsiságot.

Mindig is irigyeltem a jó krimiírókat, akik képesek arra, hogy oldalak százain át úgy szögezzék a figyelmünket a sorokra, hogy közben nagyon ügyesen megvezetnek bennünket, mi pedig boldogan vállaljuk az átvert olvasó szerepét.

Éppen azért, mert tisztában vagyok a zsáner szövevényes buktatóival, alapból nem is vállalkoztam volna bűnügyi regény írására. A Fábián Marcell… esetében menet közben, sorról sorra haladva sodródtam át a krimi felségterületére, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy nyakig benne vagyok egy bűnügyi nyomozásban. Magával ragadott a történet, amely eredetileg szecessziós, melankolikus mesének indult, utóbb vérbő detektívregény lett.

– Mesélne a munkamódszeréről? Hogyan kell például jó krimit írni?

– Azt azért tisztázzuk, hogy nem vallom magamat krimiírónak. Talán ha fiatalabb koromban tévedek a krimi útjára, végleg magába szippant a műfaj, így azonban a krimi számomra csupán egy kaland marad, egy rövid (mondjuk egy trilógiányi?) kitérő a pályán, még ha nagyon izgalmas és szórakoztató kitérő is. Ámbár ki tudja, elképzelhető, hogy olyannyira megfertőzött a krimi vírusa, hogy a következő történelmi regényem is óhatatlanul gyilkosságokba és más rejtélyekbe torkollik

– Mit gondol, témaválasztása, műveinek műfaja vagy a történetmesélés módja teheti népszerűvé a műveit francia, olasz és német nyelvterületen?

– Magam is meglepődtem, hogy melyik regényem melyik országban szerepelt jobban, hol kevésbé, hol jobban kapott nagyobb szakmai figyelmet, hol részesült nagyobb olvasói figyelemben, hol kisebben. A künde, amelyik, mondjuk így, vérbeli történelmi regény, és a honfoglalás korában játszódik, azaz a nyugati olvasók számára nem feltétlenül ismert és érdeklődésre számot tartó korban, a francia nyelvterületen volt sikeres, a németen kevésbé. Francia nyelven több kiadást is megért, több tucat kritika jelent meg róla a legnevesebb lapokban, míg a német fordítás alig részesült szakmai recenzióban. Ez talán egyes népek olvasási szokásait is jól példázza: Németországban a „Historische Roman” egyfajta al-zsáner, a hivatalos irodalom horizontja alá szorult, ha nem is ponyvaként van számon tartva, mindenesetre nem áll a mainstream recepció fókuszában. Ezzel szemben Franciaországban nem annyira jellemző ez a fajta műfaji skatulyázás, az olvasóközönség is szenzibilisebb, és a szakmát sem elsősorban a merev tudományos kategorizálási kényszer vezérli.

– A Tiszatáj szerkesztőjeként hogy látja, mennyire kell aggódnunk a jövő olvasóiért?

– Ahogy már fentebb utaltam rá, amíg könyv lesz, addig olvasók is lesznek. Nem tartok attól, hogy az olvasás valaha is kimegy majd a divatból. Amikor annak idején a film betört az emberek hétköznapjaiba, sokan temetni kezdték a színházat. A színház ennek ellenére él, virul napjainkban is. Nem túl elegáns, ha az ember önmagára hivatkozik, de a hasonlat kedvéért most mégis megteszem: első regényemben, a Diogenész kertjében szó van egy bizonyos „vertikális fajelméletről”. Ez az elmélet (persze a regény fiktív világában) arról szól, hogy az emberi fajok nem horizontálisan (földrajzi értelemben, azaz népek, nemzetek, országok szintjén) tagolódnak, hanem vertikálisan, szellemi, lelki minőségeik, sajátságaik alapján. Nem belemélyedve ebbe a kitalált fajelméletbe,

meg vagyok győződve róla, hogy minden társadalomban megvan az a réteg, amelyik igényli az olvasás nyújtotta szellemi táplálékot.

A mi dolgunk, szülőké, irodalmároké, tanítóké (nem véletlenül használom itt a tanító szót, s nem a tanárt), hogy a soron következő generációk már gyerekkorban kapcsolatba kerüljenek a könyvvel, s megtapasztalják az olvasás által birtokba vehető világokat. A felelősségünk ebben drámaian nagy. A mi feladatunk, hogy az olvasás lehetőségét mindenkor biztosítsuk. Magyarán írjunk, nyomtassunk, terjesszünk. Mindig lesz olyan rétege a társadalomnak, amelyik, ha egyszer már bebocsátást nyert az irodalom világába, később sem fog róla lemondani. Az meg persze illúzió, hogy mindenkivel meg lehet szerettetni az olvasást. Nem lehet, de nem is szükséges. Hegeszteni sem szeret mindenki, ahogy repülőgépet vezetni sem.

– Mi az elképzelése főszerkesztőként a továbbiakban, milyen lap kíván lenni a Tiszatáj a hazai irodalmi életben? Miben látja a lap sikerét és mivel magyarázza azt, hogy a kimutatások szerint nő a folyóirat olvasottsága?
– Igazából sosem voltam híve annak, hogy egy lapnak legyen pontosan körülírható, definiálható profilja. A szigorú profil, ahogyan az ideológia is (copyright Hamvas), korlátoz, falak mögé zár. Az irodalom, keletkezésének természetéből adódóan, nem homogén. Mint a világ, amely körülvesz bennünket, határtalan. Egy lap, ha lehetséges, és a körülmények ezt megengedik, legyen nyitott, befogadó, ne törjön lándzsát egyik vagy másik irányzat, ideológia felett sem. Nemcsak attól lesz egy lap független, ha a (mindenkori) hatalom békén hagyja és nem gyakorol rá nyomást, mint például a kommunista rendszerek idején tette, hanem attól is, ha a szerkesztők maguk is képesek ellenállni a különféle ideológiák csábításának. Ez utóbbi olykor nehezebb feladat, mint egy külső hatalommal dacolni.

– 1991-ben költözött át Szegedre a délszláv háború miatt. A jelenlegi háborús körülmények mennyire erősítették fel önben a korabeli élményeket?
Épp a minap jegyezte meg a feleségem, látva a rengeteg menekülő nőt és gyereket, hogy a háborúkat mindig a férfiak vívják, de rendre az asszonyok veszítik el. Szomorú, de újból és újból tudomásul kell vennünk, hogy a történelem bizony nem ért véget, az ember pedig semmit nem változott az eltelt évezredek alatt. Mintha belénk lenne kódolva, hogy amit harminc-negyven éven át építgetünk, azt pár év alatt leromboljuk. Hogy aztán újra felépítsük, amit majd később lerombolhatunk. Nincs fegyverünk a gyűlölet ellen. Mintha belénk lenne programozva az időszakos pusztítás. S nemcsak épületekre, anyagi javakra gondolok elsősorban, hanem az emberi/kulturális kapcsolatainkra. Nemzetek, amelyek tegnap még gyűlölet és ellenségeskedés nélkül éltek egymás mellett, egyik napról a másikra irtani kezdik egymást. Aki tegnap még elképzelhetetlennek tartotta, hogy kioltsa egy másik ember életét, ma gond nélkül megteszi. Nincsenek illúzióim az emberi faj minőségi fejlődését illetően. Ilyesmiben csak az tud hinni, aki nem tanulmányozta kellő alapossággal a történelmet. Ameddig az emberi emlékezet visszanyúlik az időben, ugyanazzal az egyszerű sormintával találkozunk, az egyiptomi óbirodalomtól napjainkig: viszonylag hosszabb, békés, optimizmussal és építkezésekkel teli évek váltakoznak rövidebb, depressziós, háborús időszakokkal. Mintha az emberekben felhalmozódó haragnak és erőszakhajlamnak időnként ki kellene törnie, hogy kitombolja magát a világban, hogy aztán megnyugodva, sebekkel és lelkiismeret-furdalásokkal eltelve visszatérhessen újra az építkező korszakába.