2020. december 30., 10:50
„Az emlékezet szövevénye kitaposott ösvényeket őriz... Arcokat hordunk magunkban, arcok mosódnak semmivé, majd újak tűnnek fel az előzők helyén. Mint a folyamok örök mozgása: elmegy és újra jön a víz.” Ezzel a mély üzenetet hordozó gondolattal kezdődik Dobos László 1968-ban megjelent regénye, a Földönfutók, amely után munkássága valamennyi mozdulatában sajátos meggyőződéssel igyekezett tenni a nemzetéért: újra meg újra.
„A patetikus hangot, a stílus emelkedettségét szépprózája egyik jellegzetességének tartják. A másikkal, az önéletrajzi ihletéssel és a harmadikkal együtt, amelyik az életmű lényegi ellentmondására utal. Arra, hogy a valóságanyag, az ún. ábrázolt tárgyiasságok népi-paraszti, nemzeti-nemzetiségi jellegét az elbeszélők s az alakok jó része kívülálló módján ítélik meg, az együttérzés helyett sokszor a bírálat hangján szólnak. Olyannyira, hogy a barát és pályatárs, Tőzsér Árpád okkal beszél talányról: Magyarországon vajon miért tartják »népi írónak« Dobost, holott a munkáiban a falu mint téma erősen stilizált, ha pedig jelen van, az elmaradottság, a bigottság jelképes helyszínévé válik.” Jegyezte fel az író pályájáról Márkus Béla. Dobos László bírálta a „személyi kultusz »mocsarába« való zuhanást”, szerinte „le kell vetni Trianon, s a század magyarellenes bosszúállásainak hordalékát, visszahódítani elsarcolt történelmünket, küzdeni önrendelkező erkölcsi, politikai jogosságunkért, hogy saját sorsunkról magunk dönthessünk. S fáradhatatlanul építeni a magyar–magyar integrálódás, az egységes nemzet intézményrendszerét”.
Az alkotó ember – aki a kezdetektől nevelni igyekezett közössége tagjait, először tanítóként, majd íróként és politikusként is – magyarsággal kapcsolatos nézetét egyik interjújának címe tömöríti „Már nincs hova hátrálni!” Ezt említették meg 2010-ben az író 80. születésnapját ünneplő jeles társaság tagjai, aláhúzva, ez a „meg nem hátrálás” példamutatás a magyarság számára. Ugyanezen a születésnapi köszöntőn elhangzott, hogy Dobos László a felvidéki magyarság romjaiból építkező ember, az ő kitartására és jövőépítési akaratára van szüksége közösségünknek. Az író életművét összefoglalva hangsúlyozták, ha száz ember közül egy embernek hite van, az erősebb, mint az a kilencvenkilenc, akinek érdekei.
Dobos László | Ady és Fábry
Az első pontot keresem, a meghatározót. Talán Kassa, 1949. Igen. Esztelenségekből tántorogtunk elő, húszévesen. Kulturális seregszemlére készültünk, a háború utáni elsőre. Népi táncot írtunk, kánont énekeltünk. Ady-verseket szavaltunk. Én A grófi szérűnt mondtam. Előtte éjszakák hosszán gyakoroltuk, asztalra állva mondtuk a költeményeket, hogy majdan le ne szédüljünk a színpadról.
Dobos László (1930–2014) író, esszéíró, kritikus, irodalom- és művelődésszervező, könyvkiadó, politikus, több szlovákiai magyar intézmény létrehozásában szerzett érdemeket. Tanulmányait szülővárosában, Királyhelmecen és Sárospatakon végezte, majd Pozsonyban tanult, magyar–történelem szakon. Főiskolai tanársegédként, később lapés könyvkiadói szerkesztőként dolgozott: az Irodalmi Szemle főszerkesztője, a Madách Könyvkiadó igazgatója volt. 1968–1978 között a Csemadok KB elnöke, parlamenti képviselő, tárca nélküli miniszter. 1970 után politikai nézetei miatt tisztségeiből leváltották, íróként évekre elhallgattatták, amit nehéz teherként viselt egész életében. Az 1970-es évek második felétől publikálhatott újra. 1989-től újból igazgatója a Madách Kiadónak, 1990–1994 között parlamenti képviselő, a Magyarok Világszövetségének társelnöke. Sokat tett a csehszlovákiai, majd a szlovákiai magyarság anyanyelvi kultúrájának fennmaradásáért. 2007-ben a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjává választották. Első regényeit (Messze voltak a csillagok, 1963, Földönfutók, 1967) a „csehszlovákiai magyar” epika megújulásaként jegyzik.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában.)
