Kisfiúként, amikor kezdtem elraktározni mai emlékeimet, a Dél-Hargita egyetlen hegyi üdülőtelepén laktunk, amelynek nagy része most Csíkszentimréhez tartozik. Nos, mi nem éppen üdülés céljából időztünk jó néhány esztendőt e festői havasok lélegzetelállító vadonjában. Nem. Apám ott volt bányász, és Anyám szintén ott tüsténkedett.
Büdösfürdőn az ideiglenesen felhúzott, bányászoknak szánt tákolmányokban laktunk. Volt is egy szobánk! Ez igen! A kerti pottyantó, az természetesen kint volt, ahol lennie kellett. Apró lehettem, mikor Fenyőszegről odaköltöztünk, arra a „hadműveletre” nem emlékszem, csak a kiköltözésre, vissza Fenyőszegre.
Ahogy a hatvanas évekbeli bánya kezdett lassan, de biztosan bedögleni, úgy az emberek is elhúzódtak onnan. Emlékszem, apám még néhány alkalommal visszajárt Büdösfürdőre, de aztán a csíkszentkirályi bányában folytatta görbe pályáját. 1973 őszére véget ért az ottani „híres” higanybányászat. Pedig kezdett kialakulni róla egyfajta szocialista elképzelés. Ugye bányát rittyentettek, volt hozza ott üzlet, iskola, kocsma, s minden, ami kell. Két bátyámot ott avatták fel pionírnak (úttörőnek). Azért egyszerre, mert kevés volt az iskolás, s ne kelljen kétszer kikambacsolni (elkószálni, eltekeregni), ezért egy ütemben elintézték. Az „avatóezred” a zsögödi iskolától érkezett. Ej, be szép es volt! Dalolás, éneklés, ámítás és nyakkendő.
Hogy mi történt a bányával? Apám sokat regélt róla, időnként megmódosítva történetét. Beomlott, bent rekedtek a bányászok. Alig volt levegő. Nyuvadoztak bent rendesen. Szerencsére észrevették a felszíni nyílást, s megcsillant bennük a remény, hogy kikecmeregjenek a bajból. Nekiveselkedtek. A bányászok élharcosokként egymást s saját magukat mentették ki, külső segítség nélkül. Persze apám volt a legnagyobb hős! Úgy harcolt ott a megmentési vonalon, hogy csuda, jobban, mint a saját életéért. Addig időzött ott lenn a mélyben, míg a bánya beomlott, és őt alig tudták onnan kiszedni. Vörösben úszott a táj előtte, ájulásáig csak amúgy lebegett a környék, míg köddé nem vált minden. Rosszul lett, és jóval később, talán egy fél nap után tért magához. Pár napig kegyetlenül hallucinált. Aztán lassan és óvatosan helyrekottyant.
Ebből a sok rémes dologból szinte semmit sem láttam. Ismertem a karbit szagát, meg a feltúrt földrészeket. Nagyon szerettem a bányászoknak felszerelt, benti kádban fürödni, a meleg vízben, s körülbelül ennyi.
*
Követni kezdtem az évszakok váltakozását. Arrafelé nem létezett a gagyázás (itt – a lazaság). A tél több mint fél esztendőt tartott. Sűrű fenyves vette körül a fürdőtelepet, ez annyiban volt jó, hogy a nagy félesztendeji fehérségbe az örökzöld lucfenyők színt vittek. A tarkaságot a fenyvesek között megbúvó nyaralók adták.
Néha bemerészkedtem az erdőbe. Nem volt kérdés, úgy éreztem, valakik vigyáznak rám. Meg voltam győződve, hogy erdei csodalények figyeltek a fák mögül, és óvtak minden veszedelemtől. Így kellett lennie, hiszen a sűrűjében rendesen járt a medve, a farkas és más ragadozó meg jámborabb vadállat. A kék égből nemcsak az aranyos kismadárkák, hanem a sasok is kémleltek.
Ahogy kitavaszodott valamikor március derekán vagy április elején, elsőnek a zöldellő füvecskék között előbújó kikerics köszöntött engem. Eme virág szirmainak lilaságával, csalafintaságával teljesen megbabonázott. Főleg amikor huncutul némelyik példány átváltott rózsaszínesbe, vagy patyolatfehérben díszelgett, utánozva a rohamosan olvadó hófoltokat. Volt bennük valami boszorkányos, ami akarva-akaratlanul az elmúlás hangulatát, az idő telését idézte meg. Aztán lassan hervadozásnak indultak, először a déli napsütötte, majd az északi oldalakon. Őket követve a környék más virágokba borult.
Mikor már annyira melegedett az idő, legjobban a bárányfelhőket szerettem bámulni, ahogy különböző élőlényformákat vettek fel, eltakarták a napot, egymásnak ütköztek, vagy éppen szertefoszlottak. A kambacsolás egyik csúcspontja volt a madarakkal való találka. Kimondottan szerettem a vállamon megpihenő kis égi vándorokat. Olyankor nagyon csendben maradtam, mert ha beszéltem hozzuk, akkor felröppentek. Meghallgattak a kígyók, békák s a lombok között szemérmesen megbújó őzikék, a lompos farkú rókák, a füvek, fák és virágok egyaránt. Mondjuk, a vaddisznókkal nem tudtam annyira közlékeny lenni, mert azok együgyűen röfögtek csoportba verődve, majd a szélrózsa valamelyik irányában eltűntek.
A zöldellő, napsugaras időszak ereje az idő előrehaladtával lassan csendesedni kezdett, úgy tetszett, mintha öregedne... Előbújtak a földből újból a kikericsek, de ezek mintha nagyobbak lettek volna kikeleti elődjeiknél. Megéreztem a befejezést, tudtam, hogy nincs sok a télig. Kikericstől kikericsig történtek az események. Tavasszal örültem nekik, ősszel elméláztam, bónyászódtam (elmerengve sétáltam) a csetenyes (sűrű bokros) között. Ő diktálta az idő múlását. Akik látták, miként bámulom őket, óva intettek tőle. Nem engedték, hogy leszedjem. Ezért köztük kellett legyek, hogy legalább helyben lássam. Amikor leheveredtem, igyekeztem kikerülni minden egyes virágot. Bezzeg a tehenek, azok nem. Lazán le is fosták... Pedig nem is kellett nekik, ha tehették, nagy ívben kikerülték. Nem vala nekik foguk ínyére ez az elmúlás dolog.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júniusi számában)
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.
,,A vers a Föld útja a Nap körül”[1] – írja Szőcs Géza 1976-ban. A költészet és a költészet búrájában születő mindenkori vers definiálására hivatott költő a létezés misztériumát az irodalom ágas-bogas, labirintusszerű univerzumán belül igyekezett megérteni, értelmezni, továbbadni és közvetíteni nekünk, halandó embereknek.