„A párisi török követ, ki látván Párisban a Carnevalt, és az utána következett hamvazó szerdai ceremóniát, így írt haza Konstantinápolyba egy barátjának: van az évnek egy bizonyos része, midőn a francziáknak elmegy az eszök és néhány hét mulva, egy arra rendelt napon, port hintenek fejökre, melly által eszöket ismét szerencsésen visszanyerik” – írja Edvi Illés Pál a Vasárnapi Ujság 1857. február 22-i lapszámában közölt farsangi cikkében.
A farsang szó bajor–osztrák eredetű jövevényszó, a XIII. században említik először. Eredetileg a nagyböjtöt megelőző éjszakát jelölte, majd kiterjedt a vízkereszt és a böjt közötti periódusra. Ez az időszak a táncvigalmak, tréfálkozások ideje. Régen faluhelyen ilyenkor tartották a lakodalmakat, a böjt kezdete után ugyanis már nem volt illendő a mulatozás, tavasszal pedig idő sem volt rá, mert megkezdődtek a mezei munkák.
Akárcsak más európai népeknél, hazánkban is a farsangi ünnepkör legjellemzőbb mozzanata a jelmezes-álarcos alakoskodás. A XV. század óta maradtak fenn adatok a férfi-női ruhacseréről, álarcviselésről és az állatalakoskodások különböző formáiról. „A királyi udvartól a kis falvakig mindenütt farsangoltak hazánkban. Már Mátyás király idejében a királynő itáliai rokonsága művészi álarcokat küldött ajándékba a magyar rokonoknak. A XVI–XVII. században falu, város és a királyi udvar egyaránt álarcot öltött farsangkor, és úgy szórakozott. Nagy farsangolás folyt a tragikus sorsú II. Lajos udvarában is, egészen a mohácsi ütközetig. 1525-ben húshagyókedden álarcos menet jelent meg az udvarban, melyben elefánt is szerepelt. Maga II. Lajos is jelmezesen, ördögálarcban jelent meg az ünnepségeken. A XVI. századtól említik Cibere és Konc, vagyis a Böjti Ételek s a Húsételek tréfás küzdelmét is. E tréfás küzdelmet sok európai nép megszemélyesítve adta elő” – olvasható Dömötör Tekla Magyar népszokások című kiváló könyvében.
– Bár a farsangi szokások jelentős része mind az európai, mind a magyar néphagyományban általánosan jellemző, ezek változataiban területi, táji, lokális eltérések mutatkoznak. Például manapság a médiában is gyakran esik szó a mohácsi busójárás hagyományáról, de kevesebben ismerik a mohai tikverőzést, a kászoni bikaütést és más állatos alakoskodásokat – fejtette ki kérdésünkre Szabad Boglárka néprajzkutató, a Hagyományok Háza munkatársa. Mint mondta, mind az elhangzó jókívánságok, mind a különböző pajzán mozdulatok a termés- és termékenységvarázsláshoz köthetők, míg a maszkviselés, a szerepcsere és a zajkeltés a fordított világot tükrözi, a rend időszakos felborulását jelzi. A kutató hangsúlyozta, hogy egyaránt helytálló a szimbolikus értelmezés is, amelyben a farsang a téltemetés ünnepe, és a praktikus megközelítés is, miszerint ez egy utolsó nagy mulatság a negyvennapos böjt előtt. Felhívta a figyelmet arra, hogy e népszokás középpontjában is a párválasztás előtt lévő fiatalok állnak, az idősebbek és a gyerekek csak mellékszereplők, hiszen ezek az alkalmak elsősorban a fiatalokat segítették abban, hogy párra találjanak, megházasodjanak és beteljesítsék azt a szerepet, amelyet a közösség elvárt tőlük. A pártában maradt lányokon a farsang végén gúnyolódtak például kongózással (ilyenkor zajt keltettek a lányok ablaka alatt), de ismert vénlánycsúfoló a rönkhúzás is.
Az egyház a farsangot a rendbontás miatt az ördög ünnepének tartotta, ezért nem helyeselte megtartását, de ez a szokás épp a farsangi mulatozást ostorozó, egyházi leírásokból kutatható évszázadokra visszamenően is. A XV. században Temesvári Pelbárt egyik prédikációjában számolt be arról, hogy egy Kapos melletti faluban az asszonyok férfiruhába öltözve mulatoztak, amíg az ördög személyesen meg nem jelent a táncolók között, és egy asszonyt a Kapos mocsaraiba nem hajított.
Szabad Boglárka emlékeztetett a mátraalmási asszonyfarsangra, amelynek hagyománya még a hatvanas években is élt: ekkor egy napra az asszonyok férfiruhába bújtak, jégcsappal tréfásan megborotválták a szembejövőket, este pedig külön mulatságot rendeztek, ahol táncoltak és pajzán történeteket meséltek. Mint mondta, Boglár Lajos 1968ban tette közzé az erről szóló filmet, melynek nyilvánosságra kerülésével a szokás éltetői, a filmen szereplő helyi asszonyok elszégyellték magukat, és valószínűsíthető, hogy ez is hozzájárult a mátraalmási asszonyfarsang megszűnéséhez.
Az álarcos alakoskodások között a férfi-nő szerepcsere mellett megjelennek olyan tipikus figurák is, mint a betyár, a cigány asszony, a menyasszony, a vőlegény, az öregember, öregasszony. Ők a fából készített busómaszkokkal ellentétben egyszerűbb, rögtönzött maskarát készítenek harisnyából, rongyból, papírból, kócból. Ilyenkor tartják az állakodalmakat, és játsszák a halottas játékokat. Utóbbi egyik változata zárt térben, fonóban, kocsmában történt dramatikus formában. Szereplői, a pap, a családtagok és a siratóasszonyok obszcén kiszólásokkal fűszerezték a prédikáció és a siratóénekek tartalmi elemeit, a halotthoz pedig egy répa, kukoricacső vagy más fallikus szimbólum is tartozhatott – gyakran abba kapaszkodott az özvegy, aki a halott e testrészét is megsiratta. A halottas játék másik formája a húshagyókeddi téltemetés, amikor egy szalmabábut muzsikaszóval végigvisznek a falun, majd rituálisan elégetik.
A farsang legarchaikusabb elemei a hétfalusi csángók boricatáncában és a különféle állatalakoskodásokban maradtak fenn. Utóbbiak között különösen kedvelt a medve, a ló, a kecske és a gólya alakja köré szerveződő tréfálkozás, csipkelődés. Idetartozik a felvidéki bakkuszjárás is, amely a legények húshagyókeddi adománygyűjtő szokása – ekkor szamár- vagy kecskebőrbe bújnak, nyársat tartanak a kezükben és meglökdösik, megtréfálják, bekormozzák, megcsipkedik azt, aki szembejön. Adománygyűjtő, köszöntő szokás a Zobor vidéki sardózás is, amelyben szintén nyársat visznek magukkal a fiúk.
Ujváry Zoltán a Farsangi népszokások című munkájában fejti ki, hogy a farsangnak az egyházi, böjti vonatkozásoknál sokkal régebbi, évezredes európai szokásokban gyökerező mágikus-rituális elemei is vannak. A kászoni bikaütés például az egykori állatáldozatokkal hozható kapcsolatba. A bikát alakító legény egy szalmából készített ruhába bújik, fejére egy bikaszarvval felszerelt cserépfazekat helyeznek, nyakába kolompot kötnek. A játék során a „gazda” baltával a kezében árulja „jószágát”. A „kupecek” alkudoznak a bikára, de nem adják meg az árát, úgyhogy a gazda inkább fejbe vágja az állatot. A cserépfazék széttörik, a legény kiugrik a jelmezből, tűzbe dobják a „bika” bőrét, s mulatnak tovább. A hídról a patakba seprik a hamut, hogy a víz messzire vigye és megóvja a falu lakóit a rossztól és a rontástól.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. február 10-i számában)
Értem én, hogy ilyen időkben a rend és a törvényesség betartására mindenfajta devianciát ki kell iktatni, ám a közösség tudatalattijába való lemerülés már nagyon hiányzik. Kellene a farsang, amelyen a papot is kineveted, az esküvő, amelyről másnap délben szállítanak el egy talicskával, a rockkoncert, amelyen magadon kívül vagy, a futballmeccs, amelyen együtt énekelsz és kiabálsz ezrekkel és ezrekkel.
A magyar–lengyel kapcsolatok a honfoglalás időszakában gyökereznek. Erre az a tény is utalhat, hogy a Kárpátoktól északra élő szláv néptörzseknek összefoglaló neve nyelvünkben a lengyel. Bizonysága ez annak, hogy a IX. és X. század fordulóján Przemyśl, Halics és Ladomér térségében egy magyar katonai „ütközőzóna” létezett a 950-es évekig, amelynek célja a Kárpátok északkeleti hágóinak ellenőrzése, védelme volt. A magyarok itt fél évszázadon át a helybéli lendzsánokkal éltek együtt. Erre a térség több mai településneve is utal – a Przemyśl-földi Nemzeti Múzeumban látható magyar honfoglalás kori síron
Maga Karády sem tudhatta, hogy ilyen közvetítő szerep jut majd neki. Ahogy azt sem, hogy múzsa és példakép lehet halála után is. Egyik legérvényesebb visszacsatolás Cseh Tamás és Bereményi Géza dala: Tábori lap Karády Katalinnak. 1979-ben, amikor íródott, még kevés szó esett a doni feláldozottakról és arról is, hogy szenvedéstörténetként is elmondható számtalan életrajz: „Posta nincs, se csillag a váll-lapon, / én fekszem itt / és megy a századom, / Második Magyar Hadseregem, / mi a nevem és a fegyvernemem?”
Talán egy éve is elmúlt, hogy a szerkesztőségi postában egy érdekes küldeményre bukkantam: kézzel írt, igényes külsejű levél és néhány fénymásolat volt a borítékban. Valamiféle versek. Ilyenkor nem örül túlságosan a szerkesztő, hisz manapság, ha kincset is ér egy ilyen szöveg, amennyiben nem elektronikus a formátuma, csak pluszterheket ró rá. Vetettem egy pillantást hát a fénymásolatokra, elsőre az évszám tűnt fel az egyiknek az alján: 1817. A levél írója arra kért, hogy ha van rá mód, szeretné nyomtatásban is látni a mellékelt verset. A másik kópia pedig az előbbi vers átiratát tartalmazta, a levél írója által
Laura Gottlieb éppen csak kikerült a Szegény Iskolanénék zombori zárdájából, amelynek előcsarnokában komor, fekete márványtábla hirdette Isten dicsőségét és Haynald Lajos kalocsai érsek nemes tettét a katolikus leánynevelésért, amikor feleségül adták Wőnecky Sándor Károly újvidéki nagykereskedőhöz.
Az apácáknál töltött zombori évek alatt – hogy miért nem a sokkal közelebbi Kalocsára küldték szülei, azt sosem tudta meg Laura Gottlieb – alig volt alkalma férfiak társaságába kerülni, hiszen még a vakációk idejét is jobbára jankováci nagynénjénél töltötte. Az a néhány hét pedig, amikor
Vannak meghatározó kulturális értékeink, melyekre gyakran evidenciaként tekintünk, s csak ritkán foglalkozunk azzal, mi lehet az eredettörténetük, hogyan váltak alapkövekké, miképp lehetnek ma is az identitásunk részei. Kölcsey Ferenc Hymnus című költeménye is ilyen, ami kétségtelenül Erkel Ferenc zenéjével alkot számunkra egységet (még ha tudjuk is, hányféle átdolgozás született). Vajon milyen indíttatásból készít a téma kapcsán dokumentumfilmet egy fiatal filmrendező, aki társaival nemcsak a Zenélő Budapest 2020, a KameraZene és a ZeneHorizont komolyzenei műsorok rendezője, de ismert reklámfilmek alkotója is? Hogyan lehet „korszerűen” elmesélni, bemutatni a Himnusz
Virág Mihályt, az elismert szabadkai rendezőt és főiskolai tanárt két éven át, 1961 és 1963 között tanulmányozta az állambiztonság beszervezés céljából. Virág Mihály azonban nem lett ügynök: emberi tulajdonságai alkalmatlanná tették a feladatra, az ügyet lezáró jelentés szerint. Ugyanis túl jó embernek bizonyult, nem áskálódónak, nem intrikálónak, a színházért élt és halt.
De van ennek az ifjan tartó emlékezetnek egy mélyebb és igazibb – bár jóval bonyolultabb – oka is. Farkas Árpád ugyanis kamaszkora óta költő volt, méghozzá kétségbevonhatatlanul. Nemcsak az volt – annak is látszott. Volt a lényében, habitusában, modorában és hanghordozásában valami, ami nem hagyott kétséget e tekintetben.
Jorge Luis Borges azt nyilatkozta egyszer, hogy amikor a Buenos Aires-i metróújság főszerkesztője volt, mindenféle álneveken egy csomó cikket írt mindenféle tudományos és misztikus meg transzcendens témakörben, amikről halvány gőze sem volt, amilyen például a Hold-utazás, a gondolatátvitel, a negyedik dimenzió vagy a halmazelmélet.
Az agg mester ezzel sok mindent elárult magáról. Főleg azt, hogy gyerekes kíváncsiság munkált benne. Borges felnőttes gyerek volt és gyerekes felnőtt maradt. Ez a dolog veleje. Ez a kettősség.
Jól bele kell nézni a halál pofájába. Aztán el kell készítenünk maszkunkat (ha komolyan gondoljuk, nem jó a bolti, legfeljebb ha a felismerhetetlenségig átalakítjuk), amely egyszerre harci, állat- és halotti maszk, egyszerre néz mennybe és pokolba. Ebben a maszkban aztán mulatva, tombolva, kurjongatva, önfeledten szaporodva, farkasként az égre vonítva, teljes harci és életeksztázisban megöljük a halált. Ha megvolt, levesszük a maszkot, elégetjük, visszaváltozunk normális emberré, és húsvétig pihenünk, mert akkor megint másféle dolgunk akad.