„Valódi és őszinte, olyan igazi – olvashatjuk Hollókő honlapján. Ez a kis Cserhátban megbújó palóc falucska az első és egyetlen Magyarországon, mely az UNESCO világörökségének listáján szerepel. Nem véletlenül, hiszen a szikla csúcsán tornyosuló kőrengeteg, a hollókői vár és annak megannyi fantasztikus legendája – ki ne ismerné az erődítménybe zárt szép asszony, a jóravaló boszorka és a hollótestbe varázsolt ördögfiókák történetét? – már önmagában is kivívhatta volna Hollókőnek a világszintű elismerést. De Hollókő másról is híres: itt nemcsak őrződik, hanem a szó legszorosabb értelmében még él a múlt és a történelem. A falu szívében meghúzódó fatornyos templom körül „nadrágszíjtelkeken sorakoznak a jellegzetes, fehérre meszelt, tornácos, deszkamellvédes, kontyolt palóc parasztházak, melyek az 1909-es tűzvész után kapták a mai formájukat.”[1] Ebben a népmesei környezetben éli mindennapjait a helyi közösség, s egy-egy különleges alkalomkor mi magunk is részesei lehetünk a történetüknek.
Ilyen az évente megrendezett négynapos Hollókői húsvéti fesztivál is, mely valósággal visszaröpíti vendégeit az időbe; oda, ahol még élnek a húsvéti népi hagyományok, s ahol a szépülni vágyó leányzók – piperecikkek és illatos parfümök híján – csak abban reménykedhetnek, hogy a jóravaló legények majd megörvendeztetik őket néhány veder jéghideg kútvízzel. S hogy ez megtörténik, arról semmi kétség. Idén sem lesz ez másképp, perdülnek a szoknyák, koccannak a poharak, és ha netalántán húsvét hétfőjén esőre állna, ne lepődjünk meg azon sem, ha esőcseppek helyett hímes tojások potyognak majd az égből. Ellátogatva a Hollókői húsvéti fesztivál honlapjára, olyan programokról olvashatunk, mint a kézműves kirakodóvásár, tojásfestés, hollókői böjti szokások felelevenítése, nagypénteki igeliturgia, tánctanítás, szilvásgombóc-főzés, feltámadási körmenet, a híres hollókői locsolkodás, de megcsodálhatjuk többek között a Fonó Néptáncegyüttes, az Apraja Gyermek Néptánccsoport, valamint a Hollókői Néptánccsoport nagyszerű táncműsorát is. A március 31-től április 1-jéig tartó húsvéti fesztivál még megannyi izgalmas programmal, előadással és koncerttel várja látogatóit, s természetesen a lélek ápolása mellett a test táplálása sem maradhat el, a látogatók az igazi palóc gasztronómia legjobb ízeit kóstolhatják meg.
„Hiszem, hogy úgy húsvét táján / Lejön majd az Isten hozzánk / És feltámad dicső fényben / Meseország. – Magyarország.” Móra László szavait juttatja eszünkbe a – már-már hagyománnyá nővő – kéthelyi húsvétvárás időszaka is. Igaz ugyan, hogy a Balaton-vidéki település húsvéti meseországa csupán 2015 óta kezdte felépíteni várait, tornyai egyre magasabban és színesebben díszelegnek – s míg a gyerekkori történeteinkben a nyuszi elrejtett piros tojásait ágas-bogas zöld bokrok mögött találjuk, Kéthely összetartó közössége tarkabarka és pompázatos tojásfával csinosítja a település központi részét: „Sok időt vesz igénybe a tojások előkészítése a tojásfához. Ha sérült, megpróbáljuk javítani, drótokkal látjuk el őket, hogy a szél ne tudja a fáról lefújni. A díszítést általában húsvét előtt két héttel, hétfőn kezdjük meg. A tojásfa elkészítése 25-30 ember munkája. Ki létrán, ki a földről, ki a fa mellett ülve készíti elő a tojásokat és akasztja fel a fára. A nagyobb dekorációs elemeket géppel, daruval visszük a helyszínre. Ezeket előzőleg már előkészítjük, felújítjuk amennyiben szükséges. Az idei évben például a nagy szalmanyúl és az összes nagy tojás megújult. Mindegyiket fel kellett újítani, mert az időjárás, a látogatók nyomai meglátszódtak rajtuk. Minden évben próbáljuk úgy elkészíteni a dekorációt, hogy minden régi és új elem saját kezűleg készüljön el, és a lehető legkevésbé terhelje meg az önkormányzat kasszáját, hisz a dekorációból mi anyagilag nem profitálunk. Helyi kézművesek, őstermelők árusíthatják termékeiket. Őket azzal támogatjuk, hogy nem kérünk helypénzt. Ez is egyfajta közösségépítés, hisz nem haszonszerzésért csináljuk ezt, hanem azért, mert szeretünk együtt lenni, együtt alkotni, és mert ezzel adni szeretnénk valamit a hozzánk érkezőknek is” – hangsúlyozza Molnár Balázs, Kéthely polgármestere. Céljuk minden évben ugyanaz: mosolyt csalni az oda látogatók arcára. „Ez a mosoly, ez a boldogság nagyon fontos, hisz a mai társadalom rengeteg helyről kap negatív érzéseket; itt nálunk nem, itt feltöltődhetnek és jól érezhetik magukat” – mondja.
Közel tíz éve már, hogy a község húsvéti készülődése – mintegy csillogó ékkőként – hívja fel magára a figyelmet. Korábban a németországi Saalfeldben élő Krafték húsvéti almafáját csodálta ország-világ, kíváncsi utazók jöttek egész Németországból, Hollandiából, Ausztriából, Luxemburgból, de még Kínából és az Egyesült Államokból is, hogy szemügyre vegyék a színes fát, amelyet minden évben több mint kilencezer színes tojással díszítettek. Az 1965-től őrzött hagyomány mára már Magyarország területein is egyre látványosabban terjed. Kéthely viszont úgy színesíti saját mesebeli világát, hogy közben tudja: a hagyomány „nem más, mint több évezrednyi, sűrített tudás arról, mi az emberi, mi az üdvözítő”[1].
Az évről évre bővülő húsvéti kollekció látványa pedig egy olyan tanúbizonysággal is bír, melyet a hagyományőrzés közösségteremtő és -formáló erejével magyarázhatunk, s így Végh Attila gondolata – mely szerint „a hagyomány mélységes mély kút: az emberi élet forrása. Az ember csak e kút vizével betöltekezve lehet azzá, amivé lennie kell” – a kéthelyi közösség hitét is megidézi.
[1] Hollókő – Az élő falu: https://holloko.hu/ofalu/holloko-ofalu/
[2] – Kovács Ákos
„Mindenki állandóan dönt, már akkor, amikor még nem is döntésképes, de érzi: foglalkoznia kell a saját életével… Már kisóvodásként feszíteni kezdi a saját élettörténetének csiraállapota. Ettől a pillanattól számítom az epika bűvöletét – hiszen mindenki számára bűvölet a saját élete, ami pedig mindig egy történet (lesz, volt)” – mesélte a március 14-én József Attila-díjjal kitüntetett Szávai Géza író.
2024. március 23-án, életének 84. évében elhunyt Nicoale Manolescu, a román irodalomtörténet legismertebb képviselője, politikus, akadémikus, egyetemi tanár, a Romániai Írószövetség elnöke, a România literară főszerkesztője (2004–2024), Románia UNESCO-nagykövete (2006–2015). A román irodalomtörténet nagy hatású -escu végű alakjainak: Titu Maiorescu, E. Lovinescu, George Calinescu utolsó képviselője.
Csurka István azon alkotóemberek közé tartozott, kik nem tudták, s bizonyára nem is akarták kivonni magukat a politikai életből: „Vélt igazságait sosem rejtette véka alá, politikai pályafutását földrengés kísérte, hiszen türelmetlenül küzdött, azonnali változásokat akart, a diplomácia finomságai nem az ő robusztus alkatához illettek.”
A korán jött tavasz és az ezzel járó ifjonti mozgékonyság ismét eszünkbe juttatja, hogy baj van velünk. Állandóan és visszatérően baj van velünk, s ennek tüneteit még ünnepeljük is. Az van ugyanis, hogy krónikusan alkalmatlanok vagyunk a birodalmakba való integrálódásra. Mindegyre eluralkodik rajtunk az a gyanú, hogy magyarra fordítva az integrálódás beolvadást jelent. És bár nem mi, hanem globálisabb érvényű koponyák gondolták úgy, hogy létezni annyi, mint különbözni, mi ezt nagyon komolyan vettük. Ebből lett aztán a nagy baj 1848-ban is, 1956-ban is, majd kisebb-nagyobb bajok még sokszor.
Legyen ez a nap azé az emberé, aki minden emberi romlottság ellenére is tiszta gyermeki szívvel ragaszkodott a bűneiben bukdácsoló néphez, aki sokat szenvedett, és akinek segítő kéz helyett a sors csupán egy botot nyomott a kezébe, hogy azzal bicegjen fel s alá szüntelen, egy soha, még csak meg sem született igazságért. Aki egy nemzedék sorsát vállalta magára, s cserébe az csúnyán elfeledte. De mi most emlékezünk rá, és nemcsak azért, mert ma van születésének 125. évfordulója, hanem pusztán csak azért az egyszerű tényért, mert emlékeznünk kell.
Sok hasonszőrűvel ellentétben Mikszáth Kálmán nagyon szerette volna, ha három fia közül valamelyik továbbviszi írói tehetségét. Jánoska négyévesen meghalt, így maradt Kálmán László és Albert. Mindketten jogi pályára léptek, de amíg az idősebbik maradt a kaptafánál, s a főispánságig vitte, addig Albert kacérkodott az írással, s Benedek Marcellel közösen Virágfakadás címmel lapot is szerkesztett, s egyetemi tanulmányaival párhuzamosan írogatott is a különböző pesti lapokba.
„Moldova Györgyről rendkívül nehéz elfogulatlanul ítélkeznünk. Nehéz vállalnunk az objektív kritikus szempontjait, hiszen a mi generációnk, a nemrégen kiöregedett tizenévesek számára az ő művei nyitották meg a kaput, amelyik a mai magyar próza fölbecsülhetetlenül gazdag tartományába vezet.”[1] – írja Pósa Zoltán Csaba 1973-ban az akkor már húsz éve írásokat közlő Moldova Györgyről.