Bollobás Enikő: Transzcendált immanencia, avagy az isteni bensősége – Szőcs Géza Esti ima című verséről

Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele. A Securitate azzal akarta megtörni, hogy a világtól elvágva tartotta: a postán küldött leveleit visszatartották, s amint ő szólt bele a telefonkagylóba, elvágták a vonalat.

Ezekben az években, amikor alig tudott érintkezni a kevés megmaradt baráttal – akik vagy azért voltak kevesen, mert kevés ember tűnt megbízhatónak (utólag még kevesebb bizonyult annak), vagy azért, mert kevesen mertek szóba állni vele –, joggal érezhette volna magát elhagyatottnak, s okkal eshetett volna depresszióba. Ám szilárd jellemű ember lévén nem tört meg, s messzebbre tekintve előnyére váltotta azt, amit sokan mások szörnyű hátrányként éltek volna meg: a bezártsággal és az egyedülléttel felszabadult idejét és energiáját alkotásra fordította, alkotói pályája talán legtermékenyebb korszakát teremtve meg. Az írás célt és feladatot adott számára, ami lehetővé tette, hogy napjai tartalmasok és strukturáltak legyenek, miközben a valóságostól független fantáziavilágot teremtett, amelyet nem a nélkülözés, a hiány és a nemlét uralt, hanem a lét és a van, sőt a jövőbeli értelmes létezés erős hite és bizodalma.

Szőcs Géza | Esti ima

Isten, teremtsél földet,tengert, s füvet is, zöldet! hol csak iszapos jég volt,legyen ott mától égbolt, s ha a Hold rajta feljő,villogjon fönt a felhő! s ha kezed megteremtettannyi sok házat, engedd lenni a folyók mellettKolozsvárt s Budapestet!

Ebben az embert próbáló időszakban írta az Esti imát, és ajándékként küldte apró gyermekeimnek az a barát, aki pokoljáró napjainak minden nehézsége ellenére adni volt képes, ezzel is jelezve, hogy megtörhetetlen. Valóságos életadományt küldött a „kicsiknek”, ahogy írja, egy versbe szerkesztett lélekemelő tanítást, amely – így hitte – segíthet az ő életüket is kiteljesíteni. Egy baráti futár hozta a körömnyire összehajtogatott, leheletvékony másolópapírt, amelyen a géppel írt vers szerepelt, alatta a szöveg értelmezését megtámogató személyes üzenettel.

Nyomtatásban előbb 1984-ben a Vigíliában, majd 1989-ben a teljes Emontekiő-ciklust tartalmazó A sirálybőr cipő című kötetben jelent meg, Esti ima (Részlet az Emontekiőből) címmel[1]. Később két zeneszerző is megzenésítette, Selmeczi György és Cári Tibor, s ezek a megzenésítések gyakran elhangzanak Selmeczi György, illetve Szilágyi Enikő előadásában.

A vers három tétele az ártatlanság–tapasztalat–magasabb szintű ártatlanság (vagy tézis–antitézis–szintézis, perceptio–experientia–prudentia) romantikus lírai szerkezetében tárgyalja az emberi léthelyzet több nagy kérdését, így a van és a vágyott, az isteni végtelenség és az istenit immanens módon bennfoglaló emberi végesség, valamint az immanens és a transzcendens isteni létmód közötti kapcsolatot. Az első tétel imádságában artikulált vágyakozását követően olyan attitűdök vagy életelvek kibontása következik, amilyenekről Németh G. Béla Kosztolányi Számadás című kötetével kapcsolatban ír: a „létezéssel való minél teljesebb szembenézés” (a második tételben) és a „létezés minél mélyebb birtoklása”[2] (a harmadik tételben).

A leghosszabb első tételben a gyermeki ártatlanságban fogant imádság a föltekintés, a fölemelkedés (elevatio) irányát veszi: a két gyermek Istenhez könyörög, hogy adja meg boldogságuk vágyott elemeit. Imádságuk hétszótagú sorokból és kétsoros versszakokból áll, ütemhangsúlyos verselésben; Szőcs mintha ebben a magyar verseléshez, a magyar népdalokhoz, valamint Aranyhoz, Petőfihez és akár Kányádihoz köthető ritmusban hallaná a gyermek hangját. Dominánsan három ütem (ritkábban két ütem) van egy sorban, hol páros, hol ölelkező rímekkel, és szélesebb sortávval írva (mint a második és a harmadik tétel). Az első tételnek ezt az első tíz kétsorosát könnyeddé teszi a szintaktikai és prozódiai egységek egybeesése: bár látszólag a központozás a teljes első tételbe terít egyetlen mondatot, valójában az első tíz versszakban kilenc befejezett mondat szerepel, ami azt jelenti, hogy szintaktikai átkötés csupán egyetlen helyen fordul elő. Ez a páros rímekkel erősített grammetrikai rend pedig nyugodt tempót diktál a versbeszédnek.

Isten, teremtsél földet,
tengert, s füvet is, zöldet! 

hol csak iszapos jég volt,
legyen ott mától égbolt, 

s ha a Hold rajta feljő,
villogjon fönt a felhő! 

s ha kezed megteremtett
annyi sok házat, engedd 

lenni a folyók mellett
Kolozsvárt s Budapestet! 

s adj nekünk szépre festett
színes szemet és testet

s nevet is kérünk, Isten,
mert most még nevünk sincsen,

Mennyei Atyánk, kérünk:
legyen testvér belőlünk,

legyünk mi Gigi s Máté,
de nem külön mamáké:

add nekünk édesanyának
szépséges Édesanyánkat!

A különös indítás a Genezist idézve járja végig a teremtés néhány lépcsőfokát: a kérő ima performatív ereje révén megjelennek a szárazföldek és az égbolt, városok emelkednek a folyók mellett, majd a szűkülő kozmikus perspektíva ráközelít a gyermekekre, arcukra és szemükre, miközben saját és a testvér nevének említésével éntudatot is ad nekik az isteni akarat. Mint számos más versben (pl. El nem küldött levél, A befalazott lábnyomok, Látlak nyírfáid közt, Nekrológ, VÁLTOZATOK EGY VARIÁCIÓRA), itt is valóságos neveket (Gigi és Máté) és helyeket (Kolozsvár és Budapest) említ, s a drámai monológnak ezzel az objektiváló, kifelé mutató gesztusával kilép a lírai szituációból, saját személyes involválódását vonva meg a versbeszédtől. Ezzel nemcsak a két valóságba ágyazott gyermek személyes imájának hagyja meg a szöveget, de az élmény általánossá emelését is lehetővé teszi. Politikai költészetét és szerelmi líráját egyaránt jellemzi az objektiváló konkretizáció, amikor is a konkrét, valóságos nevek és helyszínek nem a lírai énhez kötött személyes szálakként jelennek meg, hanem a referenciális igazság zálogaként is, ami az élmény általánossá tágításához nyújt alapot.

Ám ami igazán különössé teszi ezt a fölemelkedést adó könyörgést, az a vágyott és az adott azonossága: hiszen mindaz már megadatott, amit most az ima szavai kérnek. Mégis, azzal, hogy a már megadatott a könyörgés révén performálódik a versben, az adomány egészen más megvilágításba kerül: semmi nem tekinthető magától értetődőnek, minden csak az isteni kegyelem gyümölcse. Csak a nincs a magától értetődő, a van nem – s a van éppen akkor lesz kincs, ha felfogjuk, éppenséggel lehetne úgy is, hogy nincs. A szöveghez küldött személyes jegyzetében Szőcs Géza éppen a vannak a nincs felől történő megközelítéséről ír:

A van nemcsak ontológiai értelemben ragadható meg, hanem az immanencia megjelenéseként is, mely gondolat prominensen van jelen az első tétel további soraiban.

s mint szél, mely ránk hajolgat,
arcunkat és hajunkat 

érintse istenkéz is:
legyen majd velünk Jézus, 

legyen öröm s ünnep
hogy ott ül asztalunknál 

ha földi két szemünknek
ő már nem is látható már –

mintahogy még egészben
ott van, és nem lehetne

kitapogatni mégsem:
lépte nyomát a vízben,

habár ott csillog benne
mint öt meg öt a tízben.

„[O]tt csillog benne / mint öt meg öt a tízben” – ez az istenség immanens létének igen plasztikus, konkrét és hétköznapi megfogalmazása. Jézus „egészben” való jelenlétét őrzi léptének a vízben hagyott nyoma; bennlétessége megfelel a tízben rejlő „öt meg ötnek”. Istennek és az isteninek a jelenségekben való immanens jelenlétéről van tehát szó, amikor is a rész őrzi az egészet, a partikuláris az általánosat, a konkrét az elvontat, a jelenség a lényeget, a tökéletest. Az első tételnek ebben a második felében nemcsak a tartalom, de a prozódiai szerkezet is bonyolódik kissé: lassan időmértékes verselésbe vált (amely a második és harmadik tételben már teljesen egyértelmű). Mindemellett szintaktikailag a hét kétsoros mellékmondatoknak (és nem egész mondatoknak) felel meg, amelyek jelentése csak az egész mondat végére lesz nyilvánvaló. Ezt a szemantikai felfüggesztést pedig a páros rímekről az egymástól elszakított ölelkezőkre való átváltás erősíti.

A második tételt alkotó rövid versszakban beszélőváltás történik: belép a tapasztalással nyert tudással, a cognitióval felvértezett felnőtt, aki tudatában van a pusztulásnak, az emberi végességnek és a folyamatos halálnak, és mindezzel szembe mer nézni. A korábbi könnyed kétsorosok helyett itt a szakasz egy tömbbe fogja össze az öt soron át futó összetett mondatot, és taglalja a lét és a nemlét, az élet és a halál nagy kérdését. Prozódiailag uralkodó lesz az időmérték; Szőcs mintha a más nyelvekből és költői gyakorlatokból átvett, mintegy tanult klasszikus mértéket azonosítaná a felnőtt beszéd ritmusával. A sűrűbb sortávval írt, a sok trocheustól és spondeustól szinte kopogó sorok hatodfelesekké növelése gyorsabb, feszesebb tempót diktál. Nem az ártatlanság hangját, vagyis a két kisgyermek szavait halljuk, hanem az experientia, a tapasztalás hangját, a költő egyetemessé táguló tudását, amely mégis a gyermeknek szánt vigasszal – a tudás hit által való megszelídítésével – zárul:

Atyánk, mirajtunk minden pillanatban
a pusztulás fogsora összecsattan
de folyton-folyvást föltámasztva minket
összegombolod rajtunk újra és újra
életünket, mint meleg, piros inget –

A vershez küldött személyes jegyzet utolsó előtti mondata éppen erre a sejtelemre vonatkozik: „de hátha egyfolytában meghalunk, és az ő kegyelme és szeretete támaszt föl állandóan?” Vagyis elképzelhető, hogy nemcsak a halál állandó, de a föltámadás is? A tapasztalással szerzett tudás birtokosaként a beszélő az isteni gondviselést a szülői gondoskodás metaforájával teszi ismerősen hétköznapivá, miközben párhuzamot von a bűn halálából naponta visszarántott ember föltámasztása és a gyermek „meleg, piros ingének” a védő-óvó szülő általi ismétlődő begombolása között, ezzel a költői képpel térve vissza a tapasztalás kiábrándultságából a gyermeki világot átható bizalom bizonyosságába.

A vers zárlata – mely visszatér a negyedfeles sorokhoz, megtartva ugyanakkor a tömbbe fogott egyetlen összetett mondat és a kisebb sortávval megjelenő sorok feszítését – az ártatlan könyörgés tézisét követő keserű tapasztalás antitézise után a bölcs fölébe emelkedést – az intelligentiát vagy a prudentiát – ajánlja szintézisként. Prozódiailag egyaránt olvasható ütemhangsúlyos és időmértékes verselésként, ami mintegy összekapcsolja a gyermek és a felnőtt hangját. Olyan, immár a gyermekekkel is megosztható bizonyosságot vázol föl, amely az élet megélését az isteni jelenlét immanenciájának, majd transzcendenciájának felismerésében mutatja.

Isten, köszönünk mindent;
s ha elrejtőznél egyszer
a végtelen időben,
templomi, festett képen
vagy kifaragott kőben:
kérünk, Miatyánk, engedd
hogy megtaláljunk téged
egy kukoricaföldön
vagy Emontekiőben.

A reprezentáció hamisságát elvetve az isteni bennlétesség bizonyosságát hangsúlyozza: nem az ikonikus viszonyra épülő „templomi festett képben” vagy a „kifaragott kőben” lakozik az istenség, hanem az emberi találkozások és az emberi összetartozás élményeiben. Isten itt adja magát ajándékba annak, aki képes megélni bennlétességének módozatait. Olyan ajándék ez tehát, melynek nemcsak lakhelye az isteni, de forrása is – vagyis Isten annak adja önmagát, aki a létintenzitás megélése révén megtalálja Őt. Az ajándék pedig nem is kevesebb, mint az istenhit, Isten létének tudása. Isten bennlétessége, bensőséges immanenciája az élet nagy pillanataiban – akár egy közönséges kukoricaföldön vagy Emontekiő elképzelt vágybirodalmában – a legegyértelműbb: Isten ezekben az intenzív élményekben mutatja fel jelenlétét a megélésre képes ember számára. Az Istenhez tartozás dignitásával megjelölt ember előtt megmutatkozó isteni pedig transzcendálódik, transzcendálva a lét intenzíven megélt eseményeit is.

[1] A költészetében rendre visszatérő Emontekiő egy finn helységnév (Enontekiö) szándékos vagy véletlen átírásaként jött létre. Szőcsöt megragadta a finn Lappföld egyik legtávolibb városa nevének a hangzása, amely a finnugor nyelvrokonság révén magyar fül számára sem cseng idegenként. Ám pusztán annyit tudott Enontekiőről, amennyit egy turistakalauzban olvasott: hogy az északi sarkkörön túl fekszik, így nyáron az éjféli nap, ősztől tavaszig pedig az északi fény ragyogja be az eget. Ezt az Emontekiő szót új jelentésekkel látta el, és költészete egyik szervező alakzatává tette, amely tartalmazza a rejtélyes városnevet, s egyúttal felidéz egy női nevet. De ami ennél fontosabb: Emontekiő lett a lehetséges birodalma, ahol megvalósulhatnak az álmok, ahol sem az elnyomó rendszerek, sem a trianoni országhatárok nem állnak az értelmes élet megvalósításának, az alkotás és a szerelem útjába. És amelynek különös világába örökké tervezhető az utazás. Az Esti imán kívül több fontos versében találkozunk ezzel a szemantikailag bővített fogalommal, többek között A végtelenből kivont végtelen, a Kalendárium és a Változatok egy variációra [Emtkiő] címűekben. Az Emontekiő jelentését és az Emontekiő-ciklust az Emontekiő és környéke: Tanulmányok Szőcs Géza költői munkásságáról [Budapest, Irodalmi Jelen, 2021; https://www.irodalmijelen.hu/konyvesbolt/emontekio-kornyeke-tanulmanyok-szocs-geza-kolteszeterol-e-pub] című kötet több tanulmánya is érinti.

[2] Németh G. Béla, Az elgondolhatatlan álorcái: A szerep jelentősége Kosztolányi Számadásában, in Századutóról – Századelőről: Irodalmi és művelődéstörténeti tanulmányok, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985. 292–313.