– Köteted szereplői a felnőtté válás folyamatáról beszélnek. Milyennek látod a fiatal generáció fejlődési mintáit?
– Az elülső homloklebenyben van az a rész, ami a racionális félelemérzetért felelős. Ez huszonéves korban kezd el kifejlődni. Tehát tiniként még nem vagy tisztában azokkal a veszélyhelyzetekkel, amelyek érhetnek. Tinédzserként gyakorlatilag ugyanazt akarod, mint gyerekként – megélni a világot és felfedezni – persze hormonok általi dominanciával. Mindemellett pedig kezdesz szembesülni a valósággal. Hogy milyen traumatikus felnőni és valójában mennyire szar az élet. Elkezdődik a dilemmák és fájdalmak korszaka, hiszen mégiscsak jó volt gyereknek lenni, bebújni a takaró alá, a biztonságot jelentő párnák közé.
– Ha jól tudom, fontos szerepet töltött be életedben a naplóírás. Milyen célt szolgált nálad ez?
– Naplót már 11 (jó, majdnem 12) éves korom óta írok, jóval több ideje, minthogy a novellák írását elkezdtem volna. Nem emlékszem, mi váltotta ki, de abban az időben vesztem össze az akkori – és első – legjobb barátnőmmel, aztán új iskolába kerültem, és onnantól a magányosság elkísért valahogy. Talán ennek orvoslása miatt volt rá szükség, aztán már függőséggé vált, ma is nehezen viselem, ha legalább hetente nem írom.
– Vannak hasonló történetek a kötetben, mint a naplód oldalain?
– Igen, használtam fel belőle részleteket, de nem teljes történéseket, inkább csak bekezdéseket. Néha visszalapozva találok érdekes hasonlatokat, gondolatokat, eseményeket, amiket már elfelejtettem, ez olykor inspiráló. De azért ez a ritkább. Nem igazán szeretem összekeverni-összemosni a naplót és az irodalmi alkotást. Teljesen más a kettő. Nemcsak tartalmilag, de kiindulási pontban is. A napló események, érzések rekonstruálása, lejegyzése, elemzése. Az irodalmi alkotás pedig egy teremtő, kreatív aktus. Az egyikben én beszélek, a másikban pedig a elbeszélő – általam. Az egyik igyekszik objektív lenni, a másik viszont fiktív.
– Az első kötetedet tartva a kezemben a fiatal lányok médiaszexualizációja és annak problémaköre jutott eszembe. Szerinted milyen hatása van ma a médiának a nők megítélésében?
– Én mindent két dologra vezetek vissza. Az első az identitásválság – nagyon sok dolog nyitottá vált, csomó spektrum kiszélesedett és ezért nemcsak azzal kell megküzdened, hogy te nő vagy és nőként hogyan szerepelsz, hanem előtte azt kell letisztázd önmagadban, hogy te nő vagy-e? Ez nagyon meglassítja az érési folyamatot. A másik a testképzavar. Nem tudsz olyan embert mondani, aki nem utál valami a saját testén. Amíg nem tudod a saját testedet szeretni, addig szerintem a lelkedet sem tudod működtetni – automatikusan bele fogsz menni olyan dolgokba is, amiket alapesetben nem tennél meg. A mai világ legnagyobb problémája, hogy sok esetben nem akarsz az lenni, aki valójában vagy. Ha már azzal sem tudunk megbirkózni, amilyennek születtünk, akkor hol akarnánk kapaszkodót találni az életünkben? Hiszen mindenkinek saját maga a legszilárdabb pontja.
– Legalábbis annak kellene lennie.
– Valamiért mindig másoktól várjuk a megerősítést. Ontja magából a média, hogy szeresd és fogadd el önmagadat, közben pont az ellenkező hatást éri el. Hiszen az viszont már nincs hozzátéve, hogy normális, ha bizonyos dolgok miatt szarul vagy. Kimondatlanul is azt üzeni a média, hogy veled van a baj, te nem csinálsz jól valamit, ha nem vagy felhőtlenül boldog. Pedig vannak helyzetek, amiknek a feldolgozásához muszáj egy kicsit rosszul lenni. Például egy sima szakítás is generál gyászfolyamatot. Ennek a folyamatnak az első stádiuma a tagadás, amely a tabuk nélküli társadalmakban olykor ki is marad. Nem akarod elfogadni a helyzetet, de nem tudsz ugyanúgy működni, mint addig. Aztán végre felszakadnak az érzések és bőgsz, dühöngsz. De természetes és normális, ha úgy érzed, nem vagy jól. Egy szerettünk halála okozta gyászfolyamatot ma már nem lehet egészségesen megélni, sok helyen elvárják, hogy másnap már munkába állj. Mivel nem ismerjük a megfelelő vigasztaló szavakat, a legtöbben kerülik is a témát, a gyászoló magára marad, ráadásul a halottat több hétig a hűtőházban tartják, tovább nyújtva az egész feldolgozási időt. Pedig meg kell élni ezeket az időszakokat, helyzeteket, folyamatokat különben nem fogsz túllendülni rajtuk, tanulni belőlük, fejlődni, érni. Hiszen, hogyan legyek jól, ha nem engedhetem meg magamnak, hogy olykor szarul legyek?
– Gyakran említed interjúidban az áldozatszerep, valamint az áldozathibáztatás tudatos kerülését. Főszereplőid – bár áldozatok – olykor mégis tudatosan szemet hunynak e tény felett.
– Azért nem mindig hunynak szemet. Akkor nem mondták volna rá egyszer, hogy „pityogás”. Undorodom az áldozatszereptől vagy panaszkodástól. Néha én is hajlamos vagyok ezt csinálni és magamban is iszonyatosan zavar. Az áldozatszerep felvállalásával valójában azt kommunikáljuk, hogy nem akarunk változtatni. Nemrég olvastam egy cikket, ami egy sokkal jobb szót ajánl fel: a túlélőt. A túlélő már nem áldozat. A túlélő képes integrálni, értékelni a tapasztalatot, annak súlyát érteni, és fejlődési lépcsőfokként használni. Ami viszont szintén veszélyes, és ami a kötetben gyakoribb jelenség, az a tudatosítás elkerülése. Észre kell vennünk, hogy adott helyzetben megaláztak, vagy épp kihasználtak, átvertek minket. Ahogyan azt is, ha hülyeséget csináltunk, mert akkor tanulni is fogunk belőle. Ha sikerül néha kicsit kívülről látni a helyzetedet és az élet abszurditásával szemléled a dolgokat, akkor az sokszor segíteni is tud.
– Véleményed szerint a bántalmazott nők a gyengeség szimbólumaivá válnak a jelen társadalmában?
– Nem. Egyáltalán nem. Szerintem ennek nem a gyengeség-erősség kérdéseihez van köze. Inkább az egyenlőségéhez, a kiszolgáltatottságéhoz, a függés-függetlenségéhez. Szerintem a bántalmazott emberek (és nem csak a nők) a társadalmi betegségek tüneteit jelzik. Bántalmazó általában bántalmazottból lesz, abban az esetben, ha nem megtöréssel vagy gyógyulással, hanem agresszióval reagál a traumára. Sok bennünk az elfojtott düh is, amit a mostani válsághalom tovább növel. Az, hogy ezek a helyzetek kezdenek a felszínre törni viszont olyanok, mint a pattanás, ami már nemcsak be van gyulladva, de ideje kinyomni belőle a gennyes váladékot, kitisztítani a sebet, hogy idővel begyógyulhasson.
– A női és férfi szerepvállalást tipizáló minták elmosódásával ma már arra is nehezen kapjuk meg a választ, hogy bizonyos esetekben ki kezdeményezzen. Mit gondolsz erről?
– Végtére is van válasz, csak valahogy a régi válaszok sok helyen meginognak. Az életmódváltás – amikor egy civilizáció fejlődik/visszafejlődik – mindig társadalmi változást is hoz, ami szerintem jelenleg is történik. Én bizakodó vagyok, egyfajta természetes kiválasztódásban hiszek, nem biológiai értelemben, hanem hogy azok a viselkedésminták, szokások, hierarchikus vagy egyenlőségi viszonyok fognak fennmaradni, amelyek életképesek, legyen az régi vagy új. A többi sallang pedig előbb-utóbb lekopik.
– A kötetedben, mint ahogyan azt olvashatjuk a Romlékony összetevők című fejezetben, gyakorta felsejlik a sorok között a szexuális abúzus után érzett bűntudat. Szerinted mennyire gyakori ez a jelen nemzedéknél? Miért érezhetnek a szexuális abúzuson átesett nők bűntudatot önmagukban?
– Úgy tudom, erre a pszichológiában az az általános magyarázat, hogy a bántalmazás a legtöbb esetben nem csak, vagy egyáltalán nem fizikai, sokkal inkább verbális vagy manipulatív. Ha megnézed például az idézett novellát, tipikusnak számító esetet mutat meg: a srác a visszautasítás után teljes elzárkózással, mintegy sértődöttséggel reagál. A felelősség elhárításának gyakori módja ez, hiszen ezzel kivédi a jogos sérelem miatti szembesítést. Ennél már csak az a rosszabb, amikor a bántalmazó vádolja meg ugyanezzel az áldozatot. Néha nagyon megrettennek, hogy rossz kezekben milyen visszaéléseket is generálhat a pszichológiai tudás.
– Elsősorban generációdnak ajánlod a kötetedet. Mit gondolsz, milyen problémákkal kell szembenéznie ennek a nemzedéknek?
– Ez az ajánlás, most már látom, hiba volt. Nálam fiatalabb és idősebb generációk tagjai közül is sokan szívesen olvasták, bűntudatom van, mintha ki akartam volna őket zárni. Pedig nem. Sőt ha muszáj lenne, lehet, hogy a mindenkori gimis korosztálynak ajánlanám. Amikor a kisebbik húgom és barátnői elolvasták, először megijedtem, de aztán rájöttem, hogy pont ők azok, akik a legnagyobb hasznát láthatják ezeknek a szövegeknek. Már ha ez a cél. A gimnáziumi évek alatt kaptam a nagynénémtől egy tinilányoknak szóló könyvecskét. Olyan témákat érintett, mint a hogyan zajlik egy randevú, mikor mondhatsz nemet, mik azok a jelek, amik azt jelzik, hogy csak ki akarnak használni téged, az első csók stb. Nekem ez nagyon sokat segített abban, hogy ne stresszeljek rá ilyesfajta szituációkra és ne legyen minden helyzet teljesen vadidegen. De persze sok dolgot így is elhallgatott.
– Lehet, hogy az egész kötet kiindulópontja tudat alatt az volt, hogy azt a könyvet írd meg, amit akkor olvasni szerettél volna?
– Elgondolkodtattál. A legnagyobb nehézségnek, vagy inkább kihívásnak most épp – ha függetlenítjük magunkat a háborútól, inflációtól, klímaváltozástól, járványtól stb. – a saját határaim megtalálásában látom. Amire a legnagyobb tér, azt hiszem, fiatal felnőtt korban adódik, de talán örökké érdemes kísérletezni. Egyrészt a saját határaink meghúzása az egyik legfontosabb személyiségfejlődési lépcsőfok. Hogy tudsz-e nemet mondani olyan dolgokra, amik bántanak, megaláznak vagy egyáltalán olyanok, amik lelöknek a saját utadról. Meg tudod-e védeni pszichésen magadat, amikor manipulálni próbálnak, ellen tudsz-e állni a kísértésnek, egy következő csokinak, cigarettának. Ez az egyik oldal. A másik pedig, hogy meddig tudod kiterjeszteni a határaidat. Mennyit tudsz megismerni a világból, bele mersz-e menni egy új, építő lehetőségbe. Mersz-e kockázatot vállalni az álmaidért, végig mered-e csinálni a bakancslistádat. Meg tudsz-e nyílni valakinek őszintén anélkül, hogy ez kiszolgáltatottá tenne. Ez egy örökös gyakorlásra, próbálkozásra hívó játék, amiről ma keveset beszélünk. Ehelyett nemrég a Facebookon egy újabb önsegítő tanfolyam hirdetése azt nyomta az orrom elé, hogy a boldogság hajkurászása felesleges, ők megmutatják, mi az elégedettség öt alaptényezője. Milyen világ az, ahol a boldogság már ciki?
– Tervezed, hogy ebben a témában készüljön a következő köteted?
– Remélem, hogy nem lesz hasonló, kicsit félek a beskatulyázástól, például mint „női író”. De azért, ahogy most látom, lesz kapcsolódási pont is az előző kötettel.
– Ekképp elképzelhetetlenné válik, hogy te legyél az a nőíró, aki a női emancipáció hírnöke? Esetleg megpróbálkozol a regényírással?
– Lehet, hogy volt bennem ilyen ambíció amikor ezt megírtam, de azt hiszem rettentően közhelyes téma lesz ez pár éven belül, már most is szinte divat, úgyhogy szeretnék erről leválni. Egy barátom nemrég megkérdezte, hogy mostanában olyan sokat beszélek erről az új kötetről, dolgozom egyáltalán rajta? Van az az irodalmi közhely, hogy az író vagy beszél a művéről, vagy írja. Úgyhogy ennél többet inkább nem mondanék.
