Kölyökkoromban apám szőlejében nyaraltunk a hegyen, majd növekedvén beletanultam a munkákba is. A pince előtti agyagos, sáros kocsiút kátyúit a szőlőmetszés során keletkezett vesszőkkel volt szokás kitölteni, a lovak patái meg a szekerek vasalt kerekei végezték a tömörítést. Egyszer-másszor én vittem egy köteget a pince elé, a szomszéd gazda méltatta tevékenységemet: „Na, gyerök, hordod a venyicset?” Az efféle kérdő mondat nem igényel választ, azt a helyzet adja, viszont megtanultam, minek hívják a szőlővesszőt a kiskanizsai nyelvjárásban (is).
A szőlővessző venyige nevét Kazinczy Ferenc szándékosan kikerülte, amikor ezt írta 1809-ben:
„Mint a’ Szerelmes járja Tánczosával
Menüetje’ keccsel-teljes lépteit,
’S ígézi a’ Szála’ torlott rendeit
Enyelgő vissza ’s vissza-fordultával:
Honnom’ Ausónia’ narancsgallyával
Körűlölelve főm’ szög fürtjeit,
Úgy járom én a’ dal’ lejtéseit,
A’ négyest öszvefűzve hármasával.
Borág keríti mostan homlokom’;
Ott, hol Tokaj’ nyujt nektárt Istenének,
Víg szárnyakon kel a’ nem-hallott ének.
E’ szép vidék lön kedves birtokom;
Eggy új Tibull itt megdicsőjtett engem,
’S én őtet és hölgyét örökre zengem.” (A’ Sonett’ Múzája)
A kortárs irodalmárok berzenkedtek, ki-ki a maga nyelvismerete szerint ajánlott más szót: hutyulló, hutyuró, sündörgő. A nyelvjárásokban bőven vannak változatok: veneke, venëcse, venicse, venege, venyicske, venyöge, vinike stb. A széphalmi mester magyarázta saját szószülöttjét:
„A’ szőlő’ ágát a’ Vinczlér venyigének hívja, ’s az neki nem borág, az neki borág soha nem lesz. De nem e a’ Poétának? A’ Sonetto’ Múzája azt beszéli, hogy régibb honjában narancság kerekíti homlokát, itt a’ borág. A’ venyige, által ellenében a’ narancságnak, szegény, sőt nemtelen: a’ borág azt a’ vesszőt adja előnkbe, mellyen az Istenek’ itala terem.” (Orthologus és Neologus; nálunk és más Nemzeteknél)
A szó rövidesen a híres gúnyiratba, a Mondolatba is bekerült, és a viták ellenére vagy éppen hatásukra bő két évszázad után máig használatos. Vörösmarty Mihály a Völgység táját dicsérő soraiban már 1828-ban előbukkan:
„Halmaidat koszorúzza borág, koszorúzza tetődet
Százados erdőség […]” (Széplak)
Petőfi Sándor is élt vele egyetlen egy alkalommal:
„Nem látjátok, hogy mi lett belőlem?
Cimerem most rózsa s nem borág.
Szerelemnek katonája lettem...” (Félre mostan…)
Tompa Mihály a Kazinczyt is megihlető táj szőlejére mondja:
„Hegyalján egy magas bércz
Várhegy nevet visel;
Lejtőjén a borág nő
Arany gerézdivel:
Csúcsán várrom […]” (Várhegy)
A műfordító Arany János az antik hangulathoz használja a szót:
„Mind hasztalan; verj másik húrt;
Kelyhedre tölts Samos borát!
Harcot török csordákra bízz,
Vért neked ontson a borág!
Ha! lám, alig hogy szólalál –
Mint érti sok vad bacchanál!” (George Byron – Arany János: Canto the Third)
⁕
„In vain – in vain: strike other chords;
Fill high the cup with Samian wine!
Leave battles to the Turkish hordes,
And shed the blood of Scio’s vine!
Hark! rising to the ignoble call –
How answers each bold Bacchanal!”
A költészetről elmélkedve Madách Imre a más jelképekkel egybeveszi a szőlőágat:
„Vegyen hát minden, ami illeti
Borágot, rózsát vagy ciprust füzérnek,
Vegyen ha szíve dallal van teli. (Útravaló verseimmel)
Kimondottan is az antikvitás hangulatára épít Füst Milán a „fürtösfejű” lány és a szerelem istennőjének említésével:
Borág s borostyán közt, hol ama fürtösfejű
Arcán kis ágyának s álmának minden melegével
Megjelenik reggel s ittasan bámúlja világod:
Kérlek Venusz, küldd el ez egyszer galambjaidat arrafelé…” (Oh latin szerelem!)
A jelképes tenger köré font történelmet és az emberi életet lírai vizsgálatba vonó költő, Perse munkájában a fordító Vas latinossá teszi a magyar szöveget a borággal:
„És ti, Tengerek, akik hatalmasabb álmokból olvastatok már, otthagytok-e majd bennünket egy este a Város rostrumain, a kőtáblák meg a bronz borág között?”
⁕
„Er vous, Mers, qui lisiez dans de plus vastes songes,
nous laisserez-vous un soir aux rostres de la Ville,
parmi fa pierre publique et les pampres de bronze?” (Saint‑John Perse–Vas István: Amers/Bólyák)
A latinból fordító Lakatos István is beírja a szót Publius Vergilius Maro Georgica című munkájába, de számos alkalommal a venyigét is. Az „ulmisque adiungere vites” szövegrész magyarítása (vitis ’szőlő’):
„Hogy lesz dús a vetés, mely csillag alatt ugorjunk,
szilre mikor jó, Maecénás, aggatni borágat […] ezt dalolom.”
Egyik Villont fordító költő távolabbra, a bibliai időkbe viszi – „Pére Noé, qui plantátes la vigne […]” – Kazinczy szavát:
„Père Noé, qui plantâtes la vigne,
Vous aussi, Loth, qui bûtes ou rocher,
Par tel parti qu’Amour qui gens engigne
De vos filles si vous fit approcher […]”
⁕
„Noé apánk, ki ültettél borágat,
S ki barlangba vonultál inni, Lót,
S a szerelem, mely víditóan árad
A lányaidhoz vonzott furcsamód […]” (François Villon–Vas István: Ballade et oraison/Ballada és könyörgés)
Mann regényében a fáraó két magas uraságot is száműzetésbe küldött, ott mutatkoznak be Józsefnek előkelő, túlfinomult beszédmóddal:
„[…] der Bäcker aller Bäcker, der ErzSchenk und Herr der Traube im Schmucke des Weinlaubs!”
⁕
„[…] sütők sütője, a szőlőfürt ura a borág díszében!” (Thomas Mann–Sárközi György: Joseph und seine Brüder/József és testvérei)
A szándékosan népi nyelvhasználatra hajazó szövegben a „fentebb stíl” szava is megvan Nagy László lírájában:
„Áhítozom rég, hogy béke-jelet nyújtsak,
íme, most borággal áldlak, dehogy sújtlak,
rügysorral csiklandozlak rézsútosan, öcskös,
te kisüstis, murcis, te boros, te fröccsös!” (Vers és szőlővessző öcsémnek)
Illyés Gyula a régebbi, taposásos mustnyerés módjával példázza a műkritikát:
„Törj össze. Hajlok rá. De – majd! – szedesd elő,
válogasd ki a bár porszem‑darabnyi
használhatót – vagy zúzd tovább, tapodd,
ahogy apáink a »borág« fürtjeit,
tudva, hogy ami él, levet,
Finoman szólva csinálmányos hozzáállású versben bukkan föl a borág, Parti Nagy Lajos tudatosan kerülni látszik saját kora fentebb stíljét (ha ugyan van/volt ilyen):
„decsi rozáliának
szívében térzenészet
lábában tromboá
[…]
befonja gyönge pánik
szemén borág humánlik
jaj vérhányt labdarózsa
barhent ruhája leng […]” (púderett)
Minap a szőlőtőkéket metszettem szentendrei kertünkben. A venyigéket itt nem lehet kocsiút gödreibe tölteni, hanem összekötve az utcára lehet tenni, ahonnan elszállítják komposztnak.
„Valódi és őszinte, olyan igazi – olvashatjuk Hollókő honlapján. Ez a kis Cserhátban megbújó palóc falucska az első és egyetlen Magyarországon, mely az UNESCO világörökségének listáján szerepel. Nem véletlenül, hiszen a szikla csúcsán tornyosuló kőrengeteg, a hollókői vár és annak megannyi fantasztikus legendája – ki ne ismerné az erődítménybe zárt szép asszony, a jóravaló boszorka és a hollótestbe varázsolt ördögfiókák történetét?
„Mindenki állandóan dönt, már akkor, amikor még nem is döntésképes, de érzi: foglalkoznia kell a saját életével… Már kisóvodásként feszíteni kezdi a saját élettörténetének csiraállapota. Ettől a pillanattól számítom az epika bűvöletét – hiszen mindenki számára bűvölet a saját élete, ami pedig mindig egy történet (lesz, volt)” – mesélte a március 14-én József Attila-díjjal kitüntetett Szávai Géza író.
2024. március 23-án, életének 84. évében elhunyt Nicoale Manolescu, a román irodalomtörténet legismertebb képviselője, politikus, akadémikus, egyetemi tanár, a Romániai Írószövetség elnöke, a România literară főszerkesztője (2004–2024), Románia UNESCO-nagykövete (2006–2015). A román irodalomtörténet nagy hatású -escu végű alakjainak: Titu Maiorescu, E. Lovinescu, George Calinescu utolsó képviselője.
Csurka István azon alkotóemberek közé tartozott, kik nem tudták, s bizonyára nem is akarták kivonni magukat a politikai életből: „Vélt igazságait sosem rejtette véka alá, politikai pályafutását földrengés kísérte, hiszen türelmetlenül küzdött, azonnali változásokat akart, a diplomácia finomságai nem az ő robusztus alkatához illettek.”
A korán jött tavasz és az ezzel járó ifjonti mozgékonyság ismét eszünkbe juttatja, hogy baj van velünk. Állandóan és visszatérően baj van velünk, s ennek tüneteit még ünnepeljük is. Az van ugyanis, hogy krónikusan alkalmatlanok vagyunk a birodalmakba való integrálódásra. Mindegyre eluralkodik rajtunk az a gyanú, hogy magyarra fordítva az integrálódás beolvadást jelent. És bár nem mi, hanem globálisabb érvényű koponyák gondolták úgy, hogy létezni annyi, mint különbözni, mi ezt nagyon komolyan vettük. Ebből lett aztán a nagy baj 1848-ban is, 1956-ban is, majd kisebb-nagyobb bajok még sokszor.
Legyen ez a nap azé az emberé, aki minden emberi romlottság ellenére is tiszta gyermeki szívvel ragaszkodott a bűneiben bukdácsoló néphez, aki sokat szenvedett, és akinek segítő kéz helyett a sors csupán egy botot nyomott a kezébe, hogy azzal bicegjen fel s alá szüntelen, egy soha, még csak meg sem született igazságért. Aki egy nemzedék sorsát vállalta magára, s cserébe az csúnyán elfeledte. De mi most emlékezünk rá, és nemcsak azért, mert ma van születésének 125. évfordulója, hanem pusztán csak azért az egyszerű tényért, mert emlékeznünk kell.
Sok hasonszőrűvel ellentétben Mikszáth Kálmán nagyon szerette volna, ha három fia közül valamelyik továbbviszi írói tehetségét. Jánoska négyévesen meghalt, így maradt Kálmán László és Albert. Mindketten jogi pályára léptek, de amíg az idősebbik maradt a kaptafánál, s a főispánságig vitte, addig Albert kacérkodott az írással, s Benedek Marcellel közösen Virágfakadás címmel lapot is szerkesztett, s egyetemi tanulmányaival párhuzamosan írogatott is a különböző pesti lapokba.