2021. április 12., 08:04
Szabó K. István rendezőt éppen autózás közben értem utol telefonon, március tizenötödikén, miután megtudtam, hogy magyar állami kitüntetésben, pontosabban Jászai Mari-díjban részesült. Litvánia felé tartott, ahol másnap reggel már próbált egy újabb társulattal.
Szabó K. István - Fotó: Dávid Botond
– Milyen kihívások várnak rád Litvániában?
– A szokásosak, egy megfelelően levezetett próbafolyamat végére jó előadást kell létrehozni. Ez lenne az összefoglaló, de addig még ismerkedem az új kulturális közeggel, a színészekkel, alkotótársaimmal, és „kóstolgatjuk” egymást litvánul, angolul, oroszul, kinek mire áll rá a nyelve. A fontos az, hogy megtaláljuk azt a közös színházi nevezőt, amitől egységbe szerveződnek a gondolatok, az energiák. Litvánia nagyszerű munkaterepnek ígérkezik, markáns színházi formavilággal, elkötelezett művészekkel, és ez a találkozás jó lehetőség Gombrowitz remekművének, az Yvonne, burgundi hercegnőnek színpadi újrafogalmazására.
– Eddigi pályafutásod alapján úgy tűnik, hogy állandó keresésben égtél. Még egy kőszínházi főrendezői státus kedvéért sem voltál hajlandó feladni a szabadságodat, a kísérletező kedvedet és az új kihívások iránti kíváncsiságodat. Pedig több színháznál is dolgoztál vezető pozícióban, például Székelyudvarhelyen, Nagyváradon, Temesváron… Mi űzött mindig tovább? Miért helyezted át székhelyedet Magyar országra?
– Én rendszeres székelhagyóvá lettem, és ennek nem feltétlenül a kalandvágy az oka. Elkötelezett színházépítő vagyok, távlatokban tervezek, ha dolgozni hagynak. De ha a cenzúra – ami többnyire politikai vagy maradi – belekontárkodik a munkámba, és ez mindannyiszor így történt, egy idő után ráunok a céltalan lavírozásra, helyben toporgásra, és lelépek. Sokan értetlenkedve állnak ez előtt, hiszen manapság egy meleg, biztonságérzetet sugárzó vezetői szék az igazán megtérülő befektetés, de számomra még mindig izgalmasabbnak tűnik a kiszámíthatatlan, ám megannyi felfedezési lehetőséget tartogató szabadúszás. Állandóan úton vagyok, és folyamatosan tanulok. Hajt a kíváncsiság, feltöltenek az újabb találkozások, egy-egy hiteles alkotói pillanat, amikor úgy érzem, megérinthető az a kék madár, mindenért kárpótol.
– Milyen színészekkel szeretsz dolgozni?
– Jó képességű, nyitott szemléletű, kíváncsi emberekkel, akik az örömszínházban hisznek, hiszen magam is az öröm forrását keresem.
– Milyen az a színház, amit szeretsz?
– Könyörtelen és igaz.
– A pandémia alatt sem álltál le a munkával, több előadást is rendeztél azóta. Milyen témák érintettek meg ebben az új helyzetben?
– A járvány kitörtekor, még tavaly márciusban a főpróbán kellett felfüggesztenünk a Magyar Elektrát a debreceni Csokonai Színházban, aztán néhány hét után már a Kassai polgárokat próbáltuk a Nemzeti Színházban, szerencsés csillagállás alatt, hiszen teljes érvényű próbafolyamat, és ezt követően telt házas bemutatóink voltak a Gyulai Várszínházban és Budapesten. Az őszi zárás ideje alatt is dolgoztunk, Fosse Én vagyok a szél című kétszemélyes darabját próbáltuk a Trip Hajón. Februárban meg A kis herceg adaptációján dolgoztam a szekszárdi Német Színházban. Hektikusan alakult ez az időszak, néhány terv fel lett függesztve, és amikor már úgy tűnt, hogy e holtidő semmi másra nem alkalmas, mint pihenésre, olvasásra, feltöltődésre, újabb felkérések jöttek.
– Mit jelent számodra a színház? Miért hasznos szerinted az embereknek?
– A színház számomra egyszerre fórum és menedék. Lehetőség arra, hogy félelmeinkről, vágyainkról, valóságunkról nyíltan beszéljünk, de önismereti pálya is, melyen folyamatosan rákérdezhetek saját magányomra. A színház az emberi tevékenység legőszintébb formájában, játékban fogalmazza újra a teremtés misztériumát. A tudatos játéknak formatív hatása van, a megértést szorgalmazza, és felfedezésre sarkall, és a jó játék felszabadít.
– Több szakmai elismerést kaptál már. A Jászai Mari-díj mit jelent neked?
– Figyelmet, elismerést jelent, és ez nagyon jólesik. De a munkám szempontjából teljesen mindegy, hogy van vagy nincs, a játéktérben megszűnnek a díjak, ott csak a hitelesség a mérvadó.
SZABÓ K. ISTVÁN Zsibón született 1977-ben. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakán diplomázott 2000-ben, onnan a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházhoz szerződött, a színház főrendezője és művészeti vezetője lett, majd 2004-től igazgatója. 2005-től a temesvári Csiky Gergely Színház főrendezője. 2007-től az ARCA független színház vezetője Bukarestben. 2009 és 2011 között a Piatra Neamţ-i Ifjúsági Színház főrendezője. 2011-től 2015-ig a nagyváradi Szigligeti Színház művészeti igazgatója, főrendezője. 2015-től Budapesten él, szabadúszó művészként folytatja pályáját. Számos romániai és magyarországi színházban rendezett az évek folyamán, de Németországban és az Egyesült Államokban is. Idén Jászai Mari-díjban részesült.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)
