– Pár éve Svájcból posztolgattál. Milyen okból voltatok ott huzamosabb ideig?
– Csanád fiam tizedikes korában úgy gondolta, hogy szeretne egy évet külföldön tanulni, és mi ebben teljes mértékben támogattuk őt. Finnországot választotta. Elkezdtük szervezni a tanulmányi útját, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez egy költséges utazás lesz. Az apukája akkor már évek óta Svájcban dolgozott, s mivel úgy éreztem, ennek a tanulmányi útnak az anyagi terheiből én is szeretném kivenni a részem, úgy döntöttem, hogy magam is kipróbálom a migráns szerepét. Abban az időben épp nekem is bajom volt magammal, kicsit ki voltam égve, és volt egy csomó megválaszolatlan kérdésem magammal kapcsolatban. Úgy éreztem, hogy na, most ez egy lehetőség, hogy rendbe szedjem magam, és hogy egy kicsit egyébbel is foglalkozzam, mint a színházzal.
– Rugalmas szülők, nyitott emberek vagytok. Milyen munkát találtatok?
– Szobalány lettem abban a szállodában, ahol a volt férjem pincérkedett. Meg kell mondanom, hogy életem egyik legjobb döntése volt ez a szerepváltás, mert végre nem kellett semmi mást csináljak, csak dolgozzak. Mivel csak fizikai értelemben voltam leterhelve, és szellemileg nem, volt időm helyrepakolni sok mindent magamban. Így a lelki válságomtól, ami az utam előtt eluralkodott rajtam, meg tudtam végre szabadulni.
– Az udvarhelyi színház könnyen elengedett? Nem volt gond a visszatérés?
– Az igazgatónk, Nagy Pál nyitott ember, aki rugalmasan kezeli az útkereséseinket. A többi kollégát is mindig támogatja, ha külső munkájuk adódik, filmezés vagy más produkcióban alkalmi szerep. Amint megértette, hogy mennyire fontos nekem ez az út a fejlődésem szempontjából, elengedett. Fontos ez a bizalmi háttér.
– A szerepeidet hogyan közelíted meg, hogyan építed fel?
– Én inkább belülről kifele építkező vagyok. Sokat rágódom például azon, hogy a szereplőnek milyen élete van, hol tart most, mik a lélektani rugói, hogyan beszél, hogyan jár, milyen típusú ember: kifele áradó vagy introvertált. Milyen dinamikájú: lobbanékony, vagy inkább csendes? Így alakul ki nálam a szerep, lépésről lépésre megteremtem a képzeletemben.
– Színházi munkád mellett nagyon sok mindennel foglalkozol…
– Amikor Udvarhelyre szerződtem, már akkor elkezdtem tanítani a művészeti iskolában, majd a református kollégiumban. Diákszínjátszó-csoportot is vezettem, és tanítottam drámapedagógiát kicsiknek. Kemény időszak volt, mert minden reggel óráim voltak, ahonnan rohantam a színházba, majd a két próba között és este a szereptanulás mellett készültem az órákra is. Rádiósokat tanítok be Udvarhelyen, Keresztúron és Marosvásárhelyen.
– No meg írsz a Nőilegbe.
– Igen. Ez onnan indult, hogy évek óta tagja vagyok egy női önismereti csoportnak, amelyben asszisztensként veszek részt. A Nőileg újságírói ezt tudták, és azt is, hogy nekem az önismeret a vesszőparipám. Nyilván ezen a vonalon szerepelek a lapban. Számomra nagyon fontos, hogy meg tudjam tartani az egyensúlyom, a harmóniát és a kontrollt önmagam felett. Részt veszek a székelyudvarhelyi Legendárium munkájában is, hol narrálok, hol tündér vagyok. Két éve újra tanítok a művészeti iskolában, színpadi mozgást a canto szakosoknak. Ez nagyon hasznos, mert a magyar énekesek legnagyobb gondja, hogy nem tudnak mozogni a színpadon.
– Mit gondolsz arról, amit a régi színésztanárok belevertek a diákjaikba, hogy mutassanak példát abban, milyen egy igazi nő vagy egy igazi férfi?
– Ez fontos szerintem is. Nagy felelősség, ha egy kisvárosban színész vagy. Nem engedem meg magamnak például a tartás nélküli, közönséges viselkedést, vagy hogy vitákba beszálljak. Nem vagyok elkötelezve egyik pártnak sem. Nálunk azt tapasztalom, hogy a nők nagyon hamar, a negyvenes, ötvenes éveik után bezárulnak, kevésbé merik megélni önmagukat. Szeretném, ha ezeket a nőket megerősíteném abban, hogy idősebb korban is van élet, lehetnek álmaink, amelyeket követünk, lehet szépen öltözködni, sportolni és lelkiismeretfurdalás nélkül élvezni az életet.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)
A Vénusz légycsapója szinte azonnal beszippantja az embert, az olvasó le sem bírja tenni a regényt; s ha mégis leteszi, csupán addig, amíg letörli a nevetéstől kicsorduló könnyeit. Hihetetlenül szellemes beszólások, feledhetetlen párbeszédek és jellegzetes szereplők világába pottyan az olvasó.
Jó ómen lehetett, hogy Csukás István egy napon született Hans Christian Andersennel, a dán meseíróval. Talán az sem írható a véletlen számlájára, hogy egy kovácsműhely udvarán látta meg a napvilágot, lett kedvenc költője Petőfi Sándor (A helység kalapácsa, hm…), nyelvi világát formálta a kovácsműhely udvarán megforduló, sokféle tájszólással beszélő ember. Mohón és sokat olvasott, a zene is érdekelte, annyira tehetséges volt, hogy felvételiznie sem kellett a zeneiskolába.
– Nekem főleg emlékezetes hétköznapjaim voltak – mondja Bodor Ádám, amikor 85. születésnapja alkalmából az emlékezetes ünnepeiről kérdezem. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas íróval az életszemléletéről és szülővárosáról, az egykori és mai Kolozsvárról is beszélgettünk.
Minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a két világháború közötti szlovenszkói magyar irodalom legjelentősebb képviselője volt, aki lírában, prózában és drámában is jelentőset alkotott. Hálátlan utókora mégis teljesen elfeledte – mindössze 1976-ban jelent meg egy válogatás a prózájából egyik drámája beiktatásával. Az 1945 után megjelent antológiák közölték még pár versét, s ugyanazt a novelláját.
Hullamosók és vámpírok, fanyar humorral átitatott merész történetek. Kertész Dávid első kötete rendkívül bátor. Remekül egyensúlyoz fikció és valóság között, nehogy a kedves olvasó két nevetés között lepottyanjon a kötélről.
Ez a kötet rólam, rólad és róla szól. Arról, hogy te is ugyanolyan tehetetlen, vak és gyenge leszel, ha elér az az alattomosan támadó, az a megmagyarázhatatlan, minden logikát mellőző, gyilkos érzés, amit szerelemnek becézünk. Fájón ismerős történetek és alakok, közös, mégis egyedi emlékekkel megtűzdelve. A kötet kiforgat, beforgat, majd egy röpke pillanatra felemel, végül váratlanul gyomorszájon vág, amiért te kérsz bocsánatot.
"A vágyak miatt fordultam a gyerekkor felé. Egy másik dolog viszont, ami nincs helyén kezelve a gyerekkorral kapcsolatban, hogy sokakban él a gyerekkor iránti nosztalgia. Ilyen például, amikor azt halljuk, hogy „azok a régi szép idők”, a gondtalan gyerekkor. Pedig a gyerekkor talán pont annyira félelmetes világ, mint a felnőttkor, mégis nagyobb téttel bír, mert a gyereknek számít a becsülete, a szava, és van mit elveszítsen. Ezt a tisztaságot szép lassan elveszti többek között a nemi érés okán. Utána pedig jönnek a rossz döntések, amivel felér végül a felnőttkorba."
"Amióta elköltöztem Budapestről, sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Úgy gondolom, másképpen nem is működne az itteni élet, mint hogy az ember hozzálassul környezetéhez. A túrák, a természet, a közösség, valamint az a csönd, amely átjárja otthonunkat, egészen más léptékű, mint az élet Budapesten. Nem mondom, hogy ez jobb vagy rosszabb. Egyszerűen csak teljesen más."
Állítólag akkoriban, a kilencszázas évek elején a legszebb zentai hölgy Berzenczey Domokos felesége volt, aki nagyon szépen énekelt. Szűcs Lajosné a polgári lányiskola igazgatónője, Endreiné pedig a lánynevelő intézet tulajdonosa volt. Ezek a hölgyek mind gazdag férfiak feleségei voltak, ők vettek részt a jótékonyságban.