A díszmadártartás és -tenyésztés mind európai, mind magyar viszonylatban a kanári tartásával kezdődött, ennek van a legnagyobb hagyománya. Mondhatni, hogy egy-egy országon belül külön populációk alakultak ki, így Magyarországon is. A kanári tenyésztésének hazai aranykora a múlt század elejére esett, ekkoriban egy könyv is megjelent erről: Fodor Páltól A kanári című 1927-ben. Már 1902-ben megalakult a Magyar Nemes Kanári Tenyésztők Országos Egyesülete. Az egyesület tagjai főként az úgynevezett roller kanárikat, vagyis a zárt csőrrel éneklő kanárikat tenyésztették. A szín- és alaktenyésztés csak némileg később következett, ahogy az úgynevezett csapper madarak is később terjedtek el igazán. Már a századelőn is elkezdtek díszpintyeket tenyészteni, de ezek előfordulása szórványos maradt.
Brehm könyvében, Az állatok világában ‒ amit a század elején szerencsére magyar vonatkozásokkal is kiegészítettek ‒ ez olvasható: „Fodor a magyar kanárifajtáknak külön fejezetet szentel, mégpedig joggal […] a magyar kanárifajták közül különféle énekstílusok szerint megkülönböztetjük: a közönséges kanárit, a fülemüle-utánzót, a Hunyadi-énekest és a nemeskanári madarat.” A Hunyadi-énekes kanárik a Hunyadi-indulót énekelték, és egyik tenyésztőjük, Wagner Rezső, I. Ferenc Józsefnek is ajándékozott belőlük.
Érdekes megnézni, hogy a kanári mikor és melyik magyar irodalmi alkotásban tűnik fel legelőször. Ez a mű tudtommal Reviczky Gyula verse, A kanári sírja, és az összegyűjtött művei szerint 1878 körül íródhatott, vagyis nagyon korai az említés. A vers arról szól, amit a címe is jelez: egy kanári temetéséről. A kanárit Reviczky a „kedves dalnok” szavakkal jellemzi, tehát dalolásra tartották. A gazdájáról annyi derül ki, hogy „puha, fehér kezecskéje” volt ‒ vagyis valószínűleg egy nőről beszélhetünk ‒, és csipkébe göngyölte az elpusztult madarat, amit meg is siratott, vagyis valószínűleg a fiatal nő házi kedvencéről beszélhetünk. Ez a madár a fentebbiek szerint valószínűleg egy sárga vagy zöld roller kanári lehetett. De hogy maga a nő vagy lány ki volt, arra is jó lenne rájönni. Komlós Aladár Reviczky-monográfiája szerint Reviczky ekkoriban jött fel Dentáról Pestre, ahol addig házitanítóskodott. Mivel a pesti létre nem jellemzőek a kertek, ahol a kanári temetése megtörténik a vers szerint, a költemény helyszíne valószínűleg Denta. A versből az érződik, hogy Reviczky és a madarat temető nő között bensőséges a viszony. Mivel Dentán Reviczky Bakálovich Emmának udvarolt, akihez egy egész versciklust írt, így nagyon is elképzelhető, hogy a „puha kezecskék” hozzá tartoztak, és nem ahhoz az egyébként is férjezett hölgyhöz, akinél tanítóskodott.
A versbeli kanári egyébként a költő metaforája is lehetne, és mintha valóban magát látta volna Reviczky a madárban. A madármotívum Komlós szerint a költő élete végén is megjelenik, hiszen állítólag néhány órával a halála előtt, ha nem is kanárit, de egy papagájt kért az orvosától. Ezek voltak utolsó szavai. (A két madarat különben az eszméletének elvesztésének határán álló költő esetleg össze is téveszthette.) És ahogy a versbeli kanárit, Reviczkyt sem kísérte ki a pap a temetőbe, csak a kórház udvaráig.
A kanári tehát ezzel a szép verssel lép be irodalmunkba. A második említése talán Gárdonyi Gézához kötődik több mint huszonöt évvel későbbről, A legszebb versem című költeményében. Aztán megjelenik Zigány Árpád Kis kanári című gyerekversébe is 1910 körül, és ettől kezdve a kanári említéseinek se szeri, se száma a századelő irodalmában Füst Milántól Kosztolányiig.
A második világháború aztán pontot tett az első kanáriaranykor végére, mert alaposan megtépázta a díszmadártenyészeteket is, és sok madár elpusztult. Erről az időszakról Devecseri Gábor tudósít bennünket remek hexameterében, az Elégia az egérről címűben. Az emlék helyszíne egy légoltalmi pince, az ideje Budapest bombázása: „Hány madarat láttam később pincében […] a Várra a bombák / csapkodtak; letakart rácsra mutattam: „Ez itt, / Mondja, mi?” „Hát madarak.” Kitakarta: megannyi kanári / Szunnyadt ott, s mint ő, várta a békeidőt.”
E nagy hagyomány szerencsére a háború után is folytatódott, és a kanárihoz csatlakoztak a különféle díszpinty- és papagájfélék. Kanárit például a közelmúltban elhunyt Tandori Dezső költő is tartott, aki több jeles madarásszal állt kapcsolatban, akik maguk is írtak könyveket: például Schmidt Egonnal és Ország Mihállyal. Mindkét ember többször szerepel a műveiben. A kor híres, népszerűsítő és szakkönyveket is író madarászának számított még Siroki Zoltán és Naphegyi Károly. Tandori kanárija egyébként Berci névre hallgatott, és több prózai és költői műben megjelent. Érdekes megjegyezni, hogy Tandori rajongótáborának egy stabil része éppen a kor madártartóinak köréből került ki.
Remélem, írásom érzékeltetni tudta, hogy a hazai kanáritartás története milyen meglepő hűséggel reprezentálódik a magyar irodalmi alkotásokban.
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.