Danyi Magdolna versnyelvéről
II. rész
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló, szűkszavú költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa így is egy bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé, amelynek minden állomása figyelmet érdemel. Danyi összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1995, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei. Ez utóbbi kiadvány a nyelvész, irodalomtudós egyetemi tanár teljes lírai életműve tekintetében irányadó, hiszen az említett kötetekben szereplő szövegeken túl olyan verseket is tartalmaz, amelyek korábban csak publikációk formájában jelentek meg, sőt, egy – megrendítően személyes hangvételű – szöveg kizárólag ebben a könyvben olvasható.
Danyi második kötete, a Rigólesen következetesen viszi és gondolja tovább a Sötéttiszta versvilágát, nem véletlen, hogy a költőnő az 1988-as könyvben több olyan szöveget is elhelyezett, amely már az előzőben is megjelent. Ez a szerves kapcsolódás több szinten is tetten érhető: nyelvében és nyelvtanában, képalkotási technikájában, témáiban, hangnemében, megszólalási pozíciójában és módjában, valamint vizsgálódási fókuszában egyaránt érezhető a világos ív, amely a korábbi és későbbi verseket összeköti. Az utóbbi kategóriát helyénvalónak érzem annak ellenére, hogy líráról beszélünk: Danyi precíz, sokszor szenvtelen(nek tűnő) versnarrációja nagyban idéz egy tudományos vizsgálódást, elemzést, tárgyilagos öszszegzést és dokumentálást valamely jelenség kapcsán. „Láthatod, mint kell igyekeznem, / míg egy-egy tárgyat áthevít kezem, / s milyen távolról ér el hozzád fénye, / füsttel és homokkal elkeveredve.” (látható dolgainkról)
A Rigólesen új verseiben azonban – ahogyan az az iménti idézetből is kiolvasható – megjelenik valami, helyesebben szólva valaki, aki a korai szövegek túlnyomó többségében a háttérben maradt, sőt olykor szinte nem is létezett. Itt ugyanis sokkal többször és erőteljesebben jelenik meg, körvonalazódik a személy, az egyén(iség), legyen az akár a lírai beszélővel azonos vagy (ritkábban) a verstörténés harmadik személyű szereplője: a megszólaló objektív megközelítése időről időre személyes reflexiókkal, szubjektív szempontokkal egészül ki. Danyi ebben a tekintetben is széles skálán játszik, olykor csak halványan körülír, sejtet, olykor viszont szinte váratlanul közvetlen és nyílt hangot üt meg: „Túlnan a tűlevelű erdők, / hófúvások puha lankái, / a test útvesztői.” (melyben elmondja az életét Herbertnek) vagy „Szél kapdossa homokod. / Erdődből fejszecsattogás. / Nincs mihez támaszd homlokod. / Vorwärts! menj tovább.” (hazafelé), ugyanakkor „Hiányod úgy vesz körül, / mint túlzsúfolt szobában / a tárgyak, bútorok.” (hasonlat).
A személyesség bátrabb felvállalásának, a személy megjelenésének legtipikusabb, legegyértelműbb megszövegezése a négysorosok első szakában bontakozik ki, amely azt is elárulja, hogy Danyi mennyire tudatosan viszi végig ezt a váltást, folyamatot: „Megszólítlak: lehessek. / Hisz aki beszél, az van. / Szótól szóig haladva: / valószínűsítem magam. Hasonló módon, bár sokkal pesszimistább felhanggal teszi tárgyává a nyelvet mint a létezés kiemelt terét a sámán című vers: „Zavarodott kérdéseink / (»Hogy vagy?« »Mit csinálsz?«) / abroncsként fogják át / ezt a széthulló – / bolhaként pattog a rím, / segíts! – mi-csodát.” S ide, a nyelvi meghatározáson és meghatározottságon keresztüli személyesség tárgyköréhez kívánkozik a másik véglet, az a négysoros, amellyel a költő azonnal görbe tükröt is tart a lírai beszélő attitűdjének, illetve ezen túllépve a (túlzott) személyességnek mint jelenségnek: „Ó, áldott! áldott irónia! / Boldog világ! örökkévaló / áldott »én« – / te idézőjelbe rakható.” (romantikus kis vers a XX. század végén) Mindez azt jelenti, hogy Danyi a költői váltást ugyanannak az önreflexiónak a jegyében teszi, mint amelyében a korábbi szövegek már-már merev, hideg objektivitását valósította meg, a Rigólesen újabb versei a bátrabb (ön)megnyilatkozással együtt is ugyanolyan precíz, az utolsó szótagig és hangsúlyig kimért, sallangmentes alkotások, mint a korábbiak: „Vérmadarak / zavarják fel a patak vizét. / Állandó félelem / szögez a parthoz, / tart ugrásra készen. / Ha arcom láthatnám, / tükröd lehetnék, / korod ha ijeszt, / kortalan.” (nárcisz)
Ahogyan a fenti idézetek is elárulják, a személyes hangvételű lírai én sok esetben egy „másikkal” kerül kapcsolatba, vagy egy másikat szólít meg, ebből sajátos „párbeszéd”-helyzetek alakulnak ki, amelyek gyakran egyoldalúak, vagyis inkább a „másikhoz” intézett mondatok sora; a megszólított érzékelhető jelenléte vagy dokumentált – nem explicit – beszédaktusa okán azonban jellemzően mégsem nevezhetőek független monológnak ezek a szövegek: „Maradj. Beszéljünk másról. / Megérintlek, mi sem változott. / Hólabdázom, fütyörészem.” (melyben álmait meséli Herbertnek) vagy „A téli napfény / szivárványszíneiben / gyöngypáncél rügyek. // Gyümölcstelen lesz a nyár. Mondja a bátyám.” (gyöngysor, hiányzó szemmel) Megjelennek olyan – bár még mindig nem szabályos – dialogikus versek is, amelyekben nemcsak érzékelhető, de időnként megszólaló szerepben bukkan fel a másik. Ezek jellegzetes példája a kötet címadó szövege, amelyben ráadásul a párbeszéd mondatai után a lírai én még egyszer aláhúzza a két fél közti beszédkapcsolat jelentőségét: „Így beszélgetünk. Keresve régi / őrhelyünk, szelídek leszünk és gyávák.” (rigólesen)
Azzal, hogy a Rigólesen lírai beszélője lényegesen személyesebb, mint a Sötéttisztáé, a versek többségének helyszíne szükségszerűen átalakul, és az absztrakt terekből átlépünk a konkrétabb, felismerhetőbb tájakba. Ennek az átmenetnek tökéletes példája a kis halott tájképek I., amely önmagában a címében is fogalomként különbözteti meg az absztrakt teret a történettel és sorssal rendelkező tájtól – bár többek között az elképzelt szó megjelenése még a korai versek hangulatát és elemeltségét idézi: „Szél kavarta lomb / a szikesből / elkerített udvaron. / Hazavezényelt, haza- / vezérelt lélek. / Gyámoltalan és sugárzó. / Elképzelt törzs, / köti a földhöz. / Kerítések emléknyomai.” A kis halott tájképek II. is ehhez hasonlóan sajátos fél-absztrakt térben kap helyszínt („testközelben a kert, / az izzadt testvéri táj”), ahogyan az ugyancsak pszeudo-dialogikus ahova tartozunk („úgy fedezzük fel újra és újra, / egy hangosabb szóban, egy hevesebb mozdulatban, / a mindig ugyanegy, jelöletlen tájat, / fényverte vidékét a képzeletnek”) vagy a vereségünk biztos tudatával („Tájaink ürülnek, telítődnek, / s mi horzsolt térdünk szopogatjuk.”), ám ezek mellett a szövegek mellett legalább ekkora hangsúlyt kapnak azok, amelyekben felismerhető elemekkel rendelkező tájak szolgálnak helyszínül. A rigólesen expozíciója („a szilvásból lassan egy szilvafa marad”) azonnal beemeli a tér mellé az idő dimenzióját, ezzel történetet ad, tájjá alakítja a teret; az éjszakai árusok szintén pontosan kijelöli a verstörténés idejét és helyét („Az éjjel a hídon részeg árusokat láttunk”); a melyben álmait meséli Herbertnek pedig a konkrét helyszín megjelölése nélkül is könnyen beazonosítható vagy legalábbis könnyen elképzelhető térben játszódik („Hadd mondjam el: reggelig olvastam / az éjjel, a perceket számlálva vártam, / nyisson a pék”).
Ahogyan a terek, úgy Danyi költészetének másik fontos alkotóelemei, a tárgyak is átalakulnak a második kötet szövegeiben, és az absztrakt, sokszor nehezen felbontható és dekódolható jelként vagy szimbólumként megjelenő tárgyak immár stilisztikai szerepükön túl konkrét funkciót kapnak; így van ez azzal együtt, hogy a tér- és tájkérdésben felvázolt átmenet ebből az aspektusból is érzékelhető: „Arról, hogy hosszúak a napok, / mikor a kéz semmit sem tűr maga előtt. / Nem békítik a ravasz kis tárgyak.” (arról), ugyanerre az átmenetre jó példa a látható dolgainkról fent idézett része vagy a kaptató erős jelképpárja („Zsebeim kiüríti, kincseim a szélbe szórja.”). Jelképiségén túl viszont már narratívába ágyazódik a zászló zászlaja, hiszen „csapkodja a szél” és „Fehérebb volt bár, míg távolról lengett.” Az alternatívák allegóriájában könnyen beazonosítható „hernyótalpasok” tűnnek fel, az éjszakai árusok főszereplői – az említett konkrét helyszínen – „két marékkal szórták a szőlőt a vízbe”, a futok, mintha szárnyaim nőttek volna mesélőjének „csúnyán veri a háló a bal lábát, combig / lucskos a keszegektől”, és a négysorosok harmadik szakában egészen konkrét helyzetben felbukkanó késtől „reszketnek a morzsák”.
Az eddig taglalt változás, Danyi versnyelvének közvetlenebbé, személyesebbé válása azzal lesz teljes, hogy a költő a Rigólesen szövegeiben elevenebb környezettel veszi körül a korai költészetében kitapinthatóval egyenértékű gondolati tartalmat; ehhez a lírai megszólaló személlyé alakulása, a tér tájjá változása és a tárgyak eszközzé válása egyaránt szükséges. Danyinál mindez szervesen történt meg, eredményeként pedig olyan életízű képek születtek, mint például a klasszikus örömök felütése („a legszebb görög, Anakreon. / Kerti asztalom ritka vendége.”) vagy a töredék érzékeny leíró fejtegetése („A televény majd betakar, / ha fázol, mint gombát / az avar, s nem reszket / a mag a hó alatt. / Mert tart a lét, / mindegyre még, / és fölemel.”). Méltán a rigólesen a korszak termését összegző kötet címadó verse, amelynek záróakkordja a szövegek javára jellemző élő, dinamikus, belső feszültségekkel működő közegbe helyezi kulcsfontosságú metaforáját: „Lapulunk a szilvásban, / földön szétgurult diók. / Lessük, nézzük a zsibongásban, / parittya nélkül, a rigót.”
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. augusztusi számában)
