Az Istenek az árokparton című, csaknem ötszáz oldalas könyv Zalán Tibor rövidprózai írásait tartalmazza, és alcíme szerint egy „műfajtalan” könyv, ami voltaképpen inkább műfajköztiséget takar, hiszen e fogalom olyannyira jellemző írónkra. A kötetbe tárcák, elmélkedések, visszaemlékezések, anekdotikus írások és blogbejegyzések kerültek a novellák, és regényrészletek mellé, aminek eredménye egy letehetetlen könyv lett.
Valahol azt olvastam, hogy Zalán csodálkozik azon, ha önéletrajzi költőnek tartják a kritikusok vagy az olvasók, hiszen ő a verseiben ritkán primeren önéletrajzi, és ezt én is így gondolom. A költészetében stilizálja az életből vett elemeket, összemos személyiségeket, beszélőket és történeteket, egyszóval távolítja magától a szorosan referenciális olvasatokat, teszi mindezt oly módon, ahogy például egy színházi párbeszéd vagy monológ esetében történik, vagy mint egy regény írásakor, és akkor megint a már emlegetett műfajközöttiségnél tartunk. (Közbevetésként jegyzem meg, hogy azt a témát, amit e könyv Blue Dolphin című novellájában ‒ regényrészletében? ‒ írt meg, éppen a napokban megtaláltam egy versében is feldolgozva, a Felvidéki Helyőrség rovatában, Útban Korinthosz felé címmel. Vagyis nemcsak a műfajok járnak át egyik műfajból a másikba Zalánnál, hanem a témák is, és ez így van jól.)
Ám ha Zalán nem verset, regényt, novellát vagy drámát ír, akkor ez a távolságtartás, stilizáltság, háttérbehúzódás sokszor ‒ nem mindig ‒ megszűnik, és a tárca vagy a blogbejegyzés szabadabb keretei között konkrétan és áttételek nélkül életrajzivá válik. De ne gondoljuk azt, hogy közben ne használna írói eszközöket: Zalán nagyon jól szerkeszt, vezet fel témákat, bont ki és adagol, és van még egy nagyon fontos írói eszköze, ez pedig nem más, mint a humor, ami talán furcsán hathat a borongásairól elhíresült költő esetében, de a kettő ‒ mint tudjuk ‒ nem zárja ki egymást, sőt valószínűleg egymást erősítik. Ez a humor, amiről most beszélek, nem a szituációs komédiák humora, és nem is nyelvi, vagyis nem nyelvjátékokra épülő, holott annyiban mégis nyelvi, hogy a stílus, a retorika szüli meg, és talán inkább iróniának nevezném.
A könyvet egyébként a költő lánya, Zalán-Lipák Sára gyűjtötte egybe, és szerkesztette, és munkájának egyik alapelve a tematika szerinti csoportosítás volt az időrendiség mellett: így jöttek létre a költő gyermek- és fiatalkoráról, a klasszikusokról és pályatársakról, a színházról, vagy a haikuról stb. szóló hosszabb vagy rövidebb blokkok. Az Istenek… kronologikusan a gyerekkoról és a családról szóló írásokkal kezdődik, amiket én azért is olvastam nagy kedvvel, nosztalgiával és lelkesedéssel, mert a saját gyermek- és ifjúkorom is az említett írások színhelyén, Abonyban telt el, ha nem is ugyanabban a történelmi időszakban, hanem valamivel később, és az olvasás során folyamatosan összehasonlítottam magamban, hogy a felidézett dolgok, mennyiben hasonlítottak az én gyerekkoromra, és miben tértek el tőle.
Részben olyan volt számomra ez a könyv, mint amilyen Kálnoky László Homálynoki Szaniszló-ciklusa, aminek szabadverseiben az addig szigorúan kötött formákban, visszafogottan író Kálnoky elkezdett humorosan ‒ de bölcs, és fájdalommal megtámasztott humorral ‒ anekdotázni, és csak úgy sorjáztak ciklusában a groteszkebbnél groteszkebb, megmosolyogtató, elgondolkoztató, és a szó irodalmi és jó értelmében vett szórakoztató történnetek. Az anekdotáról tudjuk, hogy a modern költészet egyik jellemző vonása, de szerintem nem csak a modern költészeté, hiszen már a romantika helyzetdalai is tartottak ezzel rokonságot, valamint az elbeszélő költemények is. Hogy a prózairodalom oldaláról már ne is beszéljünk, hiszen elég, ha csak Mikszáthra vagy Jókaira gondolunk.
Zalán nemcsak műfaji értelemben van a közöttiség állapotában, hanem életrajzilag is, amennyiben élete jó részét vidéken töltötte el, és most a fővárosban él, vagyis mindkét életformát módjában állt alaposan megtapasztalni. Ez egy nagyon termékeny helyzet, hiszen mindkét létformát a saját bőrén ismerte meg, és ez íróilag nagyon termékeny tud lenni. Hogy mennyire az, ezekből az írásokból is kiderül. De amilyen jól ismeri a vidéket és a fővárost, ugyanolyan jól ismeri az avantgárdot és a hagyományos prózát vagy a kötött mértékű irodalmat is. Ezt tükrözik a könyveiből ismert versátiratai (például az Arany János-, a Balassi Bálint- vagy a Tóth Árpád-átirataira gondolok), de ebben a kötetben is találni klasszikus prózák átiratát, például az Ács Feri öt napja címűt.
A könyv visszatérő témája a kötött versírás ismeretének fontossága a költő számára. Zalán felidézi fiatalkori vitáját valamelyik idősebb pályatársával, aki azt állította, hogy a kezdő költő írjon egyből szabadverseket, mire Zalán megvédte a kötött versek ismeretének fontosságát, és helyeselte azt az Illyés Gyula-anekdotát, amelyikben a híres költő azt mondta a szárnypróbálgató írónak, hogy ne hozzon neki oda száz szabadverset, hanem hozzon egy szonettet, abból majd megmondja, érdemes-e próbálkoznia. Zalán Tibor véleménye szerint a kötött formák ismerete nélkül nem lehet szabadverset írni, mert akkor az ember nem tudja, mihez képest szabad. Szerinte a versformák ismerete megtanítja a költőt arra, hogyan kell ökonomikusan, pontosan fogalmazni, és hogyan lehet dallamot csinálni a szabadversben is, és ezzel jelen sorok írója is teljesen egyetért. Engem is ezzel indított el a pályán az Istenek az árokparton írója 1996 tájékán. Zalán Tibor az egyik életrajzi tárcájában azt is megírja, miért nem volt jó festőnek, bár ezzel a művészeti ággal is kacérkodott fiatalkorában, és az ezzel kapcsolatos belátásait saját pályájának alakulására is alkalmazza, amikor ezt írja: „… rá kellett jönnöm valamire, amit később, már íróként, úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy a művészet határátlépés, a mindenre és mindenkire vonatkozó szabályok áthágásának terepe.” Ez egy nagyon jellemző Zalán-passzus, és igaz is. Persze, ezek az átlépések lehetnek látványosak, mint az avantgárdban, vagy kevésbé látványosak, mint a kötött versformák esetében, hiszen szinte kivétel nélkül azokban is mindig egy kicsit a saját képére formálja a formát a költő, még ha ez csak mondjuk a penthémimerészek elhagyásában is nyilvánul meg. A szabad-kötött versek témakörét részemről még azzal egészíteném ki, hogy a kötött formák nemcsak valami más elérésnek eszközei lehetnek, hanem lehetnek maguk a célok is, és ezt is számos klasszikus és kortárs teljesítmény bizonyítja, például éppen Zalán Tiboré is.
Remekek a Nemes Nagy Ágnesről és a Weöres Sándorról írott anekdotikus visszaemlékezések is, és az előbbi ezzel az önironikus csattanóval végződik: „Nemes Nagy halkan, tőle szokatlan szelídséggel csak annyit mondott: ‒ Zalán, maga nem is olyan vadállat, amilyennek lefestették nekem. ‒ Azzal felállt és elcsoszogott a szobája felé. Akkor találkoztunk életünkben utoljára.” Fontos része a könyvnek az egyik alkotótársával, Kovács Péter képzőművésszel való kapcsolatáról szóló rész is, az Élmény és inspiráció ihlet nélkül, avagy ki voltál nekem, Kovács Péter? Illetve a könyvből sok minden mellett még az is kiderül, hogyan értette meg Tandori Dezső rajzainak létjogosultságát egy másik művészen keresztül.
A szerkesztés, a humor és az anekdotikusság mellett meg kell említenem egy másik jellemző fogalmat ezzel a könyvvel kapcsolatosan, ez pedig nem más, mint a filozofikusság. Gondolkozásai, töprengései sokszor alapvetően nyelvi alapúak, de mindenképpen jellemző rájuk a mélység és az analitikusság. Nem szereti készpénzként vagy adottként elfogadni a dolgokat, hanem szereti megnézni, hogy valójában azok-e, amik. Szeret az alapokra rákérdezni: mi a költészet, mi a regény, mi a színház? A könyv, mint azt fentebb említettem már, a szabadabb, tárcaszerű prózákon túl novellákat is tartalmaz, és megjelenik bennük Pál úr mint a szerző egyik elképzelhető alteregója, vagy egy másik kitalált alakja, Bandika is.
Összességében egy nagyon olvasmányos és informatív könyv látott napvilágot, ami fontos forrásmunka lehet az irodalomtörténészek számára, és ami nem utolsósorban minden olvasójának igazi, „zalános” irodalmi szórakozást tartogat.
Zalán Tibor: Istenek az árokparton
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2022
457 o.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?