Lőrincz P. Gabriella / Fotó: Mohácsi Árpád László
„Ha nincs só, akkor nem sózok. Hiszen lehet úgy is élni, hogy nem kopogunk át senkihez. Mert megoldjuk. Mert meg tudjuk oldani. És a Jóisten majd odateszi áldását ezután is.” Mélyinterjú Lőrincz P. Gabriellával.
„A szülés lassú volt, és fájdalmas. Azt hitte az orvos, hogy könnyen fog menni, mert széles a csípőm, de hosszú órákig vajúdtam. Fájdalomcsillapító nélkül hoztam a világra a kisfiamat, mert a nővér szerint arra semmi szükség, más is megszüli, nekem is menni fog. Akkor néhány pillanatig nem akartam meghalni. Csak rövid ideig láthattam a babámat, hamar elvitték tőlem, rohamot kapott. Nekem nem mondtak semmit, szaladgáltak körülöttem, zavaros és gyors volt minden. Beszéltek agyvérzésről, oxigénhiányról, vérnyomásról, de az egész egy érthetetlen szófolyamnak tűnt. Csak feküdtem ott, kiszolgáltatva, fáztam, és nagyon éhes voltam. Arra emlékszem, hogy akkor döntöttem úgy, András lesz a neve. András, Andráska, Andriska, milyen szép, a legszebb név. Láttam, ahogyan injekciózzák, valamilyen csöveket dugtak bele, és drótokat kapcsoltak rá, nekem is adtak valamit, aztán elaludtam. Talán évek óta nem aludtam olyan jól.” Negyven év (részlet).
Lőrincz P. Gabriella Bella István-díjas költő, író 1982-ben született Beregszászon. Jelenleg Nógrád megyében, Szandán él családjával. Az idézet hűen tükrözi párbeszédünk mélységét. Negyven évről, nehézségekről és fájdalmakról, halálról, az életről, az elfogadás fontosságáról, valamint Istenbe vetett rendíthetetlen hitéről és persze Zsuzsikáról, a lakóautóról beszélgettünk.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy életutadat megismervén nem ábrándultam ki a földi világból. Elsőszülött gyermeked orvosi műhiba miatt születésétől kezdve gondozásra szorul. Hogyan sikerült ezt feldolgoznod?
A helyzet adta lehetőségekből kell kihozni a legjobbat. Elsősorban meg kellett békélnem ezzel a helyzettel. Bennem is gyakran felmerültek ezek a kérdések: miért az én gyerekem, miért épp velem történik mindez, miért, miért, miért?! S ameddig nem fogadtam el, hogy azért, mert ennek a gyereknek pont nekem kell hogy legyek az anyja, nekem meg pont ő kell hogy legyen a gyerekem, addig harcot vívtam a lelkemben.
Könnyen ment az elfogadás?
Nagyon sokan azon dolgoztak, hogy hagyjam őt el, mert úgysem fogja túlélni, legalábbis az orvosok ezt állították. Az orvosnak ez csak egy eset volt a többi közt. Az biztos, hogy ha az ember külső szemmel látja mindezt, joggal mondja, hogy ott van egy fiatal, húszéves lány, és az egész élete megnyomorodik ettől. Mert akármit mondanak, ettől tényleg megnyomorodik az ember. Húszéves korodtól gyakorlatilag meghaltál, csak a gyermeked éltet. Pelenkázod, évekig hurcolod, akkor is emelgeted, amikor már nagyobb, mint te, és ebbe belefárad, belerokkan az ember. Nagyon sokan az alkoholhoz vagy a droghoz nyúlnak ilyenkor. Többnyire ezek a szülők különválnak, ahogy például nálunk is volt. Az édesapja nem tudta kezelni azt, hogy a gyerek, akit ő nemzett, nem tökéletes. A legtöbb esetben, ahol sérült gyerek van, ott egyedül nevel a szülő – és nem minden esetben az anya.
Mikorra datálod az elfogadás pillanatát?
Már 12 éves volt a fiam. Sok idő kellett hozzá. Akkor tudtam elmenni először templomba; mindaddig annyira haragudtam az Istenre, hogy templomba se jártam. Meg kellett találnom Isten kezét ebben az egész dolgoban, anélkül nem ment volna. Lehet, hogy valamely racionálisabb dolgot is tudtam volna találni, de ez esetemben nem sikerült volna jól. Attól a pillanattól kezdve, hogy elfogadtam a helyzetet, és engedtem, hogy részlegesen dolgozzam fel magamban a történteket, egyedül a hálát érzem a lelkemben.
Végül a sérült gyermekeket ápoló családok megsegítésén is dolgoztál.
Kezdetben a Sárospataki Református Kollégium teológia szakán tanultam Beregszászon. Sok órán nem tudtam ott lenni, mert a tanulmányaim mellett dolgoztam. Végül éppen ezért hagytam ott az iskolát. Nem akartam pótvizsgákra járni. Pontosan azon a napon, amikor a teológiát otthagytam, felhívott a helyi lelkész, hogy volna lehetőség összefogni a sérült gyerekek családjaiért. Én soha nem a gyerekekkel akartam foglalkozni, hanem a szülőkkel, mert azt látom, hogy ők végképp magukra vannak hagyva ebben a kapcsolatban. Rongy az idegrendszerük, nincsen családjuk, nincsen nemi életük, hiszen beáldozzák magukat a gyermek érdekében. Közös programokat szerveztünk nekik, családi napokat tartottunk, eljártunk fürdeni a közeli tóhoz. A gyülekezeti tagok hatalmas munkát végeztek. Nagyon erős összekapcsolódás alakult ki köztünk, legtöbbjükkel a mai napig tartom a kapcsolatot, annak ellenére, hogy sokuk gyermeke azóta elhunyt. Szülőként nem nagyon látod, hogy meg fog halni a gyermeked, de külső szemlélőként evidenssé válnak a sorsok. Ez egy külön műfaj volt és teljes embert igényelt. Engem valahogy mindig olyan dolgok érdekelnek, amelyek mind, egyesével is teljes embert igényeltek volna. (Nevet)
Milyen karriert szánt volna magának a fiatal Lőrincz P. Gabriella?
12 éves koromtól tudtam, hogy költő leszek, és ezt meg is mondtam mindenkinek. Akkor volt az első publikációm. Eszembe nem volt más utat választani. Ifjúsági színházban is szerepeltem, énekkarban kórustag voltam, suliújságot szerkesztettem és programokat szerveztem, de ekkor sem gondoltam másra.
Költőnek definiálod magad?
Valaminek mondania kell az embernek magát, mert amikor verset ír, akkor költő, de ez olyan magasztos dolog. Hiszen amikor azt mondjuk, hogy József Attila vagy Faludy György költő volt, akkor azt kérdem magamtól: hol vagyok én hozzájuk képest? De ha valaminek meg kell neveznem magam, akkor költőként mutatkoznék be.
Annak ellenére, hogy az írói attitűdöd is nagyon erős?
Érdekes, hogy ezt mondod, mert sokan azt állítják, hogy ugyanúgy tudnak írónak is definiálni, mint költőnek. Esetemben a vers mindig belső indíttatású, míg a próza egy történet, amely általában kijjebb esik a lelkemtől, hidegebben tudom kezelni, mert nem annyira szenvedélyes, mint a vers.
Ennek ellenére a most megjelent Könnytelen Madonnák című kötetedben joggal érezheti az olvasó az ellenkezőjét. Az intuíciókból született novellák közt a kétműfajúságnak köszönhetően a versek engednek fellélegezni a nyomasztó sorsok sorai közül.
Ezek szerint jól sikerült mindaz, amit elterveztem. Már várom a következő kötet recepcióját. A halottak könyve lesz ez, amelyben megismerjük a halál utáni negyven napot.
Miért éppen a halál?
Mert rengeteget láttam és mert minden történetem alapja egyfajta tapasztalás.
Elsőre senki sem sejtheti, hogy a gyönyörű borító s a madonna cím mögött Ribancok lapulnak. Miképp fogadták a rendhagyó címadást az olvasók?
Aki ismer, azt nem lepte meg. Tudják, hogy ilyen vagyok. Aki pedig nem ismer, az megértette, hogy nem az obszcenitáson van a hangsúly. Nagyon vigyáztam arra, hogy ne derüljön ki, melyik határszélen járunk. A történet játszódhat bárhol, bármelyik határon. A cigarettával és egyéb dolgokkal való csencselés a mai napig tapasztalható a határvidékeken. Ez egy ilyen világ volt akkor. 1991 júniusában megvolt a szavazás a független Ukrajnáról, de 1994-ig működött a Szovjetunió. Utána kutya világ jött. Gyermekként az erdőről hordtuk a fát a nagyanyámmal, hogy legyen mivel fűtenünk. Iszonyatos volt megélni, hogy egyszerre veszíti el mindenki a munkahelyét. És nem volt olyan szomszéd, aki gazdagabb lett volna, akitől kérhetsz, mert senkinek nem volt semmije.
1997-től beköszöntött a maffiavilág, amikor nem kaptad már fel a fejed, hogy valakit megerőszakoltak vagy fadarabot tömködtek a nemi szervébe. Nagyjából 2004 és 2012 között lett ismét élhető világ Kárpátalján, de addig az időszakig mindent eladtál. Nem volt olyan, amit nem akartál volna pénzé tenni.
A történetek tapasztalatisága mellett hangsúlyos, hogy kerülöd a főszereplők megnevezését az egyéni sorsokban. Ez tudatos döntés?
Igen, azonban vannak kivételek a kötetben. Az Isten arcában kifejezetten figyeltem arra, hogy az anyának legyen neve. Mert ott annyira lényegi az, ahogy az anya teszi végig a dolgát. Hiába ő a mellékszereplő, mégis ő válik a próza főszereplőjévé.
Mikor kezdted el írni?
2017-ben, de akad benne 2020-ban megírt alkotás is. Ez tényleg nem egy kényszeredett kötet, ebben már nincsenek sallangok. Az első kötetem azért jelent meg, mert kellett egy kötet. Biztos, hogyha lett volna lehetősé,g akkor nem jelentetem meg. Akkor nem volt más választásom, ugranom kellett. Jött a második kötet, ami jól sikerült, majd a harmadik, amit gyakorlatilag kikényszerítettek belőlem, a negyedik meg abszolút kikényszerített kötet lett.
Ekkor döntöttem el, hogy a Könnytelen Madonnákba senki nem fog beleszólni, ezt csak ketten, Bonczidai Évával csináljuk.
Miért éppen rá esett a választásod?
Mert Éva nagyon tudja, hogy én mit szeretek, és az a koncepció, amit én előzetesen összeállítottam, abba szinte nem is nyúlt bele. Megért, tudja, hogy miként történnek a dolgok körülöttem és tudja, hogyan működnek a prózáim. Ugyanazt az ívet láttuk a kötetben. A kezdetektől fogva megértettük egymást – ez talán a két fiúgyermekes anyukák áldása. (Nevet)
Milyen konstrukció mentén született meg a kétműfajú, vagy ha úgy tetszik, a hibrid kötet?
Elsőként úgy gondoltam, hogy ez csak prózakötet lesz. Közben folyamatosan írtam a verseket is, mert az – vagy jó vagy nem jó, de – mindig íródik. Előtérbe kerültek a nőcis, anyás versek, amely vonal a prózában is erőteljes hangot képviselt. Ekkor találtam ki a kötet konstrukcióját. Sokan úgy vélekedtek, hogy ez széttöri a kötetet és negatívan fog lecsapódni az olvasók között. Valahogy a festmények is ilyenek benne: van, aki imádja őket, és vannak, akik szerint iszonyatosak. Nincs középút. Én viszont pont ezt szeretem benne.
A kötet vizuális megjelenéséért Móricz Lívia felelt, akinek alkotásai hűen tükrözik az általad is megjeleníteni kívánt világot. Miért éppen rá esett a választásod?
Már korábban említette, hogy szeretné egyszer illusztrálni egy kötetem. Átküldtem neki egy verset, és mint utólag megtudtam a férjétől, Lívia felugrott és elkezdett festeni. Inspirálóan hatott rá az alkotás, megfestette mindazt, amire én is gondoltam. A belívekben szereplő festmények már készen voltak. Akkor tudtam, hogy ez lesz a borító. A festményen ott az anya, a gyermeke, az Isten, és Líviának köszönhetően minden reggel ezt az alkotást pillantom meg először a hálószobám falán.
„Férjemnek és fiamnak” – áll a kötet előlapján az ajánlás. Milyen indíttatásból dedikáltad nekik a Könnytelen Madonnákat?
A könyv nőkről szól, de nem feltétlenül nőknek. Ezt a kötetet tényleg olyannak érzem, amilyennek én szerettem volna. Ettől kevesebbet nem akarok nekik adni.
Annak ellenére, hogy a névtelenség az általánosítás alapja is lehet, a történeteid egyedi sorsokat láttatnak az olvasóval, amelyek hitelessége nem vonható kétségbe. Olyan történetek ezek, amelyeket az átlagember nem él át, nem is találkozik velük.
Azt gondolom, hogy ilyen a valóság. Ezt a valóságot ismerem, ez az én igazságom. Ezeket éltem meg és ezekkel találkoztam az életem során. Persze láttam a rózsaszín ködbe burkolt babákat is, csak az nem érdekes meg unalmas. Azokat a sorsokat igyekszem megmutatni, amik máshol vannak, amik nem ott vannak, ahol mi vagyunk. Mert ezek a sorsok nem itt vannak és nem itt ülnek körülöttünk. Ezeknek a sorsoknak nincsen pénzük egy kávét megvenni. A világ azon időszakát éli, amikor rengeteg ember burokban él. Sokkal távolabb esünk a hétköznapoktól, mint ahol vannak a valódi hétköznapi sorsok.
Időtálló műveknek tervezted őket?
Mindegyik alkotás lehetővé teszi azt, hogy bármikor elővehető legyen. Azért nem írtam covidos kötetet, mert a Covid egy elmúló dolog. A megélés a kulcsa az írásaimnak. Tudok írni a Covidról, mert kétszer elkaptam, és tudom, milyen volt. Úgy gondolom, azért voltam a háború kezdetén Kárpátalján, mert meg kellett látnom, hogy mi történik, hogy ne csak mások által elmesélve, a tévéből vagy az internetről kapjam az információt, hanem tapasztaljam.
„Ha nincs só, akkor nem sózok. Hiszen lehet úgy is élni, hogy nem kopogunk át senkihez. Mert megoldjuk. Mert meg tudjuk oldani. És a Jóisten majd odateszi áldását ezután is.” A kötetbemutató óta fülemben cseng nagyanyád mondata a sóról, amely a kötet utolsó, egyben keretnovellájának a címét is ihlette. Mit gondolsz erről az idézetről?
Ezt a gondolatot mama nagyon jól belénk ültette. Mondjuk azt nem tudta, hogy ezzel elvesz tőlünk egy nagyon fontos jellemvonást, mégpedig azt, hogy nem tudunk elfogadni. Ha kérnem kell, nehezen tudok kérni, ha adnak, nehezen tudok elfogadni, de tanulom.
Ennek fényében mondanád azt, hogy a kötet az életpályádnak egy lenyomata?
Egy jó részem benne van, ugyanakkor azért nem tudnám ezt mondani, mert a kötet legnagyobb része fikciós elemeken alapszik.
Veszel észre magadon változást, amikor prózát írsz, vagy amikor verset?
Teljesen más velük dolgozni. A próza nekem egy meló. Leülök és tudom, hogy mit szeretnék, van egy ötlet a fejemben, és a cselekményszál ennek mentén írja magát. A vers az nem ilyen. Sokkal mélységesebb, mondhatni egy lelkiállapot kivetülése lesz. Amikor ihletettségből, belülről fakadó érzelmek által íródik valami, akkor egészen más dolgozni is vele. Előtérbe kerülnek a „mit hagyj benne, mit húzz ki, mi nem illik oda, van-e benne valami logikai bukfenc” kérdések. A prózával ennél sokkal lazábban bánok, könnyebben hagyok ki belőle sorokat.
És hol készülnek ezek az írások?
A leglehetetlenebb helyeken, utazás közben is, de többnyire Zsuzsiban, a lakókocsimban. Benne nagyon sok minden íródott. Verset legtöbbször az előszobában írok. Világos tér, sok ablakkal, falvédőkkel és tányérokkal a falon.
Ha jól tudom az előszobai ablakról kellően rálátsz a kertben lévő diófára s az alatta lévő hintára. Gondoltad volna a Hinta című novella megírásakor, hogy végül ekképp pecsételődik meg a sorsod?
Még nem volt enyém a ház, amikor megírtam a Hintát. Amikor beköltöztünk és összeszereltük a hintaágyat, láttam, hogy sehol máshol nem lehet jó helye, csak a diófa alatt. Jót nevettünk a férjemmel ezen az abszurd, ugyanakkor nem meglepő fordulaton.
Sajátos szimbólumrendszered végül a magánéletedben is utolért.
Én azt gondolom, hogy ezek a mindennapok mozgatóelemeivé válnak. Mint az ásás az írásaimban. Beledolgozzuk keserűségeinket, s halottainkkal együtt a föld mélyébe temetjük fájdalmainkat.
