Az érettségink előtti ősszel hárman kopaszra nyiratkoztunk, ami nagy feltűnést keltett a gimnáziumban. A tanerők (egyikük a hírek szerint pufajkás volt) szimatoltak cselekedetünk oka után október 23. közelsége miatt, hátha harmadik évfordulójára szántuk „ellenforradalmi” tüntetés gyanánt a tar fejet. Szerencsénkre voltak olyan tanár urak is, akik elsimították az ügyet.
A honfoglaló magyarokat egyes nyugati följegyzésekben tar fejű pogányokként emlegetik. A régiségben kun és oszmán török hatásra szokás volt a kopasz (férfi)fej. A parasztság körében a hosszú haj viselete volt a leggyakoribb. A csomózott haj is gyakori volt. Rózsa Sándor egyik bizalmas emberét így írja le Jókai Mór szerint:
„[…] a vendéglőben ül reggelenként egy ráncos képű öreg szegénylegény. Szürke haj kétoldalt csimbókba kötözve, félkeze le van vágva, erről ráismerhetsz. Az majd elvezet hozzám, csak e pisztolyt mutasd neki.” (A rablóvezér)
A középosztálybeli kopasz polgár ellenszenves megítélésű Babits Mihály versében:
„Lankadt husú dísznő, lomhán ráng.
Sóvár szeme ég, mint reklám-láng.
Kopasz, csunya férj csügg bal karján.
A páva rikoltoz a park alján.” (Margitszigeti rimek)
A haj a női szépség járuléka. Balassi Bálint drámájában Galatea szemrehányást tesz Credulusnak:
„[…] Miért nem szólsz vélem? Valljons nem azon haj, kéz avagy száj-é ez most is, azmint azelőtt volt?” (Szép magyar komédia)
Balassi az imádott hölgy hajára, hajszínére is álmélkodva néz, szerelmi bánatában elhanyagolja haját:
„Látván minapi napon hajad aranyszínű voltát,
Kaláris szabású ajakad édes mosolygását,
Gyönyörű beszédednek hallám zengő szavát,
Álmélkodván csodálám a te rózsaszínű orcád.” (Huszonharmadik ének)
*
„Elszántam magamban: mint nyomorodott rab, hajamat megeresztem,
Gyászruhában járván mindennek előtte megalázom életem […]” (Huszonnegyedik ének)
A Szigetvárt ostromló törökök között Delimánt viszonzatlan szerelem köti le, amint Zrínyi Miklós írja:
„Cumilla ſzép haja meg koͤtoͤzé ſzuͤvét,
Iffiu Delimannak, és minden keduét
Egy tekéntet vévé el minden erejét,
Ugy hogy nála nélkuͤl nem kivánnya éltét. (Szigeti veſzedelem)
Az ilyetén megkötözés századok múltán is megtörténik. Karinthy Frigyes regényében. Gulliver hajótörés miatt a tenger mélyén lévő országba kerül. Egy kapuban „egy nőalak állott – szép, mint az álom”, akinek hajáról az „aranyszőke folyó” metafora olvasható. A seborvos oda akar futni a nőhöz, azonban ez nem sikerül „aranyos szálak” miatt, amelyek a tünemény „lebegő és elfolyó” hajának bizonyulnak:
„Legfeltűnőbb a hajzata volt ‒ aranyszőke folyó, mely puhán ringott és lebegett körülötte a vízben […]”
⁕
„[…] valami akadályoz a futásban – sárga, sima, aranyos szálak hurkolódtak kezemre, nyakamra, lábamra. Egyszerre elvágódtam, és nem tudtam mozdulni többet.” (Capillária)
Kukorica Jancsi csodálja a lányka hosszú, szőke haját (is) Petőfi Sándor szerint:
„[…] Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,
Bámuló szemei oda tapadtanak.
De nem ám a patak csillámló habjára,
Hanem a patakban egy szőke kis lyányra,
A szőke kis lyánynak karcsu termetére,
Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.” (János vitéz)
Mikszáth Kálmán parasztlányának haja a búzával együtt aranylik:
„Kati, a nagyobbik, sarlóval dolgozott, míg a kis Judit csak a markot szedte össze kévékbe, amiket aztán a hetyke Csató Pista kötögetett össze utána izmos kezeivel, s valahányszor lehajolt a leány, kibontott úszó haja is éppen olyan volt káprázó szemében, mintha aranyfelhővé lett búzakéve lenne. Aztán meg a búzakévék lettek olyanok, mintha mindenik a Péri Judit szőke haja volna.” (A Péri lányok szép hajáról)
A hosszú haj mint a nők megjelenésének egyik jellemzője, az 1972. március 3‑án az USA-ban felbocsátott Pioneer űrszondán elhelyezett rajzon is ilyen a nőalak, akinek arany hajáról – a tábla aranyozott alumínium, Linda Salzman Sagan rajzolata – nem tudni, megkötözé-e valakik szívét a mindenségben…
Radnóti Miklós a női hajzatot választja a nyelvi kép egyik összetevőjének, ezért a záporeső is hosszú hajú nő:
„Majd ég dörrent, felhő repedt,
hosszúhaju zápor esett” (Zápor után)
Füst Milán arról is ír, hogy a kedves hajsütővassal bodorítja tincseit:
„Ebédnél ülsz, vagy látlak, kolmizod hajad,
Vagy semmit sem csinálsz, csak ringatod magad…” (A nő dicsérete)
Füst (saját megjegyzése szerint) zsidó legendán alapuló versében látványos a haj:
„Igyál hát értünk Láthatatlan, örök bolygó, kinek neve sincs!
[…]
S hogy hajad koronája lángban áll, – úgy képzelem, – […]” (A névtelen iszik)
A városi urak XIX. század végétől sajátos módit követtek, Vojtkó Pál tárcájából egy példa:
„Vén róka vagyok uram, szürkül már a sexerem […]” (Fritz ur)
Ez a sexer, sechser vagy zekszer Krúdy Gyula írásaiban számos szereplőn díszlik, az író el is igazítja róla az olvasót:
„S az öregebbik Rezeda úr […], a magához hasonló zekszeres, Haynau-szakállas öreg hivatalnokokkal találkozott, mert ebben a korszakban a tisztviselői karban a szakáll‑ és haj‑frizurának is különös jelentősége volt…” (A kékszalag hőse)
⁕
„Utóvégre vannak ilyen szokások, amelyek a világ haladásával kimennek a divatból, mint például a fodrozott pakonbart, amelyet még papok is viseltek, vagy a zekszer, tudniillik a fül mellett a hajnak előrefésülése.” (»Zónás atyafiak«)
Ez bécsi divat volt 1860 táján. A hajtincs kanyarított alakja a hatos számjegy írásképére hasonlít. A hazánkban hatos-nak nevezett pénz, a Sechser.
A The Beatles tagjainak hosszú haja az 1960 utáni években jött divatba. A Pajtás című hetilap az úttörőmozgalom céljainak elérése felé terelgette az iskolásokat, 1965-ben (szerző nélküli) írják:
„Gyakran érkeznek panaszos levelek szerkesztőségünkbe, amelyben arról írnak a fiúk, hogy az iskolában megszólják őket »divatos« beatles hajviseletük miatt, sőt előfordult, hogy le kellett […] – Nyakba, lenőtt haj, plusz az egyáltalán nem férfias fru-fru […] Igaz divatos, de nem szép. Gondozatlan, ápolatlan külsőt mutat. […] Nem iskolába való viselet ez.”
A fiatalság jelképének tekinti haját Déry Tibor írásának alakja, hajhullása szürreális gyorsasággal történik:
„Ánis a parton fekszik és öregszik. Hullik a haja. A kihullt szálakból fakó korona szövődik feje körül a homokban. […] fejének tojásdad nyoma körül fakón fénylik a kihullt haj sűrű koszorúja. – Az ifjúságom […]” (Ébredjetek fel!)
A 2024-ben divatos férfihajzat a világhálón:
„A fade nem konkrétan egy különálló hajstílust jelent, hanem egy vágási technikát. A fade vágással a hajat az oldalsó részeken szimmetrikusra tudják vágni. […] – Egy spiky, azaz tüsis férfi haj frizurával ötvözve egy igazán klasszikus, mégis modern frizurát érhetsz el.”
A hajdani tarra nyírt hajú fiúk közül még ketten nem követjük az égi hajdivatot, harmadik társunk évtizedekig Weöres Sándor-versikével nyugtatta magát: „Minden kopasznak jut hajnövesztő, | minden ravasznak egy nyírfavessző.” (Szüret után)
Talán nem szorul különösebb bizonyításra, hogy az öregség nem pusztán biológiai tény, hanem társadalmi és lelki folyamatok egymást átható szövevénye, és amióta vannak emberi közösségek – vagyis emberré válásunk ősi kezdete óta –, kulturális jelenség; mint ilyen jelen van a magyar népköltészet különféle műfajaiban, s nyomai fellelhetők népdalainkban is. Mindez közismert, megnyilvánulási formáinak közelebbi vizsgálatára, talán éppen e tény közismertsége folytán, mégsem fordult kellő figyelem.
Krasznahorkai László egyik interjújában azt nyilatkozta, gyerekkorában gyakran részesült megrovásban, amiért kiszínezte, elnagyolta, megváltoztatta az igazságot. Végül rájött, a valóság olyan, mint isten – meggyőződésünk, hogy van, de a bizonyosságban még sosem jelent meg. Így határozta el, hogy foglalkozásszerű „szélhámos” lesz, mert – akárcsak a valóságról bármit bizonyosan kijelenteni – az írás szélhámosság.
Néha elrévedek, s olyankor a hosszúra nyúlt közelmúlt komor egére pillantok. Egy-egy fényes csillagról azt képzelem, hogy benne volt barátaim szelleme világol az éjszakában. Aztán személyes emlékek villannak be, melyek ideig-óráig visszahozzák az egykori valóság káprázatát.
Imrével is így vagyok. Látom a mozdulatát, amint hosszú, vékony ujjaival a tustollat fogja, és sablon segítségével feliratozza a hammerpapíron lévő rajzot…
„Melyek az időtálló versek?” – ezt a kérdést alapul véve született meg a Magyar Kultúra magazin Petőfi-tricentenáriumi antológiája, Az idő igaz című versgyűjtemény, amelyet 2123-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum aktuális főigazgatója fog majd feltárni az akkori olvasóközönség előtt. Bonczidai Évával, a kötet szerkesztőjével beszélgettünk az antológia céljáról, szerkesztési elvekről, a mai gyerekek irodalomhoz, kultúrához való hozzáállásáról és arról, hogy vajon hogyan fogják ünnepelni száz év múlva Petőfi születésének 300. évfordulóját.
Mindent relativizáló korunk szellemének diadala-e vagy valami időskori ártalom, hogy a jelzőtlen kultúra fogalmával lassan úgy vagyok, mint a bölcs szent az időével: ha nem kérdik, hogy mi az, akkor tudom, bajban akkor vagyok, ha kérdezik.
Ezt a főnevet sikerült az idők során olyan szintagmákba erőltetni, hogy ma már jelző nélkül gyanakvón pillantunk rá. Pedig eredetileg jó volt a sajtója. Valami nemes és emelkedett létezőre utalt. Ma már a jelző dönti el, hogy mit érzünk iránta.
Egy olyan világban, ahol a mesterséges intelligencia fejlesztések egyre nagyobb teljesítményt érnek el, ahol már bombák és gépfegyverek sem feltétlenül kellenek ahhoz, hogy egy súlyos, egész világra kiterjedő terrortámadás söpörjön végig az emberiségen – 2019 novemberében például az Epilepszia Alapítvány Twitter-követőit támadták meg sztroboszkópos fényű, potenciálisan rohamot kiváltó posztokkal mindössze egyetlen kattintással –, jogosan töprenghetünk el jövőnk, de sokkal inkább utódaink jövőjének alakulásán.
„Minden út visszafelé vezet előre” – idézi Kátai Mihály szavait barátja, Tolcsvay Béla Kossuth-díjas zenész. S valóban, amikor a modern fizikai időfogalmat vizsgáljuk, elkerülhetetlen az a megfigyelés, mely szerint a múlt kihat a jelenre, az pedig befolyásolja a jövő történéseit. Tehát mondhatjuk egyszerűen: a jövőnk a múltban alapozódik meg. Kátai Mihály gondolata pedig azt a történelmi valóságot is összefoglalja, mely a jövővízióink értelmezéseire is kíváncsi: mire számíthatunk az elkövetkező években?
Nehezemre esik elfogadni a szomorú hírt, ami most arra ösztönöz, hogy előszedjem, újraolvassam féltve őrzött leveleidet. Némelyikük egyenesen Floridából érkezett. Már ’14-ben sem volt híres az itteni posta, sokszor felbontva dobták be őket hozzám, kerestek valamit. De aki a borítékot felnyitotta, nem érthette, nem láthatta benne, ami számomra ma is felbecsülhetetlen: néhány jó tanácsot egy nagy öregtől egy pályakezdő írónak, biztató szavakat, meghívásokat.
A sakk szabályok be nem tartása a győzelem érdekében különféle testi-lelki állapotokat; Kosztolányi Dezső efféle helyzetet tár az olvasó elé. Novellája (Sakkmatt) gyermek hősét tanítónak fogadják egy tüdővészes fiúhoz, aki megtanítja sakkozni. A beteg fiú anyja figyelmezteti, hogy mindig fiának kell nyernie. Idővel a tanító fiú megroppan amiatt, hogy a sakkjátékban rosszat kellett lépnie.
Január első napján régóta szokás újévi köszöntőkkel – versekkel, jól bevált mondókákkal, vagy akár népdalokkal – megörvendeztetni a szeretteinket. Nem is kell sokat keresgélnünk ahhoz, hogy megtaláljuk a számunkra legmegfelelőbbet, a repertoár ugyanis a 19. század óta – főként az alkalmi költészetnek hála – egyre csak bővül. Ismert alkotóink költeményeivel, valamint a néprajzkutatók által összegyűjtött és lejegyzett népi köszöntések nagy részével szinte minden évben találkozhatunk ezen a napon. Most ezekből gyűjtöttünk össze néhányat, melyekkel kívánunk a kedves olvasóknak szerencsés új esztendőt!