Tandori Dezső a Magvető kiadó több kiadványában megjelent portréinak egyike. Csigó László felvétele./Forrás: Wikipédia
(Egy Tandori-versről)
Tandori Dezső halálának negyedik évfordulója alkalomból szeretném újra elővenni a költő egyik nagyon szép versét, a Londoni mindenszenteket, ami a Vagy majdnem az című 1995-ös kötetében jelent meg, és amit főként verstani szempontból vizsgálnék.
A vers egy Szpéró-vers, ami egyben halál- és utazásvers is, ugyanis Tandori a kilencvenes években főleg e témákban utazott. A Londoni mindenszentek a kötet nyitóverse lett, vagyis Tandori szempontjából is különös fontosságú volt, egyfajta kulcsverse vagy mottóverse a korszak lírai eredményeinek. Tandori a szabadversei mellett mindig sokat mozgott az időmértékes vagy ütemes formákban, tehát a kötött versek világában, és ennek e vers is egyik lenyomata. Még a gyakorlott fül és szem sem veszi ‒ és vette annak idején, tehát a megjelenésekor ‒ észre, hogy a vers teljesen szabályos hexameterekben íródott. (Én például az egyik régebbi elemzésemben, ami szintén ezen az oldalon jelent meg, túlságosan a félsorokra koncentráltam, és különállóan értelmezve őket daktilusos formaként gondolkoztam el rajtuk, és a Bóbita versformájával is kapcsolatba hoztam őket.)
Valószínű, hogy a vers ritmusképletét az első félsor adta („Londoni mindenszentek…”), és Tandori ehhez igazította a verssor folytatását („Szpéróval mit üzentek?”), valamint a további sorokat. Mint ebből a példából is látható, Tandori a félsorok végeit és a sorok befejező szavát vagy szavait rímeltette, tehát belső rímeket használt. Hexameterek esetében az ilyen rímelést leoninusoknak nevezik (tágabb értelemben minden rímmel ellátott időmértékes sor leoninus). Ez egy elég ritka versforma, nálunk például többek között Édes Gergely és Babits Mihály használta (és jómagam is egy ciklus erejéig). De Tandori és Babits leoninusa között az a különbség, hogy míg Babits egy disztichont, tehát egy hexameterből és egy pentameterből álló periódust rímeltetett („Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok, / hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj”), addig Tandori csak hexametersorokat használt („romlani kell, kijavulni… De kell-e a télre a hol-mi? / Mindenszentek, Szpérót kérdem: amúgy… az… a vég volt?”). Leoninusok esetében a hexameter-sorokban a belső rímet több helyre is lehet helyezni, de Tandori ugyanoda tette, mint Babits az említett versében, tehát a harmadik versláb második szótagja után. A Tandori-vers utolsó sora tartalmilag azt a nagy, hagyományos, metafizikai kérdést teszi fel, hogy van-e élet a halál után, de ezt a Szpérót-vég volt rím miatt mégsem érezzük hagyományosnak.
Ami a leoninusosságon kívül verstanilag még érdekes lehet ebben a versben az az, hogy bár a ritmus vezette a verset, végig nagyon erősen tartalmi marad. Az embernek az az érzése támad, hogy Tandori mintha rejtegette volna a formát. Ha a verset Tandori előadásában meghallgatjuk, akkor is észrevehetjük, hogy a szavalás során nem akarja kidomborítani a ritmust, a dallamot, hanem végig ellene játszik, és zenei minta helyett teljességgel értelmileg tagolja. Én a korszak egyik jellemző tünetét látom ebben, ami abban nyilvánult meg, hogy kerülték a dallamosságot a szövegekben és a hétköznapi beszédhasználat regiszterei felé törekedtek, ezért is választottam írásomnak A szemérmes hexameter címet. E szemérmességre ráerősít az első sor gyakori spondeus pótlába, illetve az utolsó soré is. Babits a verse első sorát végig daktilusokkal vezényelte le, míg Tandori ugyanott három pótlábat is bedobott, és ugyanígy tett a befejező sor esetében is.
Egyébként, ha Tandori szavalásáról megfeledkezünk, e vers teljes zeneiséggel is skandálható, és van annyira ritmikus, mint Babits műve. Mindenkit arra bátorítok, hogy nyugodtan skandálja ezt a verset, és ne rejtegessük tovább ezeket a hexametereket, s így emlékezzünk a négy éve elhunyt költőre!
