2021. március 01., 07:32
A Vénusz légycsapója szinte azonnal beszippantja az embert, az olvasó le sem bírja tenni a regényt; s ha mégis leteszi, csupán addig, amíg letörli a nevetéstől kicsorduló könnyeit. Hihetetlenül szellemes beszólások, feledhetetlen párbeszédek és jellegzetes szereplők világába pottyan az olvasó.
– Az első köteted a Vénusz légycsapója címet kapta. Mesélj erről a címről kicsit!
– Mindig is érdekeltek a természettudományok, legfőképpen a biológia. Tanulmányaim során valamikor találkoztam ezzel a fajnévvel és megtetszett. Csodálattal tölt el az, hogy egy növény lehet ragadozó is. Így elraktározódott az agyamban. A későbbiek folyamán elgondolkoztam azon, hogy lehetne-e Vénusznak légycsapója. És rájöttem, hogy lehet. Így keletkezett az egész regény, legelőször a címe, és utána ahhoz építkeztem.
– A kötetben a humor állandóan jelen van, tobzódsz a groteszk és mulatságos történetekben, dialógusokban. A humor az életedben is ilyen fontos helyen van?
Vaszilkó Bence | Sógor, koma, cimbora
– Mit akar kend? – kérdé Cseszneki uram.
– Hát – vakaródzott Tekeri sógor – a kedves hitvesit keresném, neki hoztam az új szakajtókat.
– A konyhán van – jött rá a transzspiráció hirtelen Cseszneki uramra –, bent keresse.
Bement Tekeri sógor, majd fél óra múlva, mint aki béresnek szegődött, oly tiszta örömmel jött elő.
– Igen. Szerintem sokkal könnyebb megélni az életet, ha humorosan fogjuk fel a dolgokat. Az igaz, hogy sokszor nehezen megy, de átsegíti az embert a nehezebb időszakokon is.
– Hogy ül le dolgozni, írni egy ilyen laza, vicces író? Mi kell neked az alkotáshoz? Jól hallottam, hogy van egy gépírókisasszonyod?
– Az alkotáshoz egy üveg jó minőségű vörösbor kell, és nagyon sok lelkierő. Nem szeretek leülni és dolgozni, csak indokolt esetekben: Vagy akkor, ha már a határidő egy hete letelt, vagy ha már „ütik a fejemet”, hogy küldhetném az anyagot. Viszont, ha magamtól kezdek neki, mondjuk egy regénynek, akkor azt nem nevezném munkának, olyankor nem dolgozni ülök le, hanem szórakozni. Mintha olvasnék. Nem, nincsen kimondottan gépírókisasszonyom, viszont, mivel írógépen dolgozok, ezért azt valakinek digitalizálnia kell. Ez a feladat édesanyámra, a barátnőmre, a szomszédasszonyra vagy bárki olyanra hárul, aki megcsinálja helyettem.
– Ahogy a fülszövege is elárulja, a kötet Rejtős és Leacockos vonásokat ölt. Eleve hozzájuk hasonló írói hangod volt, vagy ők járultak hozzá annak kialakulásához?
– Az előbb mondtad, hogy „roppant laza és vicces alak” vagyok. A baráti körömmel állandóan nevetünk, humorizálunk, így próbáltam régebben is olyan íróktól olvasni, akiknek a humoruk megegyezik, vagy hasonlít az enyémhez. Így ismerkedtem meg Rejtővel, és nagyon beleszerettem a műveibe. Szerintem az írói hangom alapja eleve megvolt, és ezt hizlalták meg a Rejtőtől és Leacocktól olvasottak. És ők is inspiráltak az írásra, szerintem, ha nem olvashattam volna tőlük semmit, akkor most nem lennék itt.
– Te magad vezettél-e már menyasszonyi ruhában harckocsit? Ha nem, tervben van-e?
– Sajnos ez még nem adatott meg nekem, de tekintve, hogy édesanyámnak menyasszonyi ruhaszalonja van, semmi sem kizárt. Már csak egy harckocsit kellene megpályázni, és minden mehetne magától.
– Játszunk egy kicsit! Egy medence szélén sütkérezel, amikor váratlanul egy meztelen nő, kezében egy élő tyúkkal, megáll melletted. Mit mondana erre egy igazi, Vaszilkó Bence-novella szereplője?
– Vágóhídra megy? – kérdezte Bruno a meztelen hölgytől, miközben lágyabb részeit vakargatta a medence mellett. (Nem a nőét, hanem a sajátját.)
– Hogy képzeli? – válaszolt felháborodva a hölgy. A tyúk, ami a kezében hesszelt, halk kotkodácsolással nyugtázta felháborodását. – Feljelentem magát a Nemzetközi Állatvédő Ligánál! – folytatta a sipákolást.
– Miért, ön futballozik? – emelkedett fel Bruno a napozóágyból, és abbahagyta lágyrészeivel való elfoglaltságát. A hölgy értetlenül állt a napozóágy mellett, elsősorban azért, mert nem értette Bruno válaszát a kérdésére, másodsorban pedig azért, mert a most már káráló baromfi megtisztelte egy folttal a köldöke fölött. A feszített víztükrű medencében eközben ebihalak és csikkek úszkáltak rendületlenül.
– Én sohasem tudnék bántani egy állatot sem – folytatta háborgását a hölgy. – Egyébként is, mi köze hozzá? – kérdezte a megrökönyödött Bruntól.
– Én nem a tyúkra gondoltam, hanem magára. A madár maradhat, de ön mehetne.
