Szalai Klaudia: Krisztinka volt az út ahhoz, hogy megtaláljam önmagamat – interjú Ilyés Krisztinával

2022. május 03., 08:29

Ilyés Krisztina 1999-ben született Keszthelyen, épp egy évvel megelőzve a huszonegyedik századot. Az írásait prózával kezdte, végül a líránál kötött ki. A Helikon folyóiratban és az Irodalmi Jelenben is publikált. Első kötete 2021-ben jelent meg Papírcsillag címmel. Erről a személyiségét formáló becenevéről, az otthontalanságról, valamint az írói munkásságát is átjáró műfaji kettőségről beszélgettünk.

Ilyés Krisztinka

– Keszthelyen születtél s elég korán, mindössze kétéves korodban költöztél édesanyáddal Gyergyócsomafalvára nagyszüleidhez. Milyennek élted meg ezt az időszakot?
– Keszthelyből jóformán nem emlékszem semmire. Még képek alapján sem, pedig láttam többfélét is: születésnapon készültet, gyermekekkel és szülőkkel körülöttem. Arra viszont már emlékszem, hogy milyen volt a nagymamámnál töltött idő. Ahogyan a tyúkokat terelgettük a kertben napestig. Emlékszem a kutyára, a közös futkosásra, még arra is, amikor egyszer bent akartam tartani estére a szobámban. Gondosan elbújtattam, de nyöszörgött így hát ki kellett engedjem. (nevet) Emlékszem, amikor anyukám először hozta haza apukámat a nagymamának bemutatni. Én a homokozóban ültem s a megismerkedésünk után együtt „főztünk” puliszkát homokból. Azóta is ő az én hősöm.
Emlékszem, hogy a munkájából hazatérve mindig hozott nekünk Kinder csokoládét vagy Túró Rudit. Azóta is ezek a kedvenceim. Emlékszem, hogy az egyik vállán én, míg a másikon a húgom ült. Imádott minket. Manapság gyakran látom, ahogyan az apukák sürögnek, forognak és nincs idejük semmire. Folyton telefonálnak, ügyeket intéznek és érződik, hogy nincsen meg a család teljessége.

– Négyéves voltál, amikor Gyergyóalfaluba költöztetek. Itt értek téged az irodalmi élet első impulzusai is utol. Nehéz volt a kezdeti időszak, a beilleszkedés fázisa?
– Alfalu egy kis falu, s mint ilyen itt is a pletyka dominál. Mindenki már az első pillanattól kezdve tisztában volt azzal, hogy odaköltöztünk, s a családi háttér sem volt senki elől titok. Így illeszkedtem be én.
Ötödikes koromban ismerkedtem meg Farkas Wellmann Endrével, aki a magyartanárom mellett az osztályfőnököm is volt. Azt hiszem ekkor éreztem először, hogy végre valahol meghallgatásra találok. A faluban mindig én voltam a „más”, a számkivetett, mert jöttem, költöztem, új voltam. Endre ugyan ilyen volt akkor a faluban: jött, új volt, valami más volt. A mi találkozásunknak pedig meg kellett történnie.

– Hogyan emlékszel vissza az első találkozásra?
– Már az évnyitón felfigyeltem rá. Ötödikes lévén megtanították nekünk, hogy a templomban, (mert nálunk minden évnyitó templomba járással kezdődött) csend és fegyelem uralkodik. Hátul álltam, Endre közelében és csak figyeltem őt, ahogyan nem akar megfelelni ennek a rendszernek. Aztán bementünk az iskolába, ahol elmondta, hogy ő lesz az osztályfőnökünk és a magyartanárunk is. Minden óra elején átfutottuk a „hülye kérdések börzéjét”, hogy az óra második felében valóban az irodalommal foglalkozzunk.

– Az első versed is az ő hatására született.
– Az őszről szólt. Nem tudom mire adott piros pontot Endre, vagy mit érzett a többiekéhez képest másabbnak. Emlékszem, hogy az óra előtti szünetben még azt gondoltam magamban nekem is hasonlót kellett volna írnom, mint amilyeneket az osztálytársaim kreáltak. Volt bennük minden, sündisznó, falevél, voltaképpen mindaz, ami az ősszel kapcsolatos. Egyedül én írtam arról, hogy vannak zöldségek és gyümölcsök ősszel és ez mennyire vagányság. Mindenki más azt a bizonyos avar-képet jelenítette meg a sorokban.
Nekem az ősz a szüretet jelentette. A földben lévő pityókát. A lehulló szilvákat s azok begyűjtését. A pálinka és lekvár főzését. A mindennapi élethez szükséges folyamat járt a fejemben. Az emlékek, amint nagytatám főzi a pálinkát s én a szilvát, körtét gyűjtögetem neki. Vagy a kokojza (áfonya – a szerk.) vásárlását az első falevelek hullásakor. Utolsóként olvastam fel a verset. Emlékszem, hogy mindenki mellé odaállt Endre, végighallgatott és megdicsért. Amikor felolvastam a kész művet felnéztem rá és ő csak egyetlen kérdést tett fel nekem. Tudni akarta, hogy ki segített az írásban. Megijedtem. Nem tudtam, hogy mit válaszolhatnék, így csak annyit feleltem: senki. Onnantól kezdve Krisztinka voltam. Ő pedig a második keresztapukám nekem.

– Gyermek voltál, amikor megkaptad ezt a becenevet s most fiatal felnőttként ülsz velem szemben. Papírcsillag címmel megjelent első köteted is ezen kettősséget tükrözi, hiszen a már felnőtt Krisztinka kibontakozó szólama mellett a még dacoskodó gyermeki én is felsejlik a sorok mögül. Mit szimbolizál számodra ez a név?
– Az irodalommal való megismerkedést. Krisztinka óta egyre jobban megismertem önmagamat. Ki tudtam magamból adni a szomorúságot, a gyűlöletet és a felgyülemlett tapasztalatot. Ezt már nem Krisztina, hanem Kirsztinka érte el. A kötet szerkesztése során tudatosan választottam a Krisztinka szerzői nevet, mert a versekhez is ő köt. S bár ezekhez az alkotásokhoz nagyrészt Krisztina által megélt élmények és tapasztalatok kötnek, Krisztinka talán egy megváltás volt, út, hogy megtaláljam önmagamat és elhelyezkedjek a kicsiny világomban.

– Elsőként a Halálnapló című prózakéziratoddal ismerkedhettek meg az olvasók az Irodalmi Jelen felületén, amely a 2016-os év legolvasottabb publikációja lett. Hogyan élted meg ezt a sikert?
– Nekem nem mondtak semmit ekkor még a számok. Hetedikes koromban írtam ezeket a novellákat, de csak két évvel később, kilencedikes koromban publikáltam őket. Mind, egytől egyig az irodalmi kör eredménye. Akkoriban nagyon foglalkoztatott engem a prózaírás. Emlékszem, ahogyan elővettem egy lapot és bár azóta se tudom, milyen késztetésre, de elkezdtek áradni belőlem a sorok.

– Így lett Feri bácsi a te hősöd.
– Mindig is vágytam egy igaz barátra. Fontos kiemelnem, hogy bár nem lehet azt mondani Feri bácsi alakja és Endre azonosak lennének, de az tény, hogy valamilyen formában bennük megkaptam a vágyott barátságot. Ez azonban nem tudatos döntés volt. Akartam egy barátot és az írásban megteremtettem azt. Hogy miért akartam aztán később kiirtani mindenkit magam körül azt máig nem tudom. (nevet)

– Bár a pályafutásod elején a vers hozta meg számodra a kívánt hatást, később a prózaírásban lelted meg önmagad. Miért fordultál mégis a novella felé?
– Mert az kötelező volt, hogy vers legyen. A novellaírás közben is foglalkoztam a verssel. Mivel történetet akartam elmondani, így kézenfekvő volt a novella műfaja.
Miután elkerültem Udvarhelyre középiskolába, úgy éreztem, hogy hatalmas változáson megyek keresztül. Az addig heti szintű irodalmikörös novellákat felváltotta a költészet. Azt hiszem, ekkoriban főként a lírában találtam meg önmagam. A legtöbb versem Udvarhely és Gyergyóalfalu közti ingázások alatt születtek, főként az otthontól távolodva. Szerettem Udvarhelyet, de azt éreztem, hogy valami visszahúz. Még most is élénken él bennem a kép, hogy mikor, mit és miért írtam.
Ez a kettősség máig jellemez. Szerettem, hogy nem csüggedten sétálok, magam elé bambulva az utcán, hanem figyelek. Az apró részletekre, az előttem elhaladó emberekre. Ilyenkor eszembe jutnak érzések, ötletek, amiket nem tudnék hosszú oldalakon keresztül kifejteni, így vers formájában jelenítem meg az intuíciókat.

– Első kötetedet fogom most a kezemben. Az intuitív gondolatokból született kötet, amely a gyermeki és a felnőtt lírai én szólamának váltakozásán alapszik. Műfaji kettősége rendhagyó. A prózák mellett olykor a versek hozhatnak lélegzetvételnyi időt az olvasónak. Miként jellemeznéd ezt a kettősséget?
– A kötetet Varga Melinda szerkesztette és lektorálta. Közös megegyezés alapján a verseket elsőként a novella formai követelményének megfelelően tördeltük és küldtük tovább Orbán János Dénesnek. Végül az ő meglátásának köszönhetően a lírai alkotások prózaversek formájában kerültek be a kötetbe, hiszen úgy gondolta, hogy a novelláim is a költészeten alapszanak. A végleges tördelés során érdekes tapasztalás volt, hogy a költői énem és a prózavilágom miként képes együtt működni.

– Előszeretettel játszol a színek és az illatok szimbolikájával. Ezt láthatjuk a borítón is?
– A borítót Szentes Zágon készítette, akit egy iszonyatosan vagány és tehetséges embernek tartok. A kötet hátoldalán szereplő vers is az ő munkájára reflektáló alkotásom egyike, így amikor Melindával újraolvastuk a kötetet, egyértelmű volt, hogy őt szeretném megkérni a kötet borítójának megtervezésére. Úgy érzem, ez a borító valóban én vagyok. Szeretem benne, hogy minden pillanatban új dolgot lehet rajta felfedezni. A kötet is valamiképp ilyen.

– Érezhető számodra némi különbség a prózaírói, valamint a költői attitűdöd között?
– A novellák esetében azt hiszem, hogy nem tudok elszakadni a gyerekhangtól, míg a verseimben nem feltétlenül ez a szólam dominál. A legújabb novellámban – bár nem egyes szám, első személyben íródott – érződik a gyermeki énre való összpontosításom. Mindig is kibúvókat kerestem arra, hogy a gyermeki perspektívát jeleníthessem meg a prózairodalmamban. Amikor gondolkodok novellákon vagy rövid történeteken, akkor a gyermeki én és annak szólama mindig kulcsfontosságú részét képezi az alkotásnak. Mintha könnyebb lenne megírni ezeket a történeteket gyerekszemszögből.

– A gyermeki hang mellett hangsúlyos szerepet kapnak olykor a mesés elemmel tarkított sorok is. Miként kötődsz a mese műfajához?
– Édesanyám A kisgömböcöt minden este elolvasta nekünk. Még akkor is, amikor már tudtam olvasni s amikor már fejből mondtam az egészet. Nézni is imádtam a meséket, de talán olvasni jobban. Szeretek elvágyódni és kicsit kiszakadni a valóságból. Ebben segítenek nekem a mesés elemek.
Tanítóképzőt végzett emberként mégis úgy gondolom, hogy fontos tudatnunk a gyermekekkel: nem mindig a jó győz. Nem szabad álomvilágban tartanunk őket, s fontos, hogy a különböző tabutémákkal is megismertessük a kisebbeket. A népmesék ebből a szempontból alkalmasak lehetnek, hiszen amellett, hogy a felnőtteknek is szólnak, úgy a tabutémának számító társadalmi kérdésekkel is megismertetik a fiatalokat.

– Mik a terveid a jövőt illetően? Elképzelhető, hogy más műfajban is kipróbáld magad?
– Hosszú szünet után írtam most egy novellát. Jelenleg ez ad erőt a folytatáshoz. Otthon, Udvarhelyen történt a tragédia, amely hosszú ideje őrlődött bennem s talán most sikerült kiírnom magamból. Két, középiskolás gyermek, egymástól függetlenül lett öngyilkos. Az egyikük szombat este, míg a másikuk vasárnap reggelre virradóan.
Esetemben az írás, de a költészet is események sorozatán alapul. Még akkor is, ha ezek nem velem, hanem környezetemben történnek.
A jövőben szeretném folytatni a Halálnaplót is. Műfaji kitekintésben eddig nem gondolkodtam, de valószínűleg – hasonlóan az íráshoz – intuíción fog alapulni. Tudom magamról, hogy a novellám sem tud több lenni, mint három oldal. Nem tudom, megélem-e egyszer, hogy ki tudom húzni egy egész regény erejéig a gondolataimat. Bár mint mondtam azt tanultam, hogy egy mondat is lehet regény.