Amikor néhány héttel ezelőtt egy nyugat-bácskai kisvárosban megálltam a kocsimmal egy parkolóban, még fogalmam sem volt arról, hogy röpke percekkel később egy rendkívül fontos személyes tárgyat fogok megvásárolni. Forró júliusi nap volt, a párával teli, nehéz levegő vibrált a hőhullámoktól, az emberek körvonalai olvadozni látszottak, mint azok a fagyik, amelyeket a sarkon vettek, és elégedett arccal tartottak kezükben, nagyokat nyalintva, nézegetve a fákat, kirakatokat, járdára piszkító, majd továbbtipegő madarakat, izzadt-ideges, önfeledten vidám vagy épp melankolikusan elmélyült arccal, elvegyülve a megindítóan átlagos kelet-európai, bájos balkáni délutánban.
Nem célzottan, előre megfontolt szándékkal vettem meg személyes ereklyének ezt a bizonyos misztikus terméket kerek tíz dinárért, ellenkezőleg: a pőre funkcionalitás jegyében, hanyag mozdulattal, már-már oda sem figyelve, a pénzt épphogy csak odalökve az unott arcú, telefonozgató bódés hölgynek, aki ugyanilyen lezserül passzolta oda nekem a kegytárgyat. Egy maszkot kellett vennem, ugyanis bevásárolni mentem, oda pedig – mostanság inkább már csak elvileg – kötelező ez a pompás arcdísz, amely világoskéken feszülve fizimiskánkon olyan nagy szolgálatot tesz minden, legalább cseppnyire szorongó embernek. Egy, a közeli kínaiban vásárolt napszemüveggel kiegészítve ezt a felszerelést, igazi védőpáncél mögött érezhetjük magunkat, és ha ne adj’ isten még szakállunk is van, igazán elmondhatjuk magunkról, hogy sem vírus, sem más külső veszély nem árthat sem kiszolgáltatott testünknek, sem törékeny lelkünknek.
És hogy mi köze ennek az egésznek a Művészeti konzultáció című képzőművészeti albumhoz? A szövevényes titkot teljes egészében még nem tártam fel, de annyi biztos, hogy ezt az ominózus maszkot használtam könyvjelzőként, amikor a drMáriás 55., illetve a Tudósok zenekar 35. születésnapjára megjelent kiadványt lapozgattam; olvastam, nézegettem és hallgattam. A jubileumi könyv – amely könyvebb a könyvnél – főhőséhez méltó módon, összművészeti orgiaként, Máriás jelenlegi irányvonalára fókuszálva állít emléket a vajdasági származású reneszánsz ember eddigi pályafutásának. Szöveg, kép és a csatolt Tudósok-válogatáslemez – Buta szeretnék lenni! – révén zene: komplex élmény.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy felismerjem: égi jel volt, amelynek hatására a maszkot vettem elő az említett célra: sokkal biztonságosabb, ha van nálam egy ilyen védőeszköz, amikor elmerülök ebben a veszélyes világban. Nem tehetem ki magam túl nagy kockázatnak. Gondoljunk csak bele, mennyire hatástalan lett volna egy szelet papír, képeslap, egy rendeltetésszerű könyvjelző, esetleg egy leharapott árcédula az egyik nemrég vett ruhámról… Másrészt, magam is hozzájárulhattam az élménykomplexitáshoz, hiszen bizonyos dolgokat más fénytörésben látunk-hallunk-tapintunk-szaglunk-ízlelünk, értelmezünk, ha egy maszk megnyugtató jelenlétében vetjük alá magunkat a súlyos tapasztalásnak. Kiszámíthatatlan kelet-európai (balkáni) hétköznapjainkban mindenképp.
Mert a Művészeti konzultáció egy roppant súlyos könyv. Mintegy két kilogrammot nyomhat, egy másik típusú mértékegységrendszerben pedig legalább annyira súlyos, mint a Basszál! című klasszikus, amely általában az elsők között jut eszembe, ha a Tudósok opusa merül fel egy- vagy többszemélyes társalgásaim alkalmával.
*
Ahogyan arra Keresztury Tibor fülszövegként felhasznált tárlatmegnyitója rámutat, Máriás Béla, az „utolsó magyar punk” önazonos művész és szabad ember, aki úgy nyúl témáihoz, hogy közben „áthágja a szabályokat, feszegeti a kereteket”. Stílusa a művészettörténet átfogó ismerete, illetve a (főleg az elmúlt egy-másfél századi) naggyá vált festőművészek jegyeinek állandó felhasználása és újraértelmezése, valamint ezek váltogatása ellenére annyira egyedi, hogy ha egy-egy képe mellé semmiféle további magyarázatot nem fűznénk, akkor is felismerné szerzőségét százból kilencvenkilenc ember, aki látott már tőle néhány alkotást az elmúlt tíz évből. A századikkal nem tudom, mi történt. Maga a borítókép a legjobb példa erre az összetéveszthetetlen kifejezésmódra: Orbán „Superman” Viktor visszahozza az angol kislánynak a Brexit hűvös szele által elfújt szívlufiját, és csak annyit kér cserébe, hogy szüljön három keresztény gyermeket Banksy műtermében – akkor is tudnánk, ki hozta létre, ha sem drMáriás neve, sem a fent említett Tudósok-lemez logója nem szerepelne alatta.
Két állandó jellemzőjük van a képeknek, amelyek a kiadvány gerincét alkotják: az egyik a témaválasztás, illetve az az abszurd, groteszk, szürreális, helyenként dadaista jellegű, szinte mindig ironikus és reflexív képzettársítás, amely nagyban hozzájárul az említett felismerhetőséghez, a másik pedig az a (nem ritkán forma- és színvilágában is pop-artos) képi megformálási mód, amely – legyünk bármelyik egykori nagy műtermében – átüt, átsüt az elsődlegesen érzékelhető, aktuálisan kölcsönvett stílusjegyeken. Akár Picasso, akár Schiele, akár Toulouse-Lautrec, akár Basquiat bőrébe bújik Máriás, a kép legalább annyira viseli magán a doktor keze nyomát, mint a dicső elődét, megteremtve egyfajta máriásos Picassót, Schielét, Toulouse-Lautrecet, Basquiatot stb. A stílus kérdéskörét érintve nem mehetünk el Gulyás Gábor bevezető tanulmánya mellett, amely az alkotó életművéből – értelemszerűen – a képzőművészetre fókuszálva mutatja be azt az alakulástörténetet, amely elvezetett az elmúlt évtized terméséig, amelyből a mostani album összeállt. Az írás egésze rávilágít, hogy Máriás pályafutása során szervesen haladt a Művészeti konzultációig, hiszen társadalmi kérdésekkel (is) rezonáló érdeklődési köre és a témák sajátos, a groteszkkel, az abszurddal és az ironikus reflexióval folyamatosan játszadozó képzőművészeti kifejezésmódja végig jelen volt – ilyen értelemben a Művészeti konzultáció egyfajta kifejlete, összefoglalása és fontos mérföldköve az eddigi életműnek.
Kieselbach Tamás Helyi érték című előszavában a naprakész témaérzékenységet fontos jellemzőként említi Máriásnál, mondván, „a legérzékenyebb történelmi, magánéleti, lélektani idegszálakhoz nyúl”, és nem kétséges, hogy „évtizedek elteltével sokan az ő szemüvegén keresztül néznek majd vissza közös múltunkra”. Fontos tényező ebből a szempontból a befogadhatóság: az aktuális, sokak által ismert témák és ügyek feldolgozása, személyek sajátságos, gyakran maróan gúnyos ábrázolása miatt nem kérdéses, hogy a jellemzően kevés embert elérő magasművészetnél szélesebb közönséget mozgat meg. A klasszikusok stílusának felhasználásával pedig még egy vállalást tesz és teljesít be drMáriás; nem tudom, de sejtem, hogy a szélesebb közönség körében akadnak, akik előbb láttak máriásos Larionovot, Baselitzet, Magritte-ot, Chagallt vagy Malevicset stb., mint eredetit…
A Művészeti konzultáció címre rímel az a belső oldalon elhelyezkedő, mintegy alaphangadó szatirikus és önironikus portré, amely alatt ez áll: Védjük meg művészettel a demokráciát! Ez a kijelentés is aláhúzza, hogy drMáriás a maga cinikus, mindig két- (vagy több)értelmű módján nem fél a politizálástól és a (politikai) moralizálástól, de soha nem tesz egyértelmű, túlságosan is kézenfekvő kijelentést vagy banális megoldást egyetlen képével sem: nem választ ad, hanem kérdést tesz fel, nem (teátrálisan) leleplez, hanem el- és továbbgondolkodtat; nemcsak rögzít, hanem összefüggésekre mutat rá, és bár olykor kíméletlenül és elkerülhetetlenül ítélkezik, a végső megítélés szabadságát a befogadóra bízza.
Három, esetenként négy elemből áll az album egy-egy dupla oldala, ezek az elemek külön-külön és együtt értelmezve is működő alkotások. A jobb oldalon található festmények mellett balról egy felkért vendégszerző rövidebb-hosszabb szösszenete áll, amely a kérdéses műre való ironikus, cinikus válasz, át- vagy újraértelmezés, közvetlen módon magyarázó leírás, személyes hangvételű elmélkedés vagy épp anekdotikus történet a szerző és Máriás közös múltjából. Ez alatt a szöveg alatt áll magának a doktornak a hasonló terjedelmű szövege, amely egyfajta magyarázatot ad a kép születéséről, témájáról, problematikájáról, illetve nemritkán arról, hogy a főszereplők – Soros György, Orbán Viktor, Donald Trump, Ferenc József stb. – miért épp ennek vagy annak a klasszikusnak az alkotótermében bukkannak fel. Az értelmezési horizontot gyakran egy, a bal felső sarokban elhelyezkedő személyes fotó is szélesíti, amely vagy Máriáshoz és élettörténetéhez, vagy a vendégszöveg szerzőjéhez, esetleg mindkettőhöz vagy egyikhez sem kapcsolódik. Viszont mindenképp tágítja azt a kört, amelyet már maga a központi festmény is megteremtett szellemünk látóterén.
Az album drMáriás saját alkotásainak magyarázataként, önmaga értelmezéseként felfogható esszéjével zárul, amely a Fesd át a világot! címet viseli. Ebben a művész kimondja, ami a festményekbe, szövegekbe és dalokba burkoltan is gyönyörűen átviláglik: „A művészet sokat segíthet abban, hogy máshogyan lássunk. Jelképes nyelvezete eleve olyan, hogy semmit sem mond ki egyértelműen és végérvényesen, hiszen a képek nézése, olvasása, értelmezése végtelen variációs lehetőséget rejt. Mert időtlen, s az idő mindig új és új értelmezési perspektívát szül. (…) Ki vagyunk szolgáltatva a hatalom és a politika kénye-kedvének, állítólagos jóindulatának, végtelen hazugságainak (…) A művészet annyit tehet, hogy a saját területén, saját nyelvén ellentámadást indít. Saját térfelén úgy formálhatja a politikust, a diktátort, az ígérgetőt, a hazugot vagy a sztárt, ahogyan csak akarja.” A doktor valóban úgy formálta képeinek témáját, alakjait, ahogyan akarta: öntörvényűen, szabadon, saját szemüvegén keresztül, bármiféle teketóriázás és óvatos mérlegelés nélkül. A mi dolgunk, hogy ugyanilyen módon szemléljük, vizsgáljuk, elemezzük az ő alkotásait, és az, hogy – mint arra esszéje végén felszólít – adjuk hozzá magunkat a képekhez és a világhoz, fessük át saját színeinkkel, történeteinkkel, ízlésünkkel az életünket, a világunkat.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. augusztus 21-i számában)
