– Milyen kihívások várnak rád Litvániában?
– A szokásosak, egy megfelelően levezetett próbafolyamat végére jó előadást kell létrehozni. Ez lenne az összefoglaló, de addig még ismerkedem az új kulturális közeggel, a színészekkel, alkotótársaimmal, és „kóstolgatjuk” egymást litvánul, angolul, oroszul, kinek mire áll rá a nyelve. A fontos az, hogy megtaláljuk azt a közös színházi nevezőt, amitől egységbe szerveződnek a gondolatok, az energiák. Litvánia nagyszerű munkaterepnek ígérkezik, markáns színházi formavilággal, elkötelezett művészekkel, és ez a találkozás jó lehetőség Gombrowitz remekművének, az Yvonne, burgundi hercegnőnek színpadi újrafogalmazására.
– Eddigi pályafutásod alapján úgy tűnik, hogy állandó keresésben égtél. Még egy kőszínházi főrendezői státus kedvéért sem voltál hajlandó feladni a szabadságodat, a kísérletező kedvedet és az új kihívások iránti kíváncsiságodat. Pedig több színháznál is dolgoztál vezető pozícióban, például Székelyudvarhelyen, Nagyváradon, Temesváron… Mi űzött mindig tovább? Miért helyezted át székhelyedet Magyar országra?
– Én rendszeres székelhagyóvá lettem, és ennek nem feltétlenül a kalandvágy az oka. Elkötelezett színházépítő vagyok, távlatokban tervezek, ha dolgozni hagynak. De ha a cenzúra – ami többnyire politikai vagy maradi – belekontárkodik a munkámba, és ez mindannyiszor így történt, egy idő után ráunok a céltalan lavírozásra, helyben toporgásra, és lelépek. Sokan értetlenkedve állnak ez előtt, hiszen manapság egy meleg, biztonságérzetet sugárzó vezetői szék az igazán megtérülő befektetés, de számomra még mindig izgalmasabbnak tűnik a kiszámíthatatlan, ám megannyi felfedezési lehetőséget tartogató szabadúszás. Állandóan úton vagyok, és folyamatosan tanulok. Hajt a kíváncsiság, feltöltenek az újabb találkozások, egy-egy hiteles alkotói pillanat, amikor úgy érzem, megérinthető az a kék madár, mindenért kárpótol.
– Milyen színészekkel szeretsz dolgozni?
– Jó képességű, nyitott szemléletű, kíváncsi emberekkel, akik az örömszínházban hisznek, hiszen magam is az öröm forrását keresem.
– Milyen az a színház, amit szeretsz?
– Könyörtelen és igaz.
– A pandémia alatt sem álltál le a munkával, több előadást is rendeztél azóta. Milyen témák érintettek meg ebben az új helyzetben?
– A járvány kitörtekor, még tavaly márciusban a főpróbán kellett felfüggesztenünk a Magyar Elektrát a debreceni Csokonai Színházban, aztán néhány hét után már a Kassai polgárokat próbáltuk a Nemzeti Színházban, szerencsés csillagállás alatt, hiszen teljes érvényű próbafolyamat, és ezt követően telt házas bemutatóink voltak a Gyulai Várszínházban és Budapesten. Az őszi zárás ideje alatt is dolgoztunk, Fosse Én vagyok a szél című kétszemélyes darabját próbáltuk a Trip Hajón. Februárban meg A kis herceg adaptációján dolgoztam a szekszárdi Német Színházban. Hektikusan alakult ez az időszak, néhány terv fel lett függesztve, és amikor már úgy tűnt, hogy e holtidő semmi másra nem alkalmas, mint pihenésre, olvasásra, feltöltődésre, újabb felkérések jöttek.
– Mit jelent számodra a színház? Miért hasznos szerinted az embereknek?
– A színház számomra egyszerre fórum és menedék. Lehetőség arra, hogy félelmeinkről, vágyainkról, valóságunkról nyíltan beszéljünk, de önismereti pálya is, melyen folyamatosan rákérdezhetek saját magányomra. A színház az emberi tevékenység legőszintébb formájában, játékban fogalmazza újra a teremtés misztériumát. A tudatos játéknak formatív hatása van, a megértést szorgalmazza, és felfedezésre sarkall, és a jó játék felszabadít.
– Több szakmai elismerést kaptál már. A Jászai Mari-díj mit jelent neked?
– Figyelmet, elismerést jelent, és ez nagyon jólesik. De a munkám szempontjából teljesen mindegy, hogy van vagy nincs, a játéktérben megszűnnek a díjak, ott csak a hitelesség a mérvadó.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)
Jenei Gyula költő, az Eső irodalmi folyóirat főszerkesztője. Költészete meglehetősen személyes. Versei lehetőséget adnak arra, hogy beszélgessünk, hogy együtt vagy akár egyedül gondolkodjunk a bennünk, körülöttünk zajló eseményekről.
Döme Barbara írásai vagányak, impulzívak és rendkívül őszinték. Az olvasó könnyedén tud azonosulni a novelláiban ábrázolt karakterekkel, mert a szereplők maguk is hordoznak valamilyen sebet, szenvednek valaminek a hiányától vagy egy beteljesületlen vágytól. Ha egy mondatban kellene definiálnom Döme írásművészetét, akkor azt mondanám: csutkára szedett realitás, egy csöppnyi varázslattal.
Mi dolgunk is van nekünk embereknek az igazsággal? Ha nem adunk választ, akkor a hazugság felé tendálunk? Csornyij Dávid első kötete úgy szembesít bennünket saját magunkkal, hogy közben észrevétlenül sodródunk át a mindennapiból a szürrealitásba.
Kecskés Ildikó, az érsekújvári Anton Bernolák Könyvtár egykori munkatársa (1986–2020), a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületének elnöke (2017–2020), jelenleg elnökségi tagja, egykori rendezvényszervező. A könyv hónapjával kapcsolatban mesélte el személyes tapasztalatait, a könyvekhez és a könyvtárhoz fűződő viszonyát, valamint azt is megtudtuk, ő miért és mit olvas.
Varga Melinda József Attila-díjas költő és szerkesztő, az Irodalmi Jelen vers-, valamint interjúrovatának, illetve az erdélyi Előretolt Helyőrségnek a szerkesztője, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatója. Első verseskötete 2009-ben látott napvilágot 6van9 címmel. Merészen erotikus verseivel köszöntött be az irodalomba, s bár lírájának sarkalatos pontja továbbra is a felfokozott érzelmek közvetítése, a 2020-ban megjelent A Pacsirta és a Sas utca sarkán című kötetében a metafizika és a gondolatiság is központi szerepbe kerül. Vele beszélgettünk.
Kovács Magda lelkében őrzi nemcsak a derűt, hanem a tisztaságot, a szépet is, a szeretettel együtt, s ezt műveiben továbbadja nekünk, olvasóknak. Gömöri családjában többen is kiváló elbeszélők voltak, ezekből a szókincsben csodálatosan gazdag elbeszélésekből táplálkozott később ő is, novelláiban, meséiben egyaránt.
Beszélgetésünk során többek között felelevenítettük a koncertek euforikus érzéseit, valamint gondolatai ráébresztettek arra, hogy mennyire is hiányzik a közösségi lét érzése. Egy forró nyári nap, amikor több száz vagy ezer emberrel együtt énekeljük kedvenc dalainkat.
Vári Fábián László, a kárpátaljai Tiszaújlakról indult költő, író, műfordító és néprajzkutató, az Együtt folyóirat főszerkesztője, március 15-én kapott Kossuth-díjat. Ebből az alkalomból kérdeztem őt sokrétű munkásságáról, magánéletéről, múlt és jövő kihívásairól.
Tökéletes formavilág jellemzi Farkas Wellmann Éva költészetét, a forma és tartalom szerves egymásra hatása pedig a megszólalót is képviseli. Ezt a világot az értékek szentségébe vetett hit tartja össze. Munkásságát több díjjal tüntették ki, verseit a Kaláka és az Evilág együttes is megzenésítette.
Az élet szeretetéről, az irodalom iránti szenvedélyéről és a változás lehetőségének a felismeréséről is beszélgettünk.