Acsai Roland: Tandori Dezső frissen felfedezett gyerekverséről

2022. május 13., 08:25
Keszthelyi György: Madarak

Bevezetés

Örömmel láttam, hogy Tóth Ákos irodalomtudós és Tandori-kutató a közelmúltban elhunyt Tandori Dezső és Tandori Ágnes PIM-ben őrzött hagyatékából egy eddig publikálatlan Tandori-verset közölt (A veréb-hajnalcsillag), és nem is akármilyet. Az általa közzétett vers gyerekversnek íródott, és Tandori egy lap gyerekrovatába küldte el, ahol aztán valamilyen ok folytán mégsem publikálták, így egészen eddig a fiókban lapult. A vers egyébként Tóth Ákos szerint ’91-ben íródott.
Tóth Ákos az IGYIC-re írt esszéjében (Madár helyett csillag, egy talált vers megtisztítása: A veréb-hajnalcsillag: Madár helyett csillag – IGYIC) remekül elemzi a művet néhány másik gyerekverssel egyetemben motivikus, nyelvi, irodalomelméleti, metaforikus, valamint dikciós szinten. Az ok, amiért laptopot ragadtam, az az, hogy számomra verstanilag, versformailag is nagyon érdekes az említett mű, és azt kell mondanom, hogy míg a tartalmát, motívumait, megszólításait nézve a vers beleilleszkedik a szerző opusának fősodrába, addig versformailag, verstanilag kilóg belőle. Hogy miért és hogyan, mindjárt elmondom.
A fentebbiekből is kiderült, hogy elsősorban a vers formájáról szeretnék írni, vagyis Tóth Ákos írását verstani, költői-szakmai elemzéssel egészíteném ki. Megérdemli a vers formája, hogy róla is beszéljünk, hiszen a mű hatásának nagy részét ez hordozza, és arról se feledkezzünk meg, hogy a versforma mindig tartalmilag is gazdagítja a művet!

Az ütemhangsúlyosságról

Kezdjük azzal, amit már máskor és máshol is elmondtam: Tandori alapvető versnyelve a jambikus megszólalás lett és maradt szinte mindvégig, amivel beleilleszkedett a nyugatos és újholdas formakultúrába, ahol szintén a jambusvers volt a leggyakoribb forma. Nem mindig voltak ezek a sorok tökéletes jambussorok, de a sorvégi szótagok jambizálása mégis jambikus sorrá tette őket, ahogy ez már Babits óta ment és megy az irodalmunkban. Én a magam részéről ezt a jambizálást laza jambusnak nevezem, és amennyire jellemző volt Tandorira a jambikusság, olyannyira nem jellemezte az ütemhangsúlyos forma használata. Ezzel a formával egyébként próbálkozott a Vagy majdnem az kötet lapjain is. Ez volt Tandorinak az Arany János neve által fémjelezett úgynevezett dalkorszaka. Nagyszerű időszak volt ez különben. Aztán az utolsó, posztumusz verseskötetében, a Felplusztulás, leplusztulás címűben újra használni kezdte az ütemhangsúlyos formát, most már sokkal karakteresebben, az időmértéket is elvetve, ám dekonstruktívan sokat csúszkáltatva a sormetszeteket. A Helyőrség portálra írtam erről a kötetről (Acsai Roland: Az utolsó Tandori-füzetekből (helyorseg.ma)) és üdvözöltem az ütemhangsúlyosság feltámasztására tett kísérletét. Különben a Felplusztulás kötet egyik kedvenc versformája is a felező hetes, ahogy A veréb-hajnalcsillagé is. Viszont a Felplusztulás felezősei nem használnak időmértéket, ahogy az előbb is mondtam…
A most meglelt gyerekversben a metszetek helye állandó és hibátlan, az ütemhangsúlyok pontosan, harmonikusan és klasszikusan lüktetnek. Tandori csak nagyon ritkán domborította ki annyira az ütemhangsúlyosságot, mint itt. Ez az egyik ok, amiért különlegesnek érzem ezt a verset.

A trochaikusságról

A másik okról beszélve ismételten vissza kell kanyarodnom a Tandori-versek jambikussághoz, de csak azért, hogy elmondhassam, ez a vers, A veréb-hajnalcsillag, nem jambikus, hanem ellenkező lejtésű: trochaikus, ami bár Tandorinál néha felbukkan, de semmiképpen nem nevezhető jellemzőnek.
Oldalakat lehetne arról írni, hogy a trochaikus ritmus uralmát mikor, miért és hogyan vette át a jambus (valószínűleg az irodalomtörténet egy pontján modernebbnek érződött a trochaikus soroknál, de itt lenne az ideje, hogy a trochaikusság ismét visszatérjen). Volt korszak, amikor a trochaikus versek uralkodtak, ahogy például Csokonainál is, és a magyar nyelv alaplejtéséhez is jobban illettek ‒ bár ezzel lehet vitázni ‒, mint az azzal némileg ellentétes jambus. A vers ritmusát és metszetét már az első sor megadja: „Szpéróm, Szpérom, csillagom”. A hét szótag lejtése tá-ti, és ez végig elég szépen érvényesül. Főmetszete a negyedik szótag után esik, éppen oda, ahová a trochaikus metszetnek esnie kell. A 4/3-os osztású hetes sorok közé nyolcasok is vegyülnek, az ötödik és a hatodik sorban, amik a trochaikusság logikája szerint nőrímeket kapnak a hímrímek között, és a felezésük pont középre esik, így a felosztásuk 4/4 lesz. A költő a vers első három sorában hozza a legszebb trochaikus sorokat, utána már egyre több pirrichius és jambus is becsúszik a trocheusok és a spondeusi helyettesítőlábak közé: „Hova szálltál kis veréb?” (Itt egyébként a „hova” pirrichiusának első rövid ütemét a szókezdő hangsúly akár hosszúvá is tehetné, ha nagyon akarnánk, és akkor megint tökéletes sort kapnánk.) Viszont itt már tényleg becsúszik az a jambus: „ahogy alább szállt a nap”. Ám ne felejtsük el, hogy az sem számít, ha becsúszik, tehát nem hibáról beszélünk, és teljesen bevett dolog, ugyanis nem ront a formán (a vers és a ritmusának szempontjából a sorvégek és a versláb-százalékarányok a lényegesek). Érdekes még megjegyezni, hogy a 18. században jellemzően egymással váltogatva, tehát sorpárokban jelentek meg a 8-7-es sorok, és ezáltal a nő és hímrímek, de Tandori ilyen rendszert nem alkalmaz a versében, szinte csak a mondanivaló kedvéért futtatja ki 8 szótagossá az említett két sort. A 8-7-es sorpár klasszikus előzményeire például jó példa Csokonai Főhadnagy Fazekas úrhoz című verse: „Kerek hajnal! súgároddal / Küllözd meg a fél eget”. Vagy Virág Benedek Reseta Jánosnak című verse: „E világnak a reménység / Adhat, és ád életet.” Ugyanazok a sormetszetek és ugyanaz az időmérték.

A szimultánságról

Mivel a fentebbiekben bemutattam, hogy erre a gyerekversre egyaránt jellemző az időmérték elve és az ütemhangsúlyosság elve is, adja magát, hogy esetünkben egy szimultán versről beszélhetünk, amit a régiek, tehát mondjuk Csokonaiék, „kettős versnek” hívtak. Nos, ez a szimultanitás sem volt jellemző Tandorira. Itt kell megjegyeznem, hogy régóta fel-felbukkan az a nem egészen megalapozott nézet, hogy a magyar ütemhangsúlyos vers ‒ és főleg a felező tizenkettes ‒ alapvetően trocheusi. Hogy ez mennyire nincs így, elég megnézni Petőfi János vitézének hímrímeit. Viszont Arany János valóban több helyen rájátszott erre, de nála sem kizárólagos a nőrím. Aranynál észrevehető még az a törekvés is, hogy a soraiba choriambusokat helyezzen.

Jónikusok és choriambusok

Choriambusszempontból is megnéztem Tandori versét, és egyet találtam benne, bár nem valódi choriambusról van szó, hiszen ahhoz le kellene mondani a vers valamelyik szótagjáról, vagyis ütemelőzőnek kellene felfogni, de akkor is… Szóval ez a pszeudochoriambus az utolsó sor utolsó négy szótagjában található, vagyis attól még hangsúlyosabbá válik, hogy sorzáró helyre kerül. Íme: „Hajnalcsillag-verebünk.”
De van ebben a versben még egy versláb, ami még a choriambusnál is érdekesebb, ez pedig nem más, mint a ionicus a minore. Ebből a szempontból az egyik előkép Csokonai Tartózkodó kérelem című verse lehetett, ami szintén jónikusokból áll („A hatalmas szerelemnek / megemésztő tüze bánt”), és hasonló ütemhelyekkel, valamint szótagszámokkal dolgozik. A ionicus a minore a choriambussal ellentétben nem csak egyszer, hanem háromszor is felbukkan A veréb-hajnalcsillag versben, három egymást követő sorban, amíg a költőben a dallammenet kitartott. Tandori jónikusai sorkezdő helyre kerültek az 5-6-7. sorban, amivel szintén kiemelte őket, hasonlóan a sorvégi pozícióhoz: „Csak a hajnalcsillag jött föl, / szomorú is lettem ettől, / hova szálltál kis veréb?” Ám visszatérve a choriambuskérdéshez, sokkal inkább vehetjük azt is egy fél, sorzáró jónikusnak: „…verebünk.” És akkor már négy sorban találunk benne jónikust!

Iskolai anyag

Egyébként egy kis kutatással a ’95-ös Vagy majdnem az kötetben megtaláltam azt a Tandori-verset, ami legközelebb áll a Tóth Ákos által közölthöz: „Elfáradtam, Istenem, / húnyd le végre két szemem. / Majd, ha nyílik alkalom, / nyíljon, mint egy tűnt napon.” („Minden eltűnendők…”) Láthatjuk, hogy ez is egy trochaikus és ütemhangsúlyos vers, aminek az ütemei épp úgy helyezkednek el, mint az elemzett gyerekverssé, és 4/3-as arányt alkotnak, mint a felező hetesekben általában. Van tehát itt-ott példa nála mind az ütemhangsúlyosságra, mind a trochaikusságra és a szimultanitásra is, de szinte csak szabályt erősítő kivitelekként. Pedig milyen szép versek születtek (volna) belőlük! Ennek a versnek trocheikusság szempontjából ez a két sor legtisztább sora: „Húnyd le végre két szemem. / Majd, ha nyílik alkalom…” Láthatjuk, hogy ezekben a sorokban még helyettesítő lábak sem akadnak.
Előbukkant tehát a hagyatékból egy eddig szunnyadó gyerekvers, ami talán épp a gyerekvers keretei által adott nagyobb szabadságnak (!) köszönhetően olyan versforma-karaktereket tudott felvenni ‒ ütemhangsúly, trochaikusság, szimultaneitás ‒, amiket a szerző a felnőtt közönségnek íródott, tehát némileg nagyobb „kötöttséget” kívánó verseiben nem mert ilyen mértékben „felvállalni”. Esszémből az is kiderülhetett, hogy a versforma újabb tartalmi rétegekkel és újabb utalásszintekkel gazdagította a költeményt. Végezetül hadd mondjam el, hogy véleményem szerint Tandorinak e műve arra is alkalmas lehet, hogy az oktatásban az alsóbb osztályosok számára bemutassák rajta a trochaikus, az ütemhangsúlyos és a szimultán verselést.

Tóth Ákos írása és a vers első publikálásának helye: Madár helyett csillag – IGYIC