A szelfi, a saját magunkról készített fénykép (selfie – self-portrait) ma már hétköznapi dolog. Még akkor is, ha sokan talán fejcsóválva figyeljük a közösségi oldalakon azokat, akik – kis túlzással – minden mozdulatukat dokumentálják, és folyamatos késztetést éreznek, hogy a virtuális térben is nyoma maradjon mindannak, ami nap mint nap történik velük. Ma már egy ilyen internetes profil sokak esetében önmeghatározás is, azt a képet építi, amit látni és megőrizni szeretnének magukról. A folyamatos nyilvánosság visszaigazol vagy cáfol, de legfőképpen motivál az újabb és újabb szelfitudósítások közzétételére. Persze ezek a kijelentések csak annyira igazak, mint bármely általánosítás, hiszen nyilván nem tekinthetjük bármely tinilány pucsító, mélyen dekoltált és behúzott hasú szelfijét identifikációs kísérletnek, bár kétségkívül az énképek és profilképek összevetése számos korjelenség sajátosságait is feltárhatná. A szelfikészítés közben életüket vesztők egyre növekvő száma, a súlyos személyiségzavarokat vagy mentális betegségeket is látni engedő vagy épp palástoló fotósorozatok az utóbbi években a szakemberek figyelmét is egyre inkább felkeltették a nemrég elterjedt fotóműfaj iránt. Igen összetett társadalmi-lélektani és kulturális jelenség ez a virtualitásba áthajló élettörténet, melynek csupán egyik eszköze a szelfi, amely, ha a kliséket levetkőzi, igen kreatív önreprezentációs folyamatokat generálhat, és általa a művészet is gazdagodhat.
Nem új keletű dolog, hogy az ember képet készít magáról. Csupáncsak most ért a technikai fejlettség arra a szintre, hogy széles tömegek számára is hozzáférhetővé vált a fényképezés lehetősége, és ugyanakkor a fotók szinte azonnal nyilvánossá is tehetők.
Ezért van az, hogy bár az önarcképkészítés késztetése mindig is ott volt az emberben, az önarcképek milliárdjai csak most árasztják el a világot. A szelfi ugyanis egy egyszerű üzenet: itt vagyok, ilyen vagyok, vagyok.
Nyomot hagyni – ez a késztetés búvik meg amögött is, amikor az ács munkája végeztével a tetőgerendába bevési a monogramját, amikor az utazók mindenféle lehetetlen helyre odafirkálják, hogy „Itt jártam”, de ezt láthatjuk a gyermekeink rajzain is, amikor az első pont-pont-vesszőcske arcról mesélni kezdik, hogy ezek ők, és épp mit csinálnak a képen. A szelfi egyszerű önkifejezés. Nem ördögtől való.
Az első ismert fotóönarcképet egy holland származású kémikus, Robert Cornelius (1809–1893) készítette 1839 őszén Philadelphiában. Robert Cornelius a családja lámpaüzlete mögött próbálta ki először fényképezőgépét, odaállt a hosszú exponálási idővel működő masina elé, majd a kép hátoldalára ezt írta: „Az első fénykép, ami valaha készült.”
A korai szelfiken is gyakran jutott szerephez a tükör, már az 1900-as évek elején is készültek fényképek tükör előtt pózolókról, még a tragikus sorsú cári család, a Romanovok hagyatékából is maradt fenn ilyen fotó: II. Miklós orosz cár legfiatalabb lánya, Anasztázia 1913-ban lefotózta magát egy Kodak Brownie kamerával.
A fényképezőgép feltalálása előtt a művészek kiváltsága volt az önarckép, gyakran „csempészték” be képmásaikat csatajelenetekbe vagy mitologikus ábrázolásokba. A legkorábbi festett önarckép meghatározása még vita tárgya. Többen feltételezik, hogy Jan van Eyck 1433-ban készült Turbános férfi című festménye önarckép. De az első ismert önábrázolás, amely már nem tömegjelenetekbe és freskókra csempészett önportré, hanem a művész műfajt teremtve, önálló képként festi meg a saját portréját, az Jean Fouquet 1450 körüli miniatűr önarcképe.
Később – főként miután elterjedtek a Murano szigetén kikísérletezett, hosszú ideig használható üvegtükrök – ez kedvelt műfaj lett. A híres önarcképfestők számbavétele helyett most csak két alkotást emelek ki: Parmigianino Önarckép homorú tükörben című festményét 1524-ből és M. C. Escher Kéz tükörgömbbel című litográfiáját 1935-ből. Mindkettő olyan perspektívát mutat meg, melyek a mai kamerák torzításaiból, illetve a szelfikészítés karnyújtásnyi távolságot feltételező szögéből adódóan ismerősek.
A legkorábbi fennmaradt önábrázolás Berlinben látható: Bek és felesége, Taheret szobra. Bek (Bak néven is ismert, a szó jelentése szolga) egyiptomi udvari főszobrász volt Ehnaton uralkodása alatt.
Az ókori görög alkotók közül Plutarkhosz megemlékezik Pheidiaszról. Az ő fő műve a világ hét csodájának egyikeként ismert, 12 méter magas, elefántcsontból készült Zeusz-szobor. A szobrász Periklész bizalmasa volt, részt vett az athéni Akropolisz építésében. Istentelenséggel vádolták, mivel az Akropoliszon felállított Athéna szobrának pajzsán Periklész és a saját képmását örökítette meg. Pheidiaszt börtönbe zárták, Plutarkhosz szerint ott is halt meg.
De ha tényleg a legelső önábrázolást kutatjuk, akkor talán elég tükörbe néznünk, hiszen Mózes első könyvében ez áll: „És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre”. (Persze kérdéses, hogy Isten, ha ma ránk néz, felismeri-e önmagát ezen a képen.)
A tudomány a mai napig nem tudott egyértelmű választ adni arra, mi különbözteti meg az embert az állatoktól, melyik az a képesség (sic!), amely kiemelte őt a többi élőlény közül. A nevetés, a gondolkodás, az emlékezés, a kommunikáció – vetődik fel olykor, majd sorra bebizonyosodik, hogy valamilyen szinten mindez más élőlényekre is igaz lehet. Pedig a magyarázat talán már évezredek óta itt van előttünk a teremtéstörténetben. Talán épp ettől más az Isten képére teremtett ember: ott van benne is a törekvés, hogy a maga képére formáljon valamit, de közben élete végéig foglalkoztatja a kérdés, hogy milyen is ez a kép valójában. Az pedig mindannyiunk egyéni felelőssége, hogy a pont-pont-vesszőcske fej vonalnyi mosolyától indulva a fényképeken, szelfiken is rögzített én-pózaink seregében megőrizzük az igazi arcunkat.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. augusztus 24-i számában.)
Az a kérdés, hogy létezik-e vajdasági magyar irodalom, mindig is felborzolta a kedélyeket, és indulatos válaszok születtek a témával kapcsolatban. Egyetemistaéveim alatt sajnos nem jutottunk el túl messzire, ami ezt a kérdéskört illeti. Úgy érzem, hogy a generációmnak sok-sok hiányossággal, vakfolttal kell megbirkóznia. Ezeket minél előbb tisztázni kell, mert a sok összekuszálódott szál magával ránthatja az embert, így tudatlanságból meggondolatlanul cselekedhet, beszélhet, ami igen kártékony tud lenni.
Mindenekelőtt hogy az egyik legtöbbet és legtöbbfélét olvasó irodalomkritikusunkat tisztelhetjük személyében, aki szinte már előre ismeri azt, mit írótársai még csak most írnak; illetve, másodszor: aki úgy ír kritikát, tanulmányt, esszét – s ez is csak kevesekről mondható el –, hogy abban rögtön egy egyéni nézetű, tűhegypontos mondatokkal megrajzolt nemzetkarakterológia s eszmetörténet esélyét is benne sejthetjük, azaz az általa górcső alá vett művekben azt (is) nézi, hogy azokból milyen nemzetkarakterológiai vonások hámozhatók ki…
Csak nekem tűnik fel, hogy hosszabb ideje egyik híres és kedvelt színészünk betegségével aprólékosan és szenzációhajhász módon foglalkozik szinte a teljes magyarországi sajtó? Persze tisztelet a kivételnek. Hogy mi ezzel a bajom? Válaszolok erre a kérdésre is, de előbb lássuk a sajtószemlét!
Szenteleky Kornélt már diákkorában is érdekelte a műfordítás, ám fordítói tevékenysége csak 1922-ben kezdődött el, két Baudelaire-prózavers magyarra való átültetésével (az akkoriban a magyar irodalmat is átható Baudelairekultusz hatására). Ezek a versfordítások a Bácsmegyei Napló hasábjain jelentek meg.
Szenteleky Kornél irodalmi, irodalomszervezői és folyóirat-szerkesztői munkássága mára ugyan kibomlott a halálát követő kilenc évtizedes homályból, írói tevékenységének, gondolkodói magatartásának morális értékei azonban mind ez idáig nem lelték meg helyüket a délvidéki magyarság önmagáról kialakított társadalmi-politikai összképében. A közösségéről mondott ítéletei túl súlyosnak és túlontúl pontosnak bizonyultak ahhoz, hogy elfogadottakká váljanak, hogy alapját képezzék a máig késlekedő társadalmi katarzisnak.
„A világmindenség inkább olyan ciklusokból áll, amelyek újból és újból visszatérnek önmagukba” – meséli Pottyondy Ákos, a Pannonhalmi Főapátság gyógynövénykertjének egykori vezetője. A sárkányfűárusként is ismert Pottyondy Ákost viszont nem a gyógynövényvilág titkairól kérdeztem, hanem a közelgő, legszebb téli ünnepünket megelőző időszakról, az adventről. „Az ünnepeknek vannak jelképeik” – mondja Pottyondy Ákos, aki az advent egyik legfontosabb jelképe, az adventi koszorú szimbolikus jelentéseiről beszélt.
A régi és ritka könyvek gyűjteménye mellett, melyről előző írásomban volt szó, a szabadkai Ferencesek templomának könyvtára gazdag helytörténeti gyűjteményt, időszaki kiadványokat, kisnyomtatványokat, valamint felbecsülhetetlen levéltári anyagot is őriz. A Szabadkai Ferences Rendház különleges értékes könyvgyűjteményéről legutóbb 2000. október 23-án készült kiállítás a Szabadkai Városi Könyvtár és a Szabadkai Városi Múzeum munkatársainak együttműködésével.
Épp itt volt az ideje, hogy Petőfi mellett a másik kétszáz évesünk előtt is tisztelegjünk a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Annál is inkább, mert Madách Tragédiája az esztétikai értékei mellett látnoki mű. Éppen száz esztendeje, 1923-ban írja Babits Mihály a Tragédia előszavában azt, amit a kiállításban is idézünk: „Olvasd újra művét, s úgy fog hatni reád, mint valami véres aktualitás, korod és életed legégetőbb problémáival találkozol.”
Kutatói pályája második és harmadik szakaszának középpontjában azonban nyelvművelői tevékenysége állt. A szlovákiai magyar nyelvművelés feladatait a magyarországi hagyományos nyelvművelő gyakorlathoz igazodva több cikkben és vitacikkben is megfogalmazza: A magyar nyelv szlovákiai változatai, A nemzeti nyelvművelés „liberalizmusának” és a kisebbségi nyelvművelés „radikalizmusának” okai, gondjai, Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője, A szlovákiai magyarság gondjai az ezredfordulón.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló, szűkszavú költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa így is egy bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé, amelynek minden állomása figyelmet érdemel.