Szalai Klaudia: „…mert mindig menni és mindig maradni kell…” Mi ebben hiszünk – interjú Tóth Judittal és Moussa Ahmeddel

2021. december 16., 09:56

Tóth Judit Pest megye népművészetéért-díjas, örökös aranygyöngyös táncos, az ország egyik legrangosabb táncversenyeinek állandó zsűritagja, valamint Moussa Ahmed, a Junior Prima-díjas, Bezerédy-díjas, s a Világ Leggyorsabb Néptáncosa díj birtokosa évekkel ezelőtt eldöntötték, hogy reformációs elképzeléseikkel új köntösbe borítják a néptáncot. Így született meg az Urban Verbunk, amely az oktatási céllal működő művészeti iskola szcénája mellett egy profi csapatból álló táncegyüttes formációját is rejti. Judittal és Ahmeddel életük történetéről, missziójukról és céljaikról beszélgettünk.

– Elsőként a gyermekkorról szeretnélek kérdezni benneteket. Mikorra datálható a művészetek ezen ágával való megismerkedésetek? 
– Tóth Judit: Egy, a hagyományaihoz rendkívül ragaszkodó faluban nőttem fel, ennek ellenére viszonylag későn ismerkedtem meg a folklórral és a néptánccal. Kezdetben színjátszói szakkörbe jártam, valamint a sportlehetőségek számottevő ágazatával ismerkedtem meg, a néptáncot azonban szüleim unszolására sem szerettem volna kipróbálni.

– Annak ellenére, hogy a Bagi Muharay Népi Együttes árnyékában nőttél fel.
– Judit: Az együttes akkorra már egy világot járt és látott, nagy hírű formáció volt, amelybe bekerülve kinyílhattak az ember előtt a világ színpadai. 12 éves koromban találkoztam először Iglói Évával, az együttes akkori vezetőjével. Épp egy táncházat tartott, én pedig csatlakoztam. Az első alkalom végeztével csak annyit mondott „Judit, neked már régen itt lenne a helyed!”
Onnantól kezdve életem szerves részévé vált a néptánc. Összesen egyetlen alkalommal hagytam ki azóta próbát, azt is szánkózás miatt, s most már nagyon bánom.

– Moussa Ahmed: Hamradikos lehettem, amikor először találkoztam a néptánccal, városban élő panelgyerekként. Abban az időben, amikor még cikinek számított ez a műfaj. Szintén Iglói Éva felhívására mentem el az első próbára. Tisztán emlékszem arra a napra. Hazatérve csak annyit mondtam édesanyámnak „én néptáncos leszek”, aki furcsa tekintettel néztek rám, hiszen egészen addig a pillanatig vonatvezető szerettem volna lenni. Olyannyira átjárta minden porcikámat ez az érzés, hogy azóta is, töretlenül minden gondolom e körül forog.


– Nehezen élted meg az iskolás éveket?
– Ahmed: Az iskola, amelyben gyermekként tanultam számottevően roma származású diákokból állt. Félig magyar, félig pedig arab származású gyermekként nem volt könnyű dolgom, egészen a néptánci karrierem kezdetéig. Érdekes volt megtapasztalni azt, hogy a tánc által mintegy kitüntetett szerepbe kerültem. Érdeklődtek az iránt, amit csináltam, hiszen kultúrájuk szerves részét képezi a tánc.

– Két teljesen eltérő szférából indultatok. Judit, a hagyományoktól átitatott faluból, Ahmed pedig az urbánusi létből. Az Urban Verbunk névválasztásában is ez játszott szerepet?
– J.: Mind a kettőnkben megvan az újítás hajlam, igénye, s vágya. Ahmed az erő, én pedig a lélek, ő az újítói szellem, én pedig a hagyományok őrzője. Kettőnk szimbiózisa alkotta meg ezt a formációt. Azt, hogy mi is valójában az az Urban Verbunk.
– A.: Az újra való törekvés a missziónk. Olyan formációt szerettünk volna létrehozni, amellyel képesek vagyunk maradandót alkotni. De ezt nem mi fogjuk eldönteni, szokták mondani, majd az utókor. Számunkra az a fontos, hogy olyan produkciókat hozzunk létre, amelyre még nem volt példa, s mindig arrafelé tartsunk, amelyből még mi sem tudjuk valójában, hogy mi lesz.

– Az 1992 óta működő, többszörösen is kiválónak minősülő oktatási intézmény mellett professzionális táncegyüttesként is funkcionál az Urban Verbunk. Mióta alkot külön formációt a csapat?
– A.: Két évvel ezelőtt hoztuk létre az Urban Verbunk ezen arculatát. Olyan magas szintű, professzionális produkciókat szerettünk volna létrehozni, amelyek nem csak hazánkban, de a világ bármely pontján megállják a helyüket. Ehhez professzionális szinten kell képezzük magunkat is, valamint a csapatunkat. Állandó létszámmal dolgozunk, profi táncosokkal, akik napi 5-6 órát is képesek egy-egy produkcióba beletenni. Egy profi, hivatásos társulat vagyunk, akiknek misszója, hogy a múlt értékeit egy modern köntösbe csomagolva tudják közvetíteni anélkül, hogy bármelyik szegmens is sérülne.
– J.: A táncnyelv gyakorta alkalmaz olyan elemeket, amelyek könnyűszerrel ültethetők át egyik produkcióból a másikba. Esetünkben ez nem így van. Olyan professzionális, specifikusan az adott előadás során alkalmazott technikákat alkalmazunk, amelyek megkövetelik, hogy napi szinten több órát töltsünk el gyakorlásukkal. Produkcióinkat jellemzik az erőteljes, ritmikus csapások, dinamikai jegyekkel ellátott elemek, valamint a precíz pozícionális meghatározások. Éppen ezért nehéz olyan táncosokat találni a társulatba, akik képesek az általunk képviselt sajátos nyelvezetet elsajátítani. Egy olyan nyelvet, amelyet a szakma mezsgyéjén belül csak kevesen értenek.

– A profi szintű táncegyüttesetek tehát két éve alakult, amely indikálja, hogy a világot is elsöprő pandémia titeket is érintett. Hogyan tudtatok elindulni egy ilyen vészterhes időszak közepette?
– A.: „...mert mindig menni és mindig maradni kell...”. Mi ebben hiszünk. A lezárások idején videóklipeket forgattunk, s olyan zenészekkel dolgoztunk együtt, mint Pápai Joci, valamint Horváth Tamás.

– Milyen volt a velük való kooperáció, tekintve, hogy két, különböző művészeti ágazatból származtok?
– J.: Mindkettejük munkásságát – bár nem mélyrehatóan – de ismertem. Talán nem is kifejező eléggé, ha azt mondom, pozitív csalódás volt a velük való közös munka. Kimagasló személyiségük nem csak munkamoráljukban, de fegyelmezettségben, s az odafigyelésben is megmutatkozott.
– A.: Mind a ketten kedvelik az autentikát – bár fontos kiemeljem, hogy mi nem autentikus néptáncot táncolunk. Meglepő volt számunkra, hogy sokkal nyitottabbak voltak felénk, mint gyakorta szakmánkban mi magunk egymás felé. Meghökkentő volt ez a felismerés, de úgy gondolom, hogy ez is csak őket, és a munkásságukba vetett hitüket emeli.

– A két év alatt nem csak klipek forgatásával foglalkoztatok.
– A.: Két nagy infrastruktúrát igénylő produkciót hoztunk létre addig, míg ha csak néhány hónap erejéig is, de fellélegezhetett az ország. Van egy mondás, amelyben mélyen gyökeredző elveim is származnak „ameddig a többiek alszanak, addig dolgozz.” Ebben hittünk, s hiszünk továbbra is. Sokan azt gondolják, hogy állami támogatásból finanszírozzuk a társulatot, de ez nem így van. Mi nem azért dolgozunk, hogy holnap legyen munkák, hanem hogy egy év múlva is azt mondhassuk: biztos lábakon állunk.

– A különböző produkcióhoz újabb elemeket sajátítotok el, vagy a már meglévő elemekből, s technikai megvalósításokból dolgoztok?
– A.: Úgy hisszük, hogy mindig új dolgokat kell kitalálni – ez a mozgatórugója az Urban Verbunknak is. Ez egy rendkívül nehéz, s felőrlő dolog, de törekszünk arra, hogy két havonta valamely formában megújítsuk önmagunkat, és az arculatot. Az élet minden területére kivetítve ezen elv alapján gondolkodom. Ha lenne egy fagylaltozóm ott is azon munkálkodnék, hogy innovatív, s új ízekkel kedveskedjek a vendégeknek.

– De azért a sós-karamellás fagyi állandó maradna.
– J.: Vagy a mangós?
– A.: Persze. Mindig kellenek állandó dolgok is, hogy legyen egy alap, amelyre az újabb ötletek biztonságosan építhetők. Hiszen fontos, hogy adott esetben a néző már az első pillanattól kezdve felismerje, mi is az az Urban Verbunk.

– Missziótok, hogy a magyar folklórkincset széleskörben eljuttathassátok nemzetközi színtereken is. Mesélnétek egy kicsit a Riói olimpiáról, a New York Lincoln Center színpadáról, s Károly Herceg 70. születésnapjáról?
– A.: Judittal közösen abban látjuk saját magunk előrejutásának lehetőségét, hogy nem tesszük le voksunkat egyetlen tánctársulat mellett sem. Ha az élet úgy hozza, hogy lépnünk kell, hát megtesszük.

– Még az Urban Verbunk mellett sem?
– A.: Az a stílus, amelyet a tánctársulat által elkezdtünk, úgy gondolom, egyedülálló a piacon. Urbanizáljuk, vagyis modern köntösbe csomagoljuk a már jól ismert folklórt, ezáltal pedig közelebb hozzuk az emberekhez. Mi ezen elvet hoztuk az Urban Verbunkba, s ha tovább kell lépjünk ugyan ezen elvet visszük magunkkal.

– Magyarországon mennyire befogadók az emberek?
– A.: Az urbanizált folklór egy kulturális exportcikként is szolgálhatna. Én azt érzem, s látom, hogy ennek jelenleg nem Magyarországon van a helye. Az ország nem azon úton halad, amelyet mi képviselünk. Most sokkal fontosabbá vált az, hogy visszatérjünk gyökereinkhez, mintsem az, hogy a gyökereinktől vett tudást beépítsük jelenlegi életterünkbe, a városokba. Olyan dolgot szeretnénk létrehozni, amelyet a világon is értenek. Amelynek nemzetközi üzenete van, s amellyel áttöréseket érhetünk el a sztereotíp gondolkodás területén is. Hiszen valljuk be, mindmáig a „néptáncolni ciki” gondolkodás él a köztudatban.
– J.: A 2021-es Labdarúgó Európa-bajnokságra az UEFA felkérésére készített imázsfilmet az Urban Verbunk, melynek a foci és a magyar kultúra találkozásának bemutatása mellett Budapest népszerűsítése is a célja volt. Ez egyfajta visszaigazolása volt annak, hogy igenis van létjogosultsága mindannak, hogy a művészetet ne vitrinbe zárjuk, hanem kihozzuk a városba, az emberek közé.

– Jogosak az ambivalens érzéseim afelől, hogy bár Magyarországot képviselitek nemzeti területeken, mégis a magyar társadalom az, amely nehezebben fogadja be az újítás szellemét?
– A.: Sokan úgy vélik, hogy egyszer majd eljön az a világ, amikor mindenki néptáncol, s az autentikusnak számító művészetekkel foglalkozik majd. Mi abban hiszünk, hogy ez csak egy álomvilág, amelynek bekövetkezte fikcionális vágyálmokon alapul, azonban törekszünk arra, hogy megtaláljuk azt az irányt, amely által mégis csak érvényt szerez a modern néptánc műfaja.
– J.: Szeretnénk azt gondolni, hogy ez egyfajta szakmai ártalom. Az elfogadás nehézsége. Nehezen fogadjuk el a másét, pláne, ha teljesen új formában próbál értéket közvetíteni. Az az elfogadó közeg, amelyben nagyon sokáig hittem, egész egyszerűen nem létezik. Persze nem állítom, hogy tűzzel-vassal égettek volna meg minket, de ha lehetőségük lett volna rá, talán megtették volna. Ez egy szakmai ártalom. Meg kell tanuljuk elfogadni egymást, elfogadni azt, hogy más és más utakon járunk.

 

– Ennek ellenére látjátok magatokat Magyarországon?
– A.: Abszolút, de ahhoz előtte egy nagy kört kell menjünk a világban.
– J.: Számtalan helyről kaptunk már pozitív visszajelzést azt illetően, hogy kiemelkedő mindaz, amit csinálunk. Utánunk szólnak az utcán, a gyermekek fellépésekor pedig azok a szülők is állva tapsolnak, akik a konkurencia táborát erősítik.
A.: Szeptemberben két est során is játszottunk a Fővárosi Nagycirkusz színpadán. Talán nem titok, ha elárulom, egy kisebb kommunikációs zavar miatt a nézők abban a hitben érkeztek meg a helyszínre, hogy az este során egy cirkuszi előadást fognak látni. Várták a bohócot. Az elefántokat. Akik persze nem jöttek. Még soha nem táncoltam popcorn áztatta illatban, és körszínpadon sem léptünk fel, mégis, a produkció végén mindenki állva tapsolt nekünk. Az előadás vége felé haladva azt éreztük, hogy a megközelítőleg 1200 néző együtt lélegezik velünk. Felemelő érzés volt.

– A táncegyüttes mellett kiemelt fontosságú szerepet kap az oktatás, azon belül is a roma, valamint a hátrányos helyzetben élő gyermekek beintegrálása. Hogyan tudjátok összeegyeztetni ezt a két különböző, mégis szorosan egymásba fonódó területet?
– J.: Egy alapfokú művészeti iskola vagyunk, amely a Gödöllőn, a Művészetek Házában kap helyet, s amely a szokásos intézményi keretek közt működik. A gyermekek – csak úgy, mint az iskolákban – az év végén bizonyítványt kapnak a kezükbe. Közel 300 gyermek oktatását biztosítjuk, és a roma fiatalok integrációban is kivesszük a részünket a hátrányos helyzetű településeken. Nógrád megyében, Kálón roma tehetséggondozást, Gödöllőn pedig a Montágh Imre Általános Iskola, Szakiskola és Készségfejlesztő Iskola diákjainak tartunk foglalkoztatást. Fontosnak tartjuk, hogy a gyermekekkel már ilyen fiatal korban megismertessük a folklór hagyományokat. Decemberben például 4 teltházas előadással készülünk. Azt látjuk, hogy a gyermekek osztálytársai kíváncsiak az eseményekre, s élvezettel nézik társukat, ahogyan a színpadon „menőn csinálnak valamit”.
– A.: Embert próbáló feladat ezt a két mezsgyét összehangolni, legfőképp Juditnak. Ő a motorja az iskolának, s mint említettük, lelke az egyesületnek.

– Végezetül: milyen terveitek vannak a közel-, illetve a távoli jövőt tekintve?
– A.: Tavaszra szeretnénk elkészülni a harmadik előadásunkkal is, amelyben ismételten szeretnénk egy újabb arcunkat megmutatni, természetesen a műfaji sajátosságok konvencionális keretén belül maradva. Erről sajnos többet nem árulhatok el. A távoli jövőt tekintve – azt hiszem ilyenkor szoktam az újságírók rémálma lenni – babonás személyem miatt nem merek semmit sem idő előtt kijelenteni. Folyamatosan legyen munkák. Azt hiszem ennél több nem kell.
– J.: Csatlakozom Ahmed szavaihoz. A megmaradás. Számunkra ez a legfontosabb az életben.