– Milyen indíttatásból, miért és hogyan fogtatok neki az önálló színházi létmódnak? Megérte-e otthagyni a biztonságot adó intézményt?
– Most, ennyi év távlatából és ennyi vérveszteség után nagy képmutatás lenne azt állítani, hogy megérte. Akkor viszont még naivan azt gondoltuk, hogy valóban eljött az idő, hogy másként csináljunk színházat, mint a hagyományos struktúrákban. Hogy másként is lehessen beszélni, más nézőpontból, és főleg más helyszíneken.
Tamacisza, a versszínház
1997 decemberében azért alapítottuk meg a Tamacisza Társulatot, hogy versekkel foglalkozzunk, versszínházi megközelítéseket kínálva fel mind a gyerekeknek, mind a felnőtteknek. A volt férjem színészként, magam meg bábszínészként, előadóművészként olyan közönségréteget szerettünk volna megszólítani, akik hozzánk hasonlóan szeretik a verset. Ez volt a színházunk különlegessége, hogy a verseket használtuk fel alapanyagként, helyeztük dialógusba, díszletek közé és játékhelyzetekbe, vagyis színházi kontextusba. Tettük ezt azért is, mert mindketten a saját intézményeinkben azt tapasztaltuk meg, hogy a kőszínházi struktúrák keveset tudtak kimozdulni vagy kevés helyre tudtak eljutni, mi meg magántársulatként olyan helyeken is megfordultunk, ahol a gyerekek soha nem láttak még bábut sem. Ha valamiért mégis megérte az áldozat, akkor ez: színházi élményt tudtunk nyújtani az olyan közösségeknek is, amelyeknek másként nem lett volna lehetőségük, és következésképpen igényük sem, hogy előadást lássanak.
Hogy megérte-e otthagyni a biztonságot jelentő intézményt? Akkor azt láttuk helyesnek. És utólag azt is tudom, hogy nagyon sokat tanultam belőle. Megtanultam, hogy csak arra számíthatok, amit magam megteszek. Hogy amit nem teszek meg, azért keményen megfizetek. Hogy a hitemért a véremet is odaadom, és mégis hitetlennek látszom. És még rengeteg tanulság van, de ezt nem szeretik hallani az emberek.
– Kik voltak akkoriban a pályán hasonló műfajokban?
– A kilencvenes évek elején már elkezdődött a kitekintés a biztonságot jelentő intézmények kötelékeiből. Tudomásom szerint már működött Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos kezdeményezése, a nagyváradi Kiss Stúdió, Meleg Attila is bábtársulatot alapított ugyanott, Marosvásárhelyen megalakult a Hahota Színtársulat, a GruppenHecc kabarétársulat, de olyan együttes, amely a mi kezdeményezésünk szegmensét fedte volna le, tudtommal akkor még nem működött.
Emberfeletti munka
– Milyen nehézségekbe ütköztetek szabadúszóként? Volt-e, akikkel ezeket megbeszéljétek, akiktől segítséget, támogatást kérjetek?
– Kezdetben a legrosszabb szervezési formát választottuk: a kft.-t, ami nem tette lehetővé számunkra, hogy bárhová is pályázni tudjunk, tehát kizárólag abból éltünk, ahány jegyet eladtunk. Ez nagyon sok előadást, nagyon sok kiszállást és kockázatot jelentett, ugyanis mindketten szabadúszók voltunk, és akkor már volt két kisgyerekünk, akiknek a biztonságát kockáztattuk. Hogy mekkora károkat szenvedtek el emiatt…ezzel utólag szembesültünk.
Egyébként az alapításnál Jakab Zsombor, a Hahota Színtársulat egyik tagja nyújtott segítséget konkrét tanácsokkal, illetve a későbbiekben barátainktól kaptunk sok segítséget, lelki és anyagi támogatást. Aztán meg 2007-ben, amikor az egyesületi szervezési formára tértünk át, a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal a rendelkezésünkre bocsátotta az egyik bástyát, ami lehetőséget biztosított a stabilitás megteremtésére. Ott született meg a társulatnak az a formája, amely a kamasz-színházi vonalat hozta be, és amellyel a volt férjem azóta is foglalkozik.
– Kétszemélyes intézményként működtetek a férjeddel. Milyen munkamegosztást alkalmaztatok?
– A társulati munkában a volt férjem szervezte az előadások közönségét, általában ő is rendezte, én legtöbb esetben a szövegekkel dolgoztam, díszletet, bábut, jelmezt terveztem és varrtam, előkönyvelést vezettem, a fiunk az előadások zenéjét szerezte, játszott is. Közösen játszottunk, cipeltünk díszletet, felváltva adtunk el jegyeket, a férjem vezette az autót, építette a díszletet, szóval nagyon nehéz volt. Emlékszem, egy nagyon jól sikerült előadás után egy idős tanár úr éppen gratulálni szeretett volna nekem, de én a díszletet cipeltem kifelé éppen, zavartan elvette a kezemből, és mondta, hogy inkább ő viszi ki, ne én fáradjak.
– A szakma hogyan viszonyult hozzátok?
– Ha teljesen tárgyilagosan értékelem, akkor leginkább közönyösen. Nem érzékeltem, hogy valakit is érdekelt volna a munkánk. Ritkán írtak rólunk, leginkább tudósításként, hírként. Ami mégis motivált és életben tartott, az a közönség szeretete volt, mert jöttek megnézni minket, és szerették az előadásokat, igényelték a jelenlétünket és visszahívtak. Ezt nem lehet, és nem is tudtuk mellékesen értelmezni.
– Miért nehéz a szabadúszói létmód?
– A legnagyobb gond a fenntartási költségek megszerzése, mert a létezéssel járó nehézségek felszabdalják az alkotókedvet. Segítség és anyagi biztonság nélkül olyan mértékű áldozatot kíván, hogy esetenként beleroppan az ember. Ahogyan velünk is történt.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
Elérkezett a pillanat, amikor egy vérbeli bölcsésszel beszélgethettünk, aki nem mellesleg még költő is. Ráday Zsófi gyermekkora óta az irodalom szerelmese, az évek során könnyedén átvészelte az ELTE BTK magyar alapszakát, most pedig az irodalom- és kultúratudomány mesterképzési szak záró időszakát élvezheti. Kislányként arról álmodozott, hogy egyszer majd énekes, sárkány, szurikáta, kocsmatulajdonos, irodalmár vagy esetleg denevér – és még sok minden más is – lesz, majd költővé vált, hogy bármivé, még akár egy játszótéri haditudósítóvá is átalakulhasson.
Takács Bálint első novelláskötete Bad Trip címmel jelent meg 2020-ban. Jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanul forgatókönyvírás szakon. A szépirodalom és a filmművészet együttes világa határozza meg mindennapjait. Az íróval a forgatókönyvírásról, a filmkritikákról és a humorról beszélgettünk, de két új regényének kézirata is szóba került.
Gerencsér Anna első, Az ajtó másik oldalán című novelláskötete 2020-ban jelent meg, majd egy seregnyi félresöpört regénytörténet után elérkezettnek érezte azt a pillanatot, hogy végre útjára engedje egyik szövegét. Az írónő Kimondatlan kívánságok című regénye nem is olyan rég, 2022 decemberében látott napvilágot, s így mi nem csupán egy remek alkotással gazdagodhatunk, hanem Gerencsér Anna tapasztalataival, élményeivel is, melyek példaként szolgálhatnak az írni vágyóknak.
Regős Mátyás első verseskötetét, a Patyik Fedon élete címűt két regény követte, a Tiki, valamint a Lóri és a kihalt állatok. 2022-ben Gérecz Attila-díjat kapott. Jelenleg a PPKE-BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, és két kislány édesapja. A fiatal költő-íróval az olvasási igényekről, az írás munkafolyamatáról beszélgettünk, de szóba került az is, hogy negyedik könyve újból versekkel lesz teli.
Tavaly augusztusban jelent meg a csallóközi Makki Lajos, alias Maquet Ludovic könyve, Ludo, egy hontalan idegenlégiós címmel, amely csakhamar sikerkönyvvé vált. Az önéletrajzi ihletésű, gazdagon illusztrált és magyarázó jegyzetekkel ellátott kalandos történet nemcsak az olvasók, hanem az újságírók érdeklődését is felkeltette. Sőt, többen is jelezték már, hogy szeretnének dokumentumfilmet készíteni a szerző életéről.
Gere Nóra Éva Csíkszeredában született, jelenleg Prágában él. Egy évet volt diák a kolozsvári BBTE Bölcsészettudományi Karán, egy év múlva viszont felköltözött Budapestre, hogy a MOME design- és művészetelmélet tanulója legyen. Első alkotása három-négy éves korában született. Gere Nóra Éva néven publikál, de barátai – a teljes név összevonásából létrejövő becenevén – Genovévának szólítják.
Leczo Bence egykötetes szerző, újságíró, de ami még ennél is izgalmasabb, szereti a vonatokat. 2021-ben jelent meg A falu összes férfija című novelláskötete, amelyben sok más mellett a természet és az ember viszonya is megjelenik. Főként ezen az íven haladva beszélgettünk az említett kapcsolat különféle megnyilvánulásairól, de szóba került még az alkotó első (még megírásra váró) története, az irodalmi díjak és irodalmi élet, a közösségi média által kondicionált instaversek, majd az interjú végéhez közeledve az is kiderült, hogy a költő milyen más művészeti ágban alkotna még szívesen.
Gál János muzeológusként dolgozik a budapesti Mezőgazdasági Múzeumban, a Vajdahunyadvárban. Történészként abban látja munkája izgalmas oldalát, hogy elsőként tárhat fel összefüggéseket, amelyekből később történetek szövődnek. 2021-ben jelent meg első verseskötete Az eltűnt hírnév nyomában címmel, melynek egyik alappillére a humor. Jelenleg az Iván báró című verses regényén dolgozik. A költővel a paródiáról, a kötött versformákról és a versmegzenésítésről beszélgettünk, de az is kiderült, kivel beszélgetne szívesen, ha időutazásban vehetne részt.
Pejin Lea a Vajdaságban, Zentán született, a SZTE BTK Szociológia Tanszék volt hallgatója. Eddig két verseskötete jelent meg, az első 2017-ben Nyugati csiga körfűrésszel álmodik címmel, a második, a Hogy meg sem érte című 2021-ben került olvasók elé. Több alkalommal és több kategóriában is ért el helyezést az Énekelt versek fesztiválján. A szerzővel a versmegzenésítésről és az identitáskeresésről is beszélgettünk.
Mátyás Emőke Ibolya Székelyudvarhelyen és Patakfalván nőtt fel, nyolc éven át viselte a Tamási Áron Gimnázium egyenruháját. Az iskola Ébredés című diáklapjának főszerkesztőjeként ismerkedett meg jelenlegi mentorával, Farkas Wellmann Endrével. Orvosira készült, de a valódi útja a teológia felé vezetett, azóta tudja: nincsenek véletlenek. Meghatározó egységként tekint mindkét keresztnevére. A költővel gyerekkori olvasmányairól, főszerkesztői munkásságáról és az első kötettnek kéziratáról is beszélgettünk.