Juhász Dósa János: Aki megmaradt a falu költőjének

2024. április 08., 09:55

Manapság nem sokat hallani Gyurcsó István nevét. Holott volt idő, több évtized, amikor nem volt olyan szlovákiai magyar falu, ahol ne ismerték volna őt személyesen. A Csemadok alkalmazottjaként járta az országot, s ha már járta, meg is örökítette a tájat és az ott élő embereket, versben és prózában egyaránt. 40 éve halott, s nagyon nincs, aki élesztgesse az emlékét.

„Azért szerették az emberek, mert ő is szerette őket. Barátkozó, őszinte volt, nem ismerte, nem szerette a pózt, a mesterkéltséget. Derűsen tekintett a világba akkor is, ha kétségek szorongatták, ha buktatók kerültek útjába” – írta róla nekrológjában a pályatárs, Dénes György. Akivel gyakorlatilag egyszerre indultak, s ugyanazokon a költészeti gyerekbetegségeken estek át, de mindketten sikeresen átvészelték a sematizmus kikerülhetetlen korszakát. Ráadásul az 1915-ben született Gyurcsó saját bőrén élte át a csehországi deportálásokat is, s amikor hazakeveredett, nem érzett túl nagy kedvet a sematikus irodalom építgetéséhez. A szegénysorból érkezve mégis reményt és hitet adott számára, s főleg ígért, az új korszak, így első verseskötetei (Anyám mosolyog, Termő időben) még erősen magukon viselik a korhangulatot. Faluról indult, s megmarad a falu költőjének, ahogy kortársa, Csontos Vilmos is. Mindketten a felvidéki népi költészetet képviselik, s ahogy Turczel Lajos szellemesen megállapítja, Gyurcsó a verses tényirodalom képviselője lesz, egyfajta költőriporter. Évtizedekig a Csemadok Központi Bizottságának instruktoraként, szaktanácsadójaként járta a Felvidéket, így ő lett a szlovákiai magyarság Pistája, Pista bácsija, aki szó szerint mindenkit név szerint ismert. Ahogy őt is mindenki ismerte, s nem túl bonyolult, az egyszerű emberekhez szóló, mindig őszinte költészetét – amely azért nagyon távol áll a fűzfapoéták mindent s mindenkit megverselő naiv soraitól – hálás szeretettel fogadták. S ez a költészet az idő múltával egyre elmélyültebb, s egyre gondterheltebb lett: aggódás az anyanyelvért, egy halódó közösségért, félelem az elidegenedéstől, a már akkor megjelenő emberi közönytől.

Illyés Gyula írta akkoriban róla, biztos benne, hogy legalább 15-20 versét megőrzi majd az idő. Nos, erre nem mernék mérget venni, de ebben nem Gyurcsó a hibás elsősorban, hanem mindazok az okok, amelyeket ő már akkor a tollára vett. Időskori költészete egyre többet foglalkozott az elmúlással, s ugyan még ő állította össze a Mélység és magasság című kötetét, de annak megjelenését már nem élte meg. Ne feledjük nívós riportjait, irodalmi, néprajzi és színházi tárgyú írásait, ahogy a még 1961-ben megjelent, s ma már felbecsülhetetlen értékű felvidéki útinaplóját (Hegyeken-völgyeken) sem! Egy kötettel (Csigaháton) a gyerekeket is megajándékozta. A „regionalizmus poétáját” legalább a szülőföldje nem feledte, ő kapott először a szlovákiai magyar írók közül köztéri szobrot Garamkövesden, ahol 1995 óta minden tavasszal emléknapot is tartanak a tiszteletére. A róla elnevezett alapítvány 1995-ben még egy vékonyka kötettel tisztelgett az emléke előtt, de ennyi. Gyurcsó István pedig odaátról szurkol azért, hogy az unokák legalább ezeket az általam leírt sorokat még megértsék.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)