Szalai Klaudia: Egy világ megismerése a mesés elemek adta lencsén keresztül – interjú Vöröskéry Dórával

2022. február 19., 09:15

Ha a mesékre gondolok mindig nagyszüleim jutnak eszembe. Ahogyan a kanapén ülve egymásnak szavaltuk el az Öreg néne őzikéjét. Vagy ahogyan a kerti sétánk során egy nyers karalábéval a kezemben mondtam el gondom s bajom a répáknak, szavaltam és meséltem a szilvafáknak – mert nagypapám mindig is úgy tartotta, hogy akkor nő jó nagyra a termés, ha mesélünk neki. Harmóniában éltem a természettel, s gyakran éppen ezért vágyódom vissza a múltba, a gyermekkoromba, a kertbe és a nagymamám ölébe.

Vöröskéry Dóra / Fotó: Onda Péter – KMPI

Vöröskéry Dóra Békéscsabán született 1995-ben. Mezőberényben érettségizett, majd néhány vargabetű után a Szegedi Tudományegyetemen végzett szociális munkásként. Jelenleg Budapesten él, kulturális antropológiát tanul. Röpképtelen madarak címmel 2019-ben jelent meg az első novelláskötete, amellyel méltán érdemelte ki a 2020-as év Magyar Írószövetség Debüt-díját. 2021 őszén érkezett második kötete A pozitív egész számok jelentéktelenségéről címmel. Szereti a meséket, a természetet, a szörnyfilmeket és a békákat. A magyar széppróza napjának alkalmából beszélgettem vele a mesék iránt érzett szeretetéről, a KMI 12 tagságáról, s arról, hogy mit jelent számára prózaírónak lenni.

– A Debüt-díjat 2020-ban ítélték neked próza kategóriában. Hogyan érintett téged ez a hír?
– Váratlanul ért. Emlékszem, e-mailben jött az értesítés. Bevallom, először azt gondoltam, káprázik a szemem vagy valaki csak viccel velem. A hitetlenséget természetesen az öröm követte, azt pedig néhány súlyos gondolat: Akkor a madarakkal valamit jól csináltam? Mi lesz, ha többé nem sikerül? Mostantól mindenki – beleértve saját magamat is – ezt várja majd tőlem? Azt éreztem, hogy a díjjal együtt egyfajta felelősséget is kaptam, amely felpolcolja az olvasók elvárásait. Gyakran ismételgetem magamban, hogy miért és kinek is írok, ez a módszer ezeket a gondolatokat is segített elcsitítani, és mára a díj kapcsán az öröm maradt meg.

– A Röpképtelen madarak című kötet megjelenése után a tanulmányaid miatt két félévet töltöttél Németországban. Milyen impulzusok értek téged ekkor?
– Az utazást megelőzően egy számomra nagyon izgalmas, érzelmekkel teli kötetbemutatót tartottunk, majd eltűntem egy évre, s közvetlenül a pandémia kezdete előtt jöttem haza. Németország mintha egy másik világ lenne. A Fekete-erdő tövében éltem, folyók, hegyek-völgyek között. Elég idilli hely: megférnek egymás mellett a régi fagerendás házak és a csúcsszuper okosépületek, mindenféle népek, ízek, szokások. Eleinte egyedül éreztem magam, hiszen minden új helyzet rejt nehézségeket, de gyorsan társaságra leltem, és végül olyan élményekkel gazdagodtam, amik a mai napig hatással vannak az írói munkásságomra.

– Azóta is az élmények adta lelkiállapotból építkezel?
– Érdekes paradoxona ez az életnek. Amikor sűrűk a hétköznapok és minduntalan történnek körülöttem a dolgok, akkor az írásra kevesebb idő és energia jut. Pedig mindig is hangoztattam, hogy a minél több tapasztalat áldásos egy író munkásságára. Az élményekből és érzelmekből táplálkozom: minél több emberrel találkozom, értem meg a „működésüket”, annál könnyebb a karakteralkotás, és minél több helyzetben próbálom ki magam, annál hitelesebben tudom azt majd megírni. Miután hazajöttem, elkezdődtek az első lezárások. Mint mindent, az irodalmat – mármint a jelenben történőt – is alapjaiban rengette meg. Egy viszonylag ingerszegény, személyes kapcsolatokban és élményekben nem feltétlen bővelkedő periódus következett.

– A legújabb kötet sorain azonban ez mit sem látszik.
– Megpróbáltam visszanyúlni a korábbi élményeimhez és használtam a fantáziámat. Meg sem fordult a fejemben, hogy az unalom köszönjön vissza a könyv lapjairól. Szeretem, ha van története, mozgalmas cselekménye annak, amit írok. Az oldalakon keresztül folyó direkt filozofálgatás nem az én terepem, persze lehet, hogy csak nem értem még meg rá. Azért a pandémia lelassította világban is értek impulzusok, akkor diplomáztam és töltöttem a gyakorlatomat egy krízisambulancián, ahol a kapcsolati erőszak áldozatainak, hozzátartozóiknak és a velük foglalkozó szakembereknek nyújtanak segítséget. Biztosan ezek az élmények is visszaköszönnek egyszer. És a magány, az elcsendesedés remek alkalom például az olvasásra, amelyből szintén lehet táplálkozni.

– A szociális szférában dolgozókról köztudott, hogy az empátia erényével felszerelkezve képesek az emberekkel egy olyan kommunikációs csatornát kiépíteni, amely sokunknak nem menne. S bár lelkileg megterhelő szakma a tiéd, második kötetedbe lapozva mesés cselekményszállal átitatott sorokba cseppen az olvasó. Ez a kettősség nem csak A pozitív egész számok jelentéktelenségéről, de a Röpképtelen madarak című könyvedben is erősen kirajzolódni látszik. Tudatosan alkalmazod a mese műfaji sajátosságait az írói folyamatod során?
– A mesék meghatározó részét képezik az életemnek. Gyermekkoromban nagyon sokat meséltek nekem, s a mai napig imádom olvasni akár a klasszikus, akár a modern meséket és a mesés elemekkel átszőtt történeteket. Azzal a kijelentéssel, hogy a mesék csak gyermekeknek valók, bármikor vitába szállok. A meséknek megvan a maguk szuperereje. Jól sűrítenek, zseniális módon tudnak egy-egy karakterjeggyel kifejezni olyan gondolatokat, amelyeket egy nagyregényben akár 20-30 oldalon keresztül is olvashatunk. Az élet nagy dolgairól szólnak, tanítanak, nevelnek, de nem didaktikus módon. Rávezetnek, hogy mindig lehet jobb, és a változás bárki előtt nyitva áll, csak tenni kell érte. A saját írásaimban nagyon szeretem használni a mesei szimbólumrendszereket. Ez egy tökéletes közös nyelv a meseismerő, -értő, -szerető olvasókkal. Az egyszerűségük és összekapcsoló erejük miatt szeretem őket igazán.


– Már a kötet borítója is sokat ígér. Azon kettősség, amelyről most szó esett realisztikusan visszaköszön a börtönbüntetését megkezdő alak és a polip csápjai közül. A te ötleted alapján készült a könyv „köntöse”?
– Mindkét kötet borítóját Mohácsi László készítette. Szerencsés vagyok, mert elmondhattam, mit szeretnék, sőt még közben is belekotyoghattam, ami egyáltalán nem tipikus. Ez a borítóötlet még az előző kötet kapcsán jutott eszembe, de bevallom, hogy nekem megvalósíthatatlannak tűnt. Azért megírtam Lacinak, hátha bizonyos elemek testet tudnak ölteni, de végül minden kívánságom valóra vált. Valamilyen fura, figyelemfelkeltő borítót szerettem volna, márpedig nagy kihívás kiríni a könyvespolcról. De azt hiszem, a Disney-hercegnő lila és a dombornyomott polipfej mindkét kritériumomnak megfelel. Lacival az ötletelést „a polip az új béka” mondattal zártam, aztán ő kezdett varázsolni.

– Nemcsak a kötet borítója, hanem a címe is egyedi. Az olvasó ugyanis nem találkozhat egy, a kötet címét viselő novellával az oldalakon.
– Mindkét könyv esetében tudatosan döntöttem úgy, hogy nem egy novella lesz a címadó, hanem valami egészen különböző kötetcím kerül a borítóra. Számomra a címadás egy újabb lehetőség arra, hogy még valamit hozzáadhassak a kötethez. Valami olyat, ami nincs ott a többiben, de mégis átfogja az egészet. Talán olyan, mint amikor nevet adsz a gyermekednek, vagy elnevezed a háziállatodat. Megkoronázod az egészet, valóságossá teszed, egyszeri alkalom. Arról nem is beszélve, hogy a címadó novellák irányítják az olvasó figyelmét, és azt üzenik, hogy a legerősebb novellához érkezett. Ha lehetőségem nyílik a kötetekről beszélgetni az olvasókkal, akkor megkérdezem, hogy melyik novellát tartják kiemelkedőnek, emlékezetesnek, melyiket nem tudták végigolvasni stb. Még nem találkoztam két olyan emberrel, aki ugyanazt a novellát nevezte volna meg legerősebbnek vagy leggyengébbnek. Én magam sem szerettem volna kijelölni, hogy például A kiegyezés legyen a címe a második kötetnek.

Vöröskéry Dóra / Fotó: Onda Péter – KMPI

– Kissé hidegrázós, hogy pont ezt a novellát említed, mert nekem ez az egyik kedvencem a sok közül. Talán a sorok mögül felsejlő erős társadalomkritika az, amely magával ragadott. Tényleg ilyenek volnánk?
– Abban a novellában ilyenek vagyunk. Nem minden történet képezi le a valóság teljességét – vagy bármely vékony szeletét –, főleg a rövid novellák nem alkalmasak arra. De igen, szeretek reflektálni az engem körülvevő mikro- és makrovilágokra. Teszem ezt úgy, hogy próbálok tudatosan figyelni arra, nehogy egy az egyben átemeljek történeteket például a terepen tapasztaltakból. A titoktartás kulcseleme a segítő szakmáknak, de egyébként is csak bonyodalmakhoz vezet, ha valaki magára ismer egy történetben vagy karakterben. Néha kifejezetten zaklatott az érzelmi világom és csapongóak a gondolataim, ehhez nyilván hozzájárul a mindennapok tapasztalása is. Az érzékenység és empátia hozzásegít ahhoz, hogy könnyebben tudjak kapcsolódni az emberekhez, hogy kialakuljon egy bizalmi kapcsolat. Könnyű a környezetem aktuális hangulatát szivacsként felszívnom, ami természetesen nem mindig praktikus vagy kellemes.

– Hogyan tudsz empatikus maradni?
– A jó visszacsatolásokból táplálkozom, nagy hangsúlyt fektetek az extrospekcióra és még nagyobbat az introspekcióra. Az írás megkönnyíti a hétköznapi életemet is. Amikor írunk és nem szóban ventilálunk, akkor koncentrálnunk kell, strukturálni, fókuszálni. El kell olvasni több alkalommal a szöveget, alakítani és szerkeszteni kell azt, közben az érzések, gondolatok többször átcsorognak az alkotón, újrakereteződnek, más fényben tűnnek fel.
Az a jó az írásban, hogy könnyen változtathatsz bármin, például felruházhatod mesés elemekkel a karaktereket vagy nevethetsz a legabszurdabb szituációban. A humor is markáns szervezőeleme az irodalmamnak, átkeretezése a szürke hétköznapoknak.

– Az alkotói folyamatod segít a különböző életesemények feldolgozásban?
– Az írás a feldolgozás végstádiuma, nem terápiás eszközként tekintek rá. A nehezebb időszakokban nem is megy, hiszen még nem tudok leülni békében, nem rendezettek, szépek a mondatok, és nem tetszik az, ami a papírra kerül. Elsőként feldolgozom magamban a történteket, mikor pedig rendeztem a gondolataimat, megértek az érzések, a folyamat lezárásaként a megoldással a kezemben jön az írás, mintha csak egy pont lenne a mondat végén.

– Az erkölcsi lecsapódásoktól olykor óvod az olvasóidat. Nem szeretnéd, hogy bárki magára ismerne a sorok közül. Mégis áruld el nekünk, van olyan írásod, amelyben visszaköszön a gyermekkorodat is meghatározó személy karakterjegye?
– Van néhány ilyen figura. Például az első kötetben a poklot őrző konyhásnő alakjára az egykori osztálytársaim közül ráismerhetnek. A mostani kötetben is fellelhető olyan szereplő, akit a környezetem szült, de ez maradjon inkább titok.

– Ha választhatnál akkor melyik figurája lennél az új kötetednek?
– Nagyon nehéz választani, hiszen mindegyikük ott él bennem. Azért is fogós ez a kérdés, mert nagyon szeretek antihősökkel dolgozni, és valljuk be: ki szeretne velük azonosulni? Kicsit lennék a Ligetben a futó, Lotta, a balerina, meg talán még Petúnia, a teve is. Rágcsálva figyelni a környezetem, ez tetszik.

– Az állatok meghatározó részét képzik köteted koncepcióalkotásának. A magánéletben is közel tartod magadhoz az állatokat?
– Nagyon szeretem őket, azonban inkább úgy fogalmaznék, hogy az ember és a természet között húzódó, megfejthetetlen kapcsolat az, amely folyamatos visszaköszönő szervezőeleme az életemnek. Mindig is körbevettek engem az állatok, a természetszeretet pedig a családomtól, a gyermekkori emlékekből származik. A természet nekem a nyugalom, az egyszerűség, a tisztaság jelképe, ugyanakkor sosem szabad figyelmen kívül hagyni a mindenen átgázoló elementáris erejét sem.

– A novellák tartalmi szempontból is érdekesen hathatnak, hiszen helyenként a műfaji határokat is átlépve egy meseszerű világba kalauzolják az olvasót. Honnan az ihletés?
– Mondok néhány példát, az talán szemlélteti, hogy az ihlet bárhonnan jöhet. Egyszer az egyik barátnőm mesélt a Word felolvasóprogramjáról, amellyel könnyebben tanulta a vizsgatételeit, ebből lett Szabolcs, a szerelmes mesterséges intelligencia. A kiegyezés ötlete az állatkertben jutott az eszembe, mikor láttam, hogy egy testes férfi is sorban áll a tevegeléshez. Az Anja eredetileg szintén egy Piroska-átirat volt. Szintén, hiszen a klasszikus újragondolása az első kötetemben is megjelent. A Hókusz című novella a tanulmányaimhoz kötődik. Az egyik gyakorlatom során egy szegregátumban jártam, ahol találkoztam egy roma származású nővel, aki a lakóhelyén már a kezdetektől a közösségi munka motorja volt. Egy hihetetlenül inspiráló személyt ismertem meg benne, róla mintáztam a főszereplő lányt. A történetet kiegészítettem pogány kultúrákból származó elemekkel és aktualitásokkal. Nagyon szeretem, ha a jelenkori világunkkal keveredik a fantasztikum, számomra ettől lesz élő.

– Gondolkoztál azon, hogy akár lírai, akár drámai szövegekben is kipróbáld magad?
– Az elsőhöz nincs tehetségem, de ez sosem zavart. A dráma felé lehet, hogy kikacsintok majd, de egyelőre a prózához húz a szívem. Érdekes számomra, hogy ez a kérdés milyen gyakran előkerül. Ugyan irodalom mindhárom, de egészen más képesség kell az űzésükhöz. Az, hogy valaki ügyes az egyikben, nem szavatolja, hogy a másikhoz is ért. Szerintem sokkal többen alkotnak mindhárom műnemben, mint ahány embernek tehetsége van hozzá.

– A napokban lehullt a lepel a 2022-es év KMI 12 szerzőgárdájáról, amelynek tagjai közt a te neved is feltűnhetett a szemfüles olvasóknak. Milyen érzések kavarognak most benned?
– Jelenleg leginkább izgatott várakozást érzek. Nagyszabású, jó dolgok vannak előkészületben, és élvezem, hogy újra egy alkotó csapatnak lehetek a tagja. A program miatt is remélem, hogy elcsitul a járvány, és újra együtt élvezhetjük az irodalmat.


– Február 18 a magyar széppróza napja. Mit jelent számodra prózaírónak lenni?
– Én alapvetően egy mesélő vagyok. Egy megfigyelő, krónikás. Fiatalabb koromban gyakran éreztem, hogy máshogy látok dolgokat, mint a többség, ez zavart például általános iskolában vagy a gimnáziumban, mert jellemzően furcsának találták, nem becsülték. De utána felfedeztem ebben és az írásban az értéket: el tudom mondani azt, ami leképeződik bennem, és ki tudom hangosítani azokat, akiknek nincs hangjuk. Rájöttem, hogy az írásaimmal meg tudom nevettetni vagy ríkatni az embereket, hogy el tudom űzni a mások vagy saját magam sötét felhőit.