„Az emlékezet szövevénye kitaposott ösvényeket őriz... Arcokat hordunk magunkban, arcok mosódnak semmivé, majd újak tűnnek fel az előzők helyén. Mint a folyamok örök mozgása: elmegy és újra jön a víz.” Ezzel a mély üzenetet hordozó gondolattal kezdődik Dobos László 1968-ban megjelent regénye, a Földönfutók, amely után munkássága valamennyi mozdulatában sajátos meggyőződéssel igyekezett tenni a nemzetéért: újra meg újra.
„A patetikus hangot, a stílus emelkedettségét szépprózája egyik jellegzetességének tartják. A másikkal, az önéletrajzi ihletéssel és a harmadikkal együtt, amelyik az életmű lényegi ellentmondására utal. Arra, hogy a valóságanyag, az ún. ábrázolt tárgyiasságok népi-paraszti, nemzeti-nemzetiségi jellegét az elbeszélők s az alakok jó része kívülálló módján ítélik meg, az együttérzés helyett sokszor a bírálat hangján szólnak. Olyannyira, hogy a barát és pályatárs, Tőzsér Árpád okkal beszél talányról: Magyarországon vajon miért tartják »népi írónak« Dobost, holott a munkáiban a falu mint téma erősen stilizált, ha pedig jelen van, az elmaradottság, a bigottság jelképes helyszínévé válik.” Jegyezte fel az író pályájáról Márkus Béla. Dobos László bírálta a „személyi kultusz »mocsarába« való zuhanást”, szerinte „le kell vetni Trianon, s a század magyarellenes bosszúállásainak hordalékát, visszahódítani elsarcolt történelmünket, küzdeni önrendelkező erkölcsi, politikai jogosságunkért, hogy saját sorsunkról magunk dönthessünk. S fáradhatatlanul építeni a magyar–magyar integrálódás, az egységes nemzet intézményrendszerét”.
Az alkotó ember – aki a kezdetektől nevelni igyekezett közössége tagjait, először tanítóként, majd íróként és politikusként is – magyarsággal kapcsolatos nézetét egyik interjújának címe tömöríti „Már nincs hova hátrálni!” Ezt említették meg 2010-ben az író 80. születésnapját ünneplő jeles társaság tagjai, aláhúzva, ez a „meg nem hátrálás” példamutatás a magyarság számára. Ugyanezen a születésnapi köszöntőn elhangzott, hogy Dobos László a felvidéki magyarság romjaiból építkező ember, az ő kitartására és jövőépítési akaratára van szüksége közösségünknek. Az író életművét összefoglalva hangsúlyozták, ha száz ember közül egy embernek hite van, az erősebb, mint az a kilencvenkilenc, akinek érdekei.
Dobos László (1930–2014) író, esszéíró, kritikus, irodalom- és művelődésszervező, könyvkiadó, politikus, több szlovákiai magyar intézmény létrehozásában szerzett érdemeket. Tanulmányait szülővárosában, Királyhelmecen és Sárospatakon végezte, majd Pozsonyban tanult, magyar–történelem szakon. Főiskolai tanársegédként, később lapés könyvkiadói szerkesztőként dolgozott: az Irodalmi Szemle főszerkesztője, a Madách Könyvkiadó igazgatója volt. 1968–1978 között a Csemadok KB elnöke, parlamenti képviselő, tárca nélküli miniszter. 1970 után politikai nézetei miatt tisztségeiből leváltották, íróként évekre elhallgattatták, amit nehéz teherként viselt egész életében. Az 1970-es évek második felétől publikálhatott újra. 1989-től újból igazgatója a Madách Kiadónak, 1990–1994 között parlamenti képviselő, a Magyarok Világszövetségének társelnöke. Sokat tett a csehszlovákiai, majd a szlovákiai magyarság anyanyelvi kultúrájának fennmaradásáért. 2007-ben a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjává választották. Első regényeit (Messze voltak a csillagok, 1963, Földönfutók, 1967) a „csehszlovákiai magyar” epika megújulásaként jegyzik.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában.)
Salkaházi (Schalkház) Sára nagyon nagy utat járt be, amíg Kassáról, egy jómódú család szülöttjeként eljutott a Schlachta Margit által alapított Szociális Testvérek Társaságáig. Az írónak készülő, nagyvilági nőtől a menekültek rejtegetéséig, amelynek jutalma a nyilas korszakban, alig pár héttel Budapest felszabadítása előtt, sok ezer embertársával egyetemben, a kivégzés lett. Miután letartóztatták, a Duna-partra hajtották és megszabadították őket a ruháiktól, cipőiktől, majd a jeges Dunába lőtték őket.
Világszínvonalú és példaadóan magyar – ez a két dolog jut eszembe elsőre Ferenczi Györgyről és a zenéjéről, amely a nyolcvanas évek közepe óta, mint nagyon tudatosan építkező életmű, jelen van a magyar kulturális valóságban. Kevés ilyen jellegű zenei pályával találkozhatunk, nemkülönben ilyen mérvű művészi és emberi tudatossággal, amely a zenén túl is érzékeny a világot átívelő kulturális összefüggésekre, mögöttük pedig a művészet egysége és mindenekfölöttisége áll.
Fülöp Tibor népszerű és sikeres festő, mégsem ismert a hazai nagy publikum előtt. Neve egybefonódott a pompás színvilágú, a realizmus és szürrealizmus keverékéből született sajátos irányvonallal, amely leginkább a New Yorkban élő perui grafikus, Boris Vallejo fantasztikus, erős színvilágához áll közel. – Mégsem ő az egyetlen, akinek a munkássága sokat jelent számomra. Talán meglepő, de Munkácsy és Csontváry festészetéért, téma- és színvilágáért is oda vagyok – mondja.
Reisinger János irodalomtörténész a Duna Televízióban tartott előadás-sorozatot Jézus és… címmel, ahol többek között megemlékezett Jézus és a gyerekek kapcsolatáról is. A tanár úr nemrégiben vajdasági körúton volt. Ekkor találkoztunk vele, és a Biblia irodalmisága, irodalomban való megjelenése és költőink istenkeresése mellett az említett témáról is kérdeztük.
Nagy Lea 17 éves korában, 2018-ban jelentette meg első verseskötetét Légörvény címmel (elnyerte vele a Magyar Írószövetség Debüt-díját), idén pedig megjelent a Kőhullás című új kötete is. A vele folytatott beszélgetés után egész éjszaka azon töprengtem, hogyan tudnám megfogalmazni mindazt, amit inspiráló lénye tanított nekem ezalatt a röpke félórás, ám mélységeiben felejthetetlen társalgás során.
„Az arcok fényképezésére valamiért erősen ráállt a szemem, elkaptam az emberekben, hogy melyik az az előnyös póz, amit majd szívesen látnának viszont. Amikor ugyanis az ember a fényképezőgépet felemeli, mindenkinek megváltozik az arca, ezért kifejlesztettem egy technikát, hogy ne vegyék észre, ha fotózom” – Dávid Sándor vall a fotográfusi pályájáról, valamint az 1989-es romániai forradalomkor készített, majd három évtizedig fiókban pihenő sorozatáról.
„Az irodalom szerintem akkor jó, ha valamilyen értelemben kapcsolódik a hagyományhoz, folytatja, meghaladja vagy felülírja azt. Mi, kárpátaljai alkotók, olyan irodalmi örökséget kaptunk, amelyben az életművek legnagyobb része politikai motivációkkal terhelt. Óvatosan és kritikusan kell bánni ezzel a hagyománnyal, nagyon nehéz az értékelvű szelektálás. És még rosszabb a helyzet, ha ellenőrizetlen, csupán elbeszélésekből ismert tradícióval állunk szemben.”
Hamvas Béla valószínűleg teljesen rosszul lenne ettől a titulustól, és a maró gúny pengéjével szaggatná szét Maja fátylának ezt a személyi kultusszá csomósodott szövetdarabkáját. Ahogy minden igazi mesternek tennie kell. Ilyen mesterek természetesen csak mirákulumokban, koanokban, példabeszédekben és sagákban léteznek. Olyan emberek, mint Hamvas Béla, igazából nincsenek a történelmi valóságban. Azok az alkotók és gondolkodók, akik a valóság ilyen mértékű, átfogó sűrítését végzik egész életművükben, automatikusan egész életüket tömény példázattá alakítják.
„… a költő nem tesz mást: csak tűzliliomot ültet a lét szívébe. Elmondja a világot és meg akarja változtatni a világot. A jóság küldötte ő. Az élet énekese és társa a halálnak. Énekel, amíg száját be nem tömi a föld. És mindenkinél jobban vágyódik a szabadságra és a szeretetre.”
A nagy művészeket sokan hajlamosak vagyunk csak abban az állapotukban számontartani, amikor már megalkották azokat a műveiket, melyek halhatatlanná tették a nevüket, s ha tudomást is veszünk a pályakezdés nehézségeiről vagy egy-egy küzdelmes korszak megpróbáltatásairól, azokat csupán érdekes életrajzi adalékként könyveljük el. Vörösmarty Mihály esetében – művei széljegyzeteként – három meghatározó viszonyulást emelnék ki: az édesanyjához, feleségéhez és pályatársaihoz fűződő viszonyát.