Borbély László: Trianon drámaisága Csurka István A hatodik koporsó című művében

 1

Mindaz, ami a Trianonban „megrendezett” békekonferencián történt, a családunkban elsősorban apai nagyszüleim sorsát változtatta meg gyökeresen. Az első világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében Albániában harcoló nagyapám a hadszíntérről visszatérve a magyar fővárosban aligha ismerkedik meg a csepeli hadiüzemben dolgozó nagyanyámmal, ha a rendeletek nem akadályozzák meg hazatérésüket szülőföldjükre. A bevonulásáig nagyapám a Pozsony vármegye Dunaszerdahelyi járásához tartozó Pozsonyeperjesen élt. Nagyanyám Erdélyből, Csík vármegye Kászonalcsiki járásából, Kászonújfaluból érkezett Budapestre 1918-ban. Néha megemlítettem ezt Csurka Istvánnak, akivel közvetlen baráti-munkatársi kapcsolatban álltam élete utolsó néhány esztendejében. Tárcaírója voltam a Magyar Fórumnak, illetve főszerkesztője a havilapjának. Bátorító biztatását megfogadva nagyszüleim történetét többféle műfajban megírtam lapjában, de olvasható a Finita la commedia című kötetemben, illetve a Trianoni Szemlében (IX. évfolyam, 2017. január–július) és az Aracs folyóiratban (XX. évfolyam, 2. sz.) is. A nemzeti összetartozás napján a hiányérzet és az elhunyt pártfogóm iránti tisztelet arra ösztökélt, hogy olvassam újra Csurka István soha be nem mutatott, mégis számtalan indulatot és támadást kiváltó A hatodik koporsó című darabját.

2

Csurka István éveken át írta és publikálta havilapjában a halála miatt torzón maradt Áldozat. Sorskérdésünk sorsa című történelmi dokumentumregényét. Ebben Alekszandr Szolzsenyicin hasonló módszerrel írt Együtt című regényének hatása alatt és annak mintájára ábrázolta a Tisza Kálmán és Tisza István miniszterelnöksége közötti évtizedekben történt politikai változásokat, változtatási kísérleteket és azok társadalmi, gazdasági hátterét: külön kihangsúlyozva a tiszaeszlári pert, az őszirózsás forradalmat és a tanácsköztársaságot. Az alkotói folyamatban szükségszerűen fordult érdeklődése a trianoni békeszerződés irányába, melynek következményei mindig foglalkoztatták, publikálni azonban a múlt század nyolcvanas éveinek végéig erről csak az irredenta megbélyegzést vállalva lehetett.

Ahogyan azzal Csurkának is szembesülni kellett korai, A mélység vándora című novellájáért, amelynek főhőse, Pásztor Mihály, a szalontai paraszt, az egykori kivándorló, aki az óceán mélyén, a nagy nyomás alatt maradt életben, s most hazaindulva jut fel a Duna torkolatából, a Tiszán és Körösökön a teljes hazába. Itt hal meg az édesvizek kisebb nyomása alatt, és „éppen harangoztak Nagyszalontán, amikor elszenderült”. Csurka azt írja A mélység vándoráról: „ebben az írásban először jutottam el képben és utalásban, a szétszabdalt és elveszett, említeni sem szabad hazába, és a gondolatig, hogy Magyarország nem annyi, amennyit szögesdróttal körülvettek, hanem több”.

Amikor Csurka Istvánt 1957-ben letartóztatták, mielőtt internálták, a kihallgatások során faggatták édesapja háború előtti jobboldali múltjáról, Imrédy-párti tagságáról, Nyugatra való kimenekülésükről, csendőrtiszt bátyjáról, aki Nagyváradon élt, a Színművészeti Főiskolán ötvenhat őszén való felszólalásai és nemzetőrparancsnoki szerepe mellett szóba került A mélység vándora című novella is mint vádpont, ahogyan azt Az esztéta című könyvében elmondja. Koltay Gábor Velünk élő Trianon című filmjében az író hozzáteszi: „Nem tudtam ezekben a kérdésekben semmiféle befolyásnak engedni, mert személyes és családi életem, az összes körülmény, ami körülvett, figyelmeztetett, hogy valójában mi történik. Egészen más történik, mint amiről beszéltek. Az én törekvésem elsősorban arra irányul, hogy ne adjuk fel. Mert addig, ameddig nem adtuk fel, van valami, ami nem hagyja kialudni azt a reményt, hogy újra lehetséges az együttélés és a visszaszerzés valamilyen formában. Abban a pillanatban, amikor ez a láng utolsót lobban, tényleg vége van.”

A hatodik koporsóban, a Nagy Imre-temetés szimbolikus hatodik koporsójában fekszik a névtelen kivégzett ötvenhatos forradalmár, s miképpen a fiatal Orbán Viktor beszédében mondta, az utókor nemzedékek jelene és jövője is. Csurka erre az analógiára mondta új drámája kapcsán egy 2011 elején elhangzott rádióinterjúban, hogy „a kiszabott trianoni határokkal és a Sztálin-szobrot ledöntő névtelen forradalmárral összedrótoztam a meghamisított történelmet”.    

Bíró Zoltán irodalomtörténész Szembesítés című tanulmánya (Magyar Fórum, 2012. szeptember 7.) szerint Csurka István dokumentumdrámát írt, amelyben a fikció egy magyar–francia tudományos-technikai találmány, „melynek révén hitelesen felidézhetők a múlt eseményei, szereplői úgy, hogy a történelmi igazságokat és az események mozgatórugóit ne lehessen lehazudni és a bűnösök egy csoportjának a kilétét eltitkolni. A döntés-előkészítő bizottság tagjai, tehát a trianoni döntésekért a fő felelősséget viselők számára láthatatlan marad a személy, aki a leleplezést irányítja, hogy munkájában ne tudják korlátozni, ne tudják őt megsemmisíteni.” Ő a hatodik koporsó apródja, aki megeleveníti a koporsóban nyugvó nagyapját, aki a Sztálin-szobor ledöntése, illetve az ötvenhatos utcai harcokban való részvétele miatt lett kivégezve, összedrótozva és arccal lefelé eltemetve.

Csurka István drámaíró munkásságának méltatói a hetvenes években – ma már meglepődnénk a nevek olvasatán Földes Anna, Tarján Tamás és mások – az írót dicsérve mutattak rá arra, miként gondoskodik a kezdés extremitásáról.

Szóban forgó darabja ebben a tekintetben azonban minden korábbi elképzelést felülmúl. A színre az afroamerikai szállítók beviszik a koporsót, amelyből az apród, majd nagyapja jön elő.

„Látványos drámaírói fogás az ötvenhatos forradalmár feltámasztása és színre hozása, így valóban misztériumjátékká válik a színmű. Lehet, hogy előadva lenne igazi ez a dráma – mindig meglep, hogy a színpad mennyit hozzá tud adni egy szöveghez, s bizonyára sokkal megrázóbb színpadon látni a koporsót és a történelem közismert figuráit, mint mindezt elképzelni. Ám tőlem akkora figyelmet követelt az olvasás, hogy félek, a színpadon a gondolatok részletgazdagsága elveszne. A nagy előkép az ilyen történelmi vízióhoz és gondolati drámához Az ember tragédiája, A hatodik koporsó egy huszadik századi Tragédia egyik színje lehetne” – írja levelében a szerzőnek Ács Margit író, kritikus 2011-ben.

Valóban. Csurkának ebben az élete alkonyán írott darabjában ugyanolyan jó a lapjárása, mint amikor legkorábbi drámájával, a Ki lesz a bálanyával (hat év várakozás után) berobbant a fővárosi színházi életbe, gondolat, történelem és életismeret, képzelet, ötlet, humor, nyelv mindent egy kézben tart, így van mire emelnie a tétet. Dialógusainak jellemfestő töltése, feszültsége, ritmusa van, ami egy dokumentumdrámában annál nehezebb. A köznapi, kisszerű szóváltások mentén bomlik ki a mondanivaló. Például Clemenceau és a forradalmár nagypapa párbeszédében, amely úgy indul, hogy a mártír tűzzel kínálja a tárgyalások szünetében rágyújtani szándékozó „Tigrist”, aki egy őszinte pillanatában bevallja, hogy maga is csupán eszköze a hazugságspirálnak, és ugyanúgy krízisben van, mint a konferencia főkolomposai. „Minden felbomlott – így Clemenceau. – Győztesek vagyunk, de nyertesek nem. Csak a pénzemberek nyertek. Revansot vettünk, megkaptuk Elzászt, Strasbourgot, az iparvidék egy részét, de ki vagyunk szolgáltatva azoknak, akik tizenhétben léptek be a világháborúba, és eldöntötték – a maguk javára. Mert ott a pénz.”

Ez a dráma amiatt is érdekes, hogy elhangzik: „A világháború iszonyatos véráldozatot követelt a népektől, de valljuk be, nem oldott meg semmit. Most a nemzeti kormányok egy része a békekonferenciába veti reményét, hogy az majd megoldja a világ átrendezésének feladatát, de ezt a békekonferencia csak akkor tudja teljesíteni, ha nem leplezi le és nem teszi tönkre azokat az erőket, azokat a háttérhatalmakat, amelyek a háború anyagi terheit biztosították.” Vagy másutt: „…a közép-európai rendezést Beneš memorandumai és tervei alapján kell végrehajtani, nem csupán azért, hogy megossza a gyűlöletet a Nyugat és a csehek és a románok iránti gyűlölettel, hanem azért is, mert ez a legjobban végiggondolt eljárás, amely megakadályozza a Magyar Birodalmat abban, hogy stabilizáló erő legyen Közép-Kelet-Európában.”

A bravúr az, ahogyan Csurka István az apród karakterén keresztül három történelmi korszakot egymással vonatkoztat: 1919 Versailles, a trianoni békediktátum ideje, 1956, a magyar forradalom és szabadságharc és az utána következő megtorlás, valamint a XX. század nyolcvanas-kilencvenes évei, a „rendszerváltás”, a Nagy Imre és mártírtársai temetését követő évek. Vagyis elénk tárul egy folyamat, melynek XX. századi forrása az első világháború és a trianoni diktátum.

Csurka István egyik példaképe Gogol nyomán nem külön szatirizálja a negatív szereplőket, hanem életteli közegükben, alkudozás, egyezkedés és perlekedés közben mutatja be őket. Az apróddal és nagyapjával azonosulva beolvas a delegációnak a konferencián, amely megfosztotta Magyarországot határaitól és elvette lakóinak életét vagy életük értelmét. A fiú és nagyapja kertelés nélküli szókimondásában benne van Csurka személyes drámája, bebörtönzése, internálása, barátai, ismerősei sorsa. Mindenekelőtt az előbb halálraítélt, majd kegyelmet kapó Gáli József költőé, a kivégzett Angyal István forradalmáré vagy a szépírói tehetségét elsőként felfedező főiskolai tanáráé, Czibor Jánosé, aki a belügyesek zaklatásai elől 39 évesen öngyilkosságba menekült. Azé a mentoráé, akiről nemcsak a Ki lesz a bálanya? egyik főszereplőjét mintázta, hanem lényegében minden sikerdarabja valamelyik kulcskarakterének ihletője volt.

Az apród színre lépése és küldetése az ő megváltásuk is. Csurkának ebben a darabjában a főhős fiatalember kivételesen nem pótcselekvések rabja, nincsen semmilyen szenvedélybetegsége, nem tolja tudata peremére a közélet, sem a magánélet problémáit. Pedig menekülhetne, millió megalkuvó szándék siklathatná ki célját. Hiszen minden időutazás dramaturgiájában benne van, hogy a történelem megváltoztathatatlan, a főnixvágyú apród célja azonban bemutatni a történelemhamisítás módszerét a békekonferencián. Ahogyan annak idején Réz Pál megírta Csurkáról „a fenségest a hétköznapival, a tragikust a komikussal veszítő különös szemlélete, stílusa” révén.

3

A hatodik koporsót újraolvasva bennem nem dúltak indulatok, kezem nem szorult ökölbe. Nem csak a képzelet színpadán lezajló előadás részese voltam, lelki szemeim előtt megelevenedett két nagyszülőm, akik immáron időn és téren túllépve, hozzátartozóikkal együtt szabadok. Bizonyára Füst Milánnal vallom: „Hogy pedig mindez úgy történt, ahogy történt, belátom, javarészt csakis az én ügyem, csak nekem lehet igazán fontos. Mégis, a lelkem nagyobb nyugsága végett leírtam ide is.”

(Trianon 100)

Helyőrség | Lehet, mert kell! – Trianon 100 pályázat – eredményhirdetés

A Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. a Trianoni békediktátum századik évfordulója alkalmából irodalmi pályázatot hirdetett Trianonnal vagy bármilyen Trianon-élménnyel kapcsolatos irodalmi mű létrehozására. A pályázati felhívásra 155 érvényes pályázat érkezett. A díjazott pályamunkák az ősz folyamán olvashatók lesznek a Helyőrség.ma portálon, a nyertesek névsorát pedig most tesszük közzé. A pályázat nyertesei 50 ezer Ft jogdíjban részesülnek, illetve kategóriánként a legjobbnak minősülő írások szerzőit további 100 ezer forint jogdíj illeti meg.