Acsai Roland: A méz, a lép és a lépesméz

2022. április 19., 08:18
Csokonai Vitéz Mihály. Morelli Gusztáv fametszete. Megjelent Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben (1887–1901) kiadványban / Forrás: Wikipédia

(Csokonai Vitéz Mihály töredékben maradt verstanáról)

Időmértékes verselésünk szabályainak megszilárdulásakor ‒ tehát a deákosok idején ‒ bizonyára több kéziratban fekvő, vagy levelekben leírt, kezdetleges verstankísérlet létezett, a szakirodalom mégis Csokonai Vitéz Mihály verstanát tartja az első komolyabb próbálkozásnak. A kiváló költő verstanának az az első problémája, hogy töredékben maradt. A másodikról, ami egyben írásom fő kérdése is, majd később.
Mi teszi Csokonai Vitéz Mihály verstantöredékét különlegessé? A válasz egyszerű: a szerzője, akinek valóban a magyar irodalom elévülhetetlen klasszikusai közt a helye. De nemcsak szerzőjének kivételes költői tehetsége a fontos e verstan esetében, hanem az is, hogy egy olyan verstanról beszélünk, amit egy gyakorló költő írt. Ilyen verstanunk kevés akad. Nemes Nagy Ágnes sokat foglalkozott formai kérdésekkel az esszéiben, de külön verstani kötetet nem állított össze. Azt lehet mondani, hogy a gyakorló költők által jegyzett verstanokig egészen a posztmodern utáni korszakig kellett várnunk.
Csokonai a versei lábjegyzeteiben többször megemlíti saját verstanmesterét, és én is fontosnak tartom, hogy nevét kiemeljem: prof. Budai Ézsaiás. Csokonai természetesen minden versformában otthonosan mozgott, de leggyakrabban trochaikus verseket írt (ilyen például az egyik legnagyobb verse, A reményhez című is), ezeket követték csak a jambusik, amelyek a modern költészetben teljesen átvették a hatalmat. Csokonai munkássága viszont jó példa arra, hogy ez nem mindig volt így, és hogy akár a trochaikus lejtés is lehetne költészetünk alaplejtése (ahogy Arany János elbeszélő költeményei révén is, amikben rendre trochaikus végződéssel látta el a szimultán ritmusú, felező tizenketteseket, de mégsem így történt, és hogy ez nem így lett, az talán főként a nyugati irodalmak hatásával magyarázható). Csokonai a fent említett két mértéken kívül még élt a jónikussal (például a Tartózkodó kérelemben), de az aszklepiadészi strófákat (A szélhez) és az alkaiosziakat (A Músához) is kedvelte, és egy egész ciklust szentelt az anakreóni verseknek ‒ amik egyébként szintén jambus-sorok ‒, de az időmértékes verseken kívül az ütemhangsúlyos, felezős versek is nagyon gyakoriak nála (Az estve). Egyébként az anakreóni ciklusának lábjegyzetében is többször kapunk verstani tájékoztatást.
Csokonai a verstanának A magyar verscsinálásról közönségesen címet adta, és egy rövid bevezetővel kezdődik, amiben kitér arra a kérdésre, hogy magának a verstan tudományának az ismerete nem feltétlenül elég ahhoz, hogy valaki nagy költő legyen, de egy elengedhetetlen alap (az én véleményem szerint sokkal több annál: minimum versépítő erő), amihez még szükségeltetik a tehetség és a lélek is: „A poesis a lélek, a mely elevenít, e nélkül a verscsinálás megholt állat.” Ezt a tudás-alapot Csokonai nem kérdőjelezi meg, a forma elvetésére egészen a modern korszakáig kellett várni, a szabadversek érkezéséig. A formatudás (lép) és a tehetség (méz) harmóniájának nagyszerűségét ezzel a saját bevallása szerint Földitől vett hasonlattal érzékelteti: „csudálatos mesterséggel van rakva a méhek lépe, mely bámulást okoz, de sem édes, sem nem táplál az. A színméz azonban, ha hatszegű lyukaknak reguláiba nincs is rakva, mely kivánatos! Mit ítéljünk hát a lépes mézről, mely a szép rendet az édes ízzel együtt ajánlja?” Csokonai itt a forma és a tartalom együtt állasának fontosságáról beszél. (Személyes véleményem szerint Csokonai itt tudat alatt a többször emlegetett verstani mestere, Budai Ézsajás fölé kívánja emelni magát, aki bár a verstannal tisztában volt, költői vénával nem feltétlenül rendelkezett. Szerintem ezt a distinkciót kívánja érzékeltetni, és tudatosítani. Magyarán azt, ami egy elméleti munkát végző kritikus-irodalomtörténész és egy művészi munkát végző költő között van.)
Költőnk ezután rátér a főbb verstípusokra, amiket három csoportra oszt: a rímes versekre, az időmértékes versekre és a szimultán versekre. Ezzel gyakorlatilag a mai csoportosítási rendszernél is vagyunk. Ám ő ezeket máshogyan nevezi el, az elsőt sarkalatos, cadentiás verselésnek, a másodikat mértékes, metricus verselésnek, a szimultán verselést pedig kétszeresnek. Kialakulásukat pedig így foglalja össze: „némelyek a szótagok számának és a versek farkának vagy végének hasonlatosságát vették fel; mások a kimondandó beszédnek az idejére ügyeltek, és nem gondolván a szótagok számával, azokat lassu, vagy szapora hangzás által mérték fel. Így lett a sarkalatos (cadentiás), és mértékes (metrica) verselés. Sokan pedig még tovább menvén a külső piperézésben, mind a kettővel kivánták … verseiket ajánlani. Ezt mi nevezzük kétszeresnek.” Érthető és pontos megfogalmazás. Csokonai ezután felvázolja írása tervezett menetét, ami során mindhárom nagy csoportot ismertetni szándékozott, de az utókor nagy bánatára csak az első csoport (A sarkalatos versekről) verstanának megírására futotta, és a vállalkozás töredékben maradt.
A sarkalatos versek esetében Csokonai szerint öt dologra kell figyelnünk: a szótagszámra, a metszetekre (Csokonai ezt megszakasztásnak hívja), a sorok elrendezésére, a rímekre és a rímek elrendezésére. Szerzőnk ezt így fogalmazza meg: „Ebbe a nemébe a verselésnek öt csinálja a harmóniát, úgymint: a szótagok száma, a megszakasztás, a sorok öszverakása, maga a sarkalat, és végre a sarkalatok elrendelése.” Ezután szótagszám szerint csoportosítja a sorhosszúságokat: „A mi nézi a soroknak hosszabb vagy rövidebb voltát, azok aprók, vagy középszerűek, vagy nagyok.” Kis soroknak a 2 szótagtól 6 szótagig terjedő sorokat tartja, középszerű soroknak a 7 szótagtól 12 szótagig terjedő sorokat, és nagysoroknak a 13 szótagtól 16 szótagig tartó sorokat, amik közül szerinte a 15 tagúnak van nagy divatja, a 16 tagúak csak a régi íróknál találhatók. Ezután rátér a megszakasztásra, azaz a szünetek, metszetek fontosságára, illetve azok alkalmazására, helyeire. A rövid sorokban nemigen van mód felezéssel élni, de a középhosszú sorokban már igen, ám Csokonai szerint ezeknél sem nagyon szokták alkalmazni, amit nem értek, hiszen már a leggyakoribb versformánk, a felező nyolcas, is metszetekkel dolgozik. Csokonai verstana gyakorlati verstannak nevezhető, amit gyakorló íróknak szánt, de ez nem csökkenti tudományosságát és szisztematikusságát. Ez a szisztematikusság a felezések, metszetek szótagszámtól függő helyeinek kimerítő bemutatásakor is kidomborodik (például, hogy a 8 szótagú sorokat 4/4-nek, vagy 4/3-nak is lehet tagolni stb.). A metszetekről még a következő hasznos, és gyakorlati útmutatót szolgáltatja: „1. Szebb az olyan megszakasztás, a mely a páros tagon esik. 2. Az is szebb, a mely a soroknak hosszabb felére jut, kivált ha egyszer páros is.” Ebben valóban van igazság, és a gyakorlatban is így szokták alkalmazni, bár mondjuk ez az időmértékes verselésre már nem feltétlenül igaz, és például mondjuk a nibelungizált alexandrint is simán el lehet úgy képzelni, hogy a 7-es szótagszámú van elől és a 6-os hátul.
A töredékben maradt verstan ezután a rímfajtákat ismerteti, a nőrímet és a hímrímet, amik hangzásában is különbséget érez, és az előbbit lejtőnek, az utóbbit bukónak nevezi. Érdemes megjegyezni ezeket a neveket, mert a modern verstanok is gyakran élnek velük. A bevezetőben két problémát ígértem, amik ezzel a verstannal szemben felmerülnek, és az elsőt már meg is adtam, viszont a másodikkal adós maradtam. Egészen mostanáig, mert eljött az idő, hogy rátérjek. Az a problémám, hogy Csokonai abban a fejezetben ismerteti a jambikus (ti-tá) és a trochaikus (tá-ti) végződéseket, amelyikben elvileg az ütemhangsúlyos verselésről lenne szó, tehát nem az időmértékesről, ahová kerülnie kéne a témának, és nem is a szimultán verselésről szóló fejezetbe, ahová szintén kerülhetett volna. Hogy kerülnek ide a hím-, és nővégződések? Az ütemhangsúlyos versek esetében a rímek időmértéke szinte teljesen indifferens (leszámítva azt, hogy a hímrím és a nőrím ne álljanak rímhelyzetben egymással). Ebben a fejezetben szerintem csak a szótagszámról és a felezések helyéről beszélhetne. Csokonai kitér arra, hogy ha az egyik páros szótagszámú sort mondjuk lejtőnek vettük, akkor a vers során minden páros szótagszámút annak vegyünk, és a páratlanokat hímvégű sornak. És megfordítva: ha a párosokat bukónak vettük, akkor a páratlanokat vegyük lejtőknek. Ez így rendben is van, de az a problémám, hogy nem mondja el az igazi okát e jelenségnek. Hogy az egyik egy trochaikus sor végződése, a másik egy jambikusé, hogy amíg például páros szótagszámnál a jambusi sor hímrímre végződik, addig páratlan szótagszámnál nőrímre, és a trocheusi soroknál ugyanez a helyzet csak megfordítva. Ezen a ponton jut eszembe Babits Mihály véleménye, aki szerint egy jambikus vagy trochaikus sor esetében elég az, ha a sorok ennek megfelelően végződnek, és a belsejükben bármilyen versláb állhat. Ez szülte a modern költészet úgynevezett laza jambusait, amiről már Nemes Nagy Ágnes is ír. Lehet az, hogy Babits Csokonainak erre a verstani munkájára (is) gondolt, amikor az előző véleményét leírta? Mert szinte ugyanarról beszélnek. Arról, hogy elég, ha a sorok jambikusságát vagy trochaikusságát a rím biztosítja be. Ám az is lehet, hogy inkább úgy áll a helyzet, hogy Csokonai a rímes-blokkba betette a jambusi és trocheusi időmértékes sorokat is, ám erről elfelejtette figyelmeztetni az olvasóját, aki mindezt a mértékes-részben várta volna, amiben ezek szerint valószínűleg a kötött verslábakkal dolgozó, rímtelen strófák taglalása került volna. Felvetődik akkor a kérdés, hogy hová kerültek volna mondjuk az anapesztikus, vagy daktilikus vagy jónikus etc. lábakkal dolgozó rímes versek Csokonai elképzelése szerint? De visszatérve az első kérdésre, itt mégis csak a rímekre és nem a sorokra érti szerzőnk a jambikusságot vagy a trochaikusságot. Hogy ez mennyire így van, az itt is tetten érhető: „A lejtő sorokat a bukókkal váltogatom, úgy, hogy egy darabig mind lejtő, azután egy darabig mind bukó…” Ha sorokról beszélne, és nem csak a rímekről, akkor ez elképzelhetetlen lenne, hiszen nincs olyan vers (vagy nem nagyon van, kivéve néhány időmértékes strófa sorát), ami a jambusi sorokat a trochaikusival váltogatja. Általában egy vers vagy trochaikus vagy jambikus. Arra sincs esély, hogy Csokonai itt az ütemhangsúlyos vers rímeiről beszéljen, hiszen ott nem jöhetnek szóba ezek a kérdések, hacsak nem szimultán, vagyis kettős versről van szó és Csokonai számos, ütemhangsúlyos versében sem foglalkozik a hím és nőrímek strófikus elrendezésével. Összefoglalva tehát annyi mondható, hogy ebben a kérdésben ‒ a verstani csoportosítás és taglalás kérdésében ‒ egy határozott logikai következetlenséget érzek. Csokonai egyébként a jambusi és a trocheusi rímet így jellemzi: „sokan azt asszonyi, ezt pedig férfiúi sarknak nevezik, mivelhogy amaz, kivált a sarkalatokra nézve, több piperét kíván, lágyabb is, kellemetesebb is; ez pedig kedves a maga együgyűségéért, és keményebb lévén, erőt ád a verselésnek.” A versek szerinte egyféle, kétféle vagy többféle sorúak lehetnek a sorok szótagszámai szerint, vagy határozatlan sorúak, ha semmilyen szabályt nem alkalmaznak. A legszebbnek azt tartja, ha a sorok szótagszáma változik bennük, mert így a bukó és lejtő rímek is váltakoznak. Ebben is teljesen igaza van.
Ezt követően a strófákkal foglalkozik. Szerinte a leghosszabb strófa 14 sorból állhat, és ezt azzal indokolja, hogy a szonett is ilyen hosszú, vagyis egy újabb érdekességgel szembesülhetünk, hiszen Csokonai a szonettet nem négy versszakból álló versformának, hanem egyetlen összefüggő strófának, versszaknak értelmezi, ami a négy strófára bontott petrarcai szonett esetében nem szembeszökő, de az egységesebb shakespeari szonettnél már igen.
A rímek alkalmazása és annak fajtái szintén különösen nagy hangsúlyt kapnak e munkában. Megismerteti a fajtáikat, és elmondja a tilalmakat. A régi költészetben oly gyakran elhangzó vala-vala rímpárról így vall a maga keresetlen, ízes, közvetlen, hogy úgy mondjam „vagány” módján: „Ez egyik se vers, ilyet az abc-hez értő tyúk is tudna kárálni.” Különösen szépnek tartja, ha a rímelés során különböző szófajok csengenek össze egymással. Aki már erről is tud, az a verselésnek egy nagyon magas szintjén jár, tehát az 1700-as, 1800-as években már nagyon sokat tudtak a költészet művészetéről, megkockáztatom, hogy többet, mint manapság. Érdekes még, ahogy megrója a 2 szótagnál hosszabb rímeket: „Még azt az egyet megemlítem, hogy valaki ne tartsa drágalátos szépségnek, ha ő, három vagy még több tagú cadentiákat tud csinálni … Nem ád ez a verselésnek semmi díszt, noha, amikor önkényt jön, és sok jó közt, egy kettő, akkor elcsúszhat, mint a bagarus garas: kivált, ha affectálni benne merő gyermekség…” Ez is elég pontos, mert tudjuk, hogy például Kosztolányi Dezső többszótagú, tiszta rímeit sem alkalmazza senki nyakra-főre. Csokonai töredéke a rímképletek ismertetésével és fajtáival záródik. Fontosnak tartom még azt is, hogy Csokonai azt hangsúlyozza, hogy voltaképpen nem a szótagok száma a lényeges, hanem a szótagszámok párossága vagy páratlansága. Magyarán, még akkor is jó egy vers, ha a 6-os szótagszámú a 4-es szótagszámúra rímel, csak az a lényeg, hogy a rímek mindkét esetben vagy lejtők vagy bukók legyenek.
Borbély Szilárd, a nagyszerű költő, irodalomtörténészként sokat foglalkozott Csokonai Vitéz Mihály munkásságával. Jómagam Csokonai leveleit olvasgatva jöttem rá arra, hogy Borbély honnan kölcsönözte a Halotti Pompa című könyvének címét. Gondolom, már sejtik: Csokonaitól. Csokonai Rhédei Lajoshoz szóló levelében ‒ aki előzetesen arra kérte fel a költőt, hogy írjon verset megboldogult neje halálára ‒, így ír: „Alázatosan köszönöm még is Nagyságodnak mint versificator, és mint a hallotti pompára dolgozott egyéb kézmívesek…” Ez a mai korba Borbély által átemelt szókapcsolat is példa rá, hogy létezik párbeszéd a két irodalomtörténeti korszak között, és mindegy, hogy Csokonai verseivel, leveleivel vagy verstanával lépünk-e kapcsolatba, ahogy most én tettem. Remélem, esszémben sikerült bemutatnom Csokonai félbehagyott vállalkozását, és rávilágítani arra a logikai következetlenségre, amibe olvasásakor ütköztem!