Krasznahorkai László egyik interjújában azt nyilatkozta, gyerekkorában gyakran részesült megrovásban, amiért kiszínezte, elnagyolta, megváltoztatta az igazságot. Végül rájött, a valóság olyan, mint isten – meggyőződésünk, hogy van, de a bizonyosságban még sosem jelent meg. Így határozta el, hogy foglalkozásszerű „szélhámos” lesz, mert – akárcsak a valóságról bármit bizonyosan kijelenteni – az írás szélhámosság.
Nem akármilyen szélhámossal van dolga az olvasónak. A 70. életévét töltő, nemzetközileg is elismert, számos rangos irodalmi díjjal (többek között József Attila-, Kossuth-, Prima Primissima, Libri-, Nemzetközi Könyvdíjjal) kitüntetett szerző 1985-ben jelentkezett első, Sátántangó című regényével. Ezt számos elbeszélés és regény követte, melyek meghozták számára a világsikert. Az ellenállás melankóliája (1989), melyből Tarr Béla Werckmeister harmóniák címen forgatott filmet, például elnyerte 1993-ban, Németországban, az év legjobb könyvének járó díjat. Ám hogy egy érdekesebb elismerésről is számot adjunk, 2020-ban az év legfontosabb mondatának járó díját is ő nyerte a görög Literature irodalmi újságtól.
Valami kiveszett a világból. Ez adja Krasznahorkai munkásságának alaphangját. A Sátántangó helyszíne egy hanyatlásnak indult telep, ahol semmittevésükben, várakozásukban az emberek is egyre inkább hanyatlanak, egymásban sem bízhatnak. Az ellenállás melankóliája a semmi közepén, egy alföldi kisvárosban játszódik (érdekességképp elárulhatjuk, a filmet Baján forgatták), ahova vándorcirkusz érkezik. Az attrakciók hatására az emberek egymás ellen fordulnak, felbomlik a rend, helyét a diktatúra veszi át. A Seiobo járt odalent minden fejezete egy-egy műalkotás köré épül, elemi hatást gyakorolnak a kötet szereplőire, csodálják őket, révületbe esnek tőlük. Ám a reménytelenség, elsilányulás ide is beférkőzik: felmerül a kérdés, van-e még szüksége a jelenvaló világnak műalkotásokra, s az általuk nyújtott megfoghatatlan birodalomra? Egyáltalán – szépségre? „Olyan világból jön, ahol az örök éhség az úr, ezért aztán az ő esetében a tény, hogy vadászik, azt jelenti, hogy részt vesz az általános vadászatban, (...) a vadászat kimeríthetetlenségében áll tehát ő maga is, oda van kényszerítve a célba, hogy vadásszon, mert így és csak ezen a módon juthat táplálékához ebben az örök éhségben, az univerzális, a mindenkire kiterjedő, kötelező vadászatban tehát” (Seiobo járt odalent)
Nem véletlen, hogy a Krasznahorkai László által megteremtett világokban az otthontalanság érzése az alapélmény. A szerző Márait idéző hévvel vall egy interjúban arról, hogy a magaskultúra mára kiveszett – új korszak kezdődött, melyben Van Gogh képeit kulcstartókon árusítják, Homéroszból pedig képregény lett.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)
Néha elrévedek, s olyankor a hosszúra nyúlt közelmúlt komor egére pillantok. Egy-egy fényes csillagról azt képzelem, hogy benne volt barátaim szelleme világol az éjszakában. Aztán személyes emlékek villannak be, melyek ideig-óráig visszahozzák az egykori valóság káprázatát.
Imrével is így vagyok. Látom a mozdulatát, amint hosszú, vékony ujjaival a tustollat fogja, és sablon segítségével feliratozza a hammerpapíron lévő rajzot…
„Melyek az időtálló versek?” – ezt a kérdést alapul véve született meg a Magyar Kultúra magazin Petőfi-tricentenáriumi antológiája, Az idő igaz című versgyűjtemény, amelyet 2123-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum aktuális főigazgatója fog majd feltárni az akkori olvasóközönség előtt. Bonczidai Évával, a kötet szerkesztőjével beszélgettünk az antológia céljáról, szerkesztési elvekről, a mai gyerekek irodalomhoz, kultúrához való hozzáállásáról és arról, hogy vajon hogyan fogják ünnepelni száz év múlva Petőfi születésének 300. évfordulóját.
Mindent relativizáló korunk szellemének diadala-e vagy valami időskori ártalom, hogy a jelzőtlen kultúra fogalmával lassan úgy vagyok, mint a bölcs szent az időével: ha nem kérdik, hogy mi az, akkor tudom, bajban akkor vagyok, ha kérdezik.
Ezt a főnevet sikerült az idők során olyan szintagmákba erőltetni, hogy ma már jelző nélkül gyanakvón pillantunk rá. Pedig eredetileg jó volt a sajtója. Valami nemes és emelkedett létezőre utalt. Ma már a jelző dönti el, hogy mit érzünk iránta.
Egy olyan világban, ahol a mesterséges intelligencia fejlesztések egyre nagyobb teljesítményt érnek el, ahol már bombák és gépfegyverek sem feltétlenül kellenek ahhoz, hogy egy súlyos, egész világra kiterjedő terrortámadás söpörjön végig az emberiségen – 2019 novemberében például az Epilepszia Alapítvány Twitter-követőit támadták meg sztroboszkópos fényű, potenciálisan rohamot kiváltó posztokkal mindössze egyetlen kattintással –, jogosan töprenghetünk el jövőnk, de sokkal inkább utódaink jövőjének alakulásán.
„Minden út visszafelé vezet előre” – idézi Kátai Mihály szavait barátja, Tolcsvay Béla Kossuth-díjas zenész. S valóban, amikor a modern fizikai időfogalmat vizsgáljuk, elkerülhetetlen az a megfigyelés, mely szerint a múlt kihat a jelenre, az pedig befolyásolja a jövő történéseit. Tehát mondhatjuk egyszerűen: a jövőnk a múltban alapozódik meg. Kátai Mihály gondolata pedig azt a történelmi valóságot is összefoglalja, mely a jövővízióink értelmezéseire is kíváncsi: mire számíthatunk az elkövetkező években?
Nehezemre esik elfogadni a szomorú hírt, ami most arra ösztönöz, hogy előszedjem, újraolvassam féltve őrzött leveleidet. Némelyikük egyenesen Floridából érkezett. Már ’14-ben sem volt híres az itteni posta, sokszor felbontva dobták be őket hozzám, kerestek valamit. De aki a borítékot felnyitotta, nem érthette, nem láthatta benne, ami számomra ma is felbecsülhetetlen: néhány jó tanácsot egy nagy öregtől egy pályakezdő írónak, biztató szavakat, meghívásokat.
A sakk szabályok be nem tartása a győzelem érdekében különféle testi-lelki állapotokat; Kosztolányi Dezső efféle helyzetet tár az olvasó elé. Novellája (Sakkmatt) gyermek hősét tanítónak fogadják egy tüdővészes fiúhoz, aki megtanítja sakkozni. A beteg fiú anyja figyelmezteti, hogy mindig fiának kell nyernie. Idővel a tanító fiú megroppan amiatt, hogy a sakkjátékban rosszat kellett lépnie.
Január első napján régóta szokás újévi köszöntőkkel – versekkel, jól bevált mondókákkal, vagy akár népdalokkal – megörvendeztetni a szeretteinket. Nem is kell sokat keresgélnünk ahhoz, hogy megtaláljuk a számunkra legmegfelelőbbet, a repertoár ugyanis a 19. század óta – főként az alkalmi költészetnek hála – egyre csak bővül. Ismert alkotóink költeményeivel, valamint a néprajzkutatók által összegyűjtött és lejegyzett népi köszöntések nagy részével szinte minden évben találkozhatunk ezen a napon. Most ezekből gyűjtöttünk össze néhányat, melyekkel kívánunk a kedves olvasóknak szerencsés új esztendőt!
Százötven évvel ezelőtt, 1873-ban egy különleges élettel gazdagodott a kultúránk, az év utolsó előtti napján, december 30-án az egyik legrangosabb és legősibb erdélyi főúri családban született meg gróf Bánffy Miklós. A legősibb azt jelenti, hogy a család eredetét a honfoglaló Tomaj nemzetségből származtatja. Ez áll a Bánffy családról írt összefoglalóban az Erdély történelmi családjainak kastélyait sorra tárgyaló könyvben is, ami jellegéből adódóan sok mindenre rálátást biztosít.
„Ki mint cselekszik újévkor, úgy tesz egész esztendőben” – tartja a közmondás, s bizony az új évet meghatározó babonáinkkal, szokásainkkal való foglalatosságainkat már az 1800-as évek végén megjelenő sajtóorgánumok is leírják, hiszen ott gyűjtötték össze mind az olvasók, mind pedig a tollforgatók azokat a szerencsét és szerencsétlenséget okozó újévi cselekedeteket, melyek hatással voltak az egész esztendőre.