– „Tizenhárom éves koromban egy életre megérintett az epikus művek (regények) igen kockázatos bűvölete, amit én – bűvölet ide vagy oda – nagyon racionálisan kezeltem.” Ez a gondolat az akkor olvasott Balzac-szövegeknek köszönhető?
– Balzac áttekinthető – végtelenbe vesző, és mégis áttekinthető! – rendszerbe rántotta mindazt, amit kamaszként egy életre felfedezhettem a létezésemről. Emberi távlatainkról. Akkor jelent meg magyarul tíz kötetben Balzac hatalmas epikus vállalkozása.
A bűvölet maga – történésünk, a saját történésem a világban! – mint minden kisgyereket nyilván engem is igen korán megcsapott. Minden szöveg érdekelt, a dédnagyanyámtól hallott népmesék, az italozó fuvarosok rémtörténetei, nagyapámék világháborús sztorijai, fogságuk és hazatérésük története. Mint minden kisgyerek, bezsúfoltam volna az agyamba a világot… Azon a télen, amikor ötödik osztályos voltam, elolvastam Tolsztoj Háború és békéjét (anyám miatt, mert kíváncsi voltam, mi a fene ragadja úgy el). Apám tanító lévén, mindig tanítói lakban éltünk, mindig templomok mellett, és engem egyszerűen beadtak a szüleim a fiatal, baráti paphoz, aki amúgy is vallásórákat tartott, hát vigyázzon közben a „kicsi Gézára”. Így hát egészen kis koromtól nagy élményem a Biblia, az emberiség regényének tartom ma is. Szóval történetek bűvöletében éltem, mint mindenki más, de hogy a minket körülölelő, minket elsodró történésáramlatok összeállhatnak folyamatokat is más szintre emelő, lüktető egésszé, ezt az óriási epikai lehetőséget Balzac életművében láttam meg… Úgy voltam Balzackal, mint dédnagyanyámmal. Napjaim vele teltek, napokban, „folyó hetekben-hónapokban” éltünk, de nagymama mindegyre felnézett az égre, hajnalban is, este is, jelentette, hogy „újság”, újhold van, és az mindig jelentett nekünk is valamit. Az égen csillagok voltak, azokat is „olvasta” dédnagyanyám, azokból – is – fejtette meg, és magyarázta reggelente az álmaimat. Ebből a hatalmas (a mindennapokban folyamatnak nem érzékelhető) „egészből”, amit érzékelt: azt a sokat látott, idős asszony életünk napi folyamataira fordította. Nagy élmény volt ezzel a bölcs öregasszonnyal másfél-két évesen és később a világra ráeszmélni… Balzackal a „fordított élményt” élhettem át tizenhárom évesen.
– Ez a bűvölet hogyan került át a regényolvasásról a regényírásra? Mikor döntött úgy, hogy írással szeretne foglalkozni?
– Mindenki állandóan dönt, már akkor, amikor még nem is döntésképes, de érzi: „foglalkoznia kell a saját életével”… Már kisóvodásként feszíteni kezdi a saját élettörténetének csiraállapota. Ettől a pillanattól számítom az „epika bűvöletét” – hiszen mindenki számára bűvölet a saját élete, ami pedig mindig egy történet (lesz, volt). Minden élet egy-egy életregény – kérdezzünk csak meg bárkit. Aki azt sem tudja, mi egy regény, annak az embernek is van saját regényélménye… Ezért („ilyesmikért”) én sosem misztifikáltam, és nem helyeztem az írást valamiféle emelkedett alkotásmítoszba. Nagy rátalálás volt számomra a titokzatos, rejtélyes ír prózaíró, Herbert Quain műve és gondolatvilága, aki komolyan hirdette, hogy „nincs olyan európai, aki valójában vagy jog szerint ne lenne író…” Én elég sokoldalúan megidéztem Herbert Quain alakját az Utóvéd (1996) és a Valaki átment a havon (2008) című regényeimben. Egyébként tizenegy éves koromban írtam az első „novellát” egy füzetbe, amit szüleim elől is rejtegettem, de mint két évtizeddel később kiderült, ők a művemet már születése közben olvasták, és a füzetet is megőrizték. Az édesapámról és egy kiskutyáról szól a történet. Akkoriban nagyon féltem attól, hogy meghal az apám.
– Az imént idézett gondolat pedig a racionális szemléletmódját is kiemeli. De ez talán annak is köszönhető, ahogyan az életet és az epikát, a regényt összefüggésbe hozza: „Mivel az epika, a regény az életről szól – hát közvetve mindenki esztéta, ne féljünk ezt az átlagemberi, olvasói pozíciónkat nyilvánvalóként rögzíteni. Engem a teóriáknál sokkal jobban foglalkoztat az élet megélésének, úgy is, mint a regények megélésének köznapi gyakorlata.” Ez a megélés lenne a fő cél?
– A minél teljesebb átélés… Ahogyan ez a célja, inkább: az értelme magának az életünknek, az életünkről szóló, az életünknek szentelt – történetekbe „kicsapódó” – (epikus) műveknek. Ha a csillagos eget nézem kiskölyökként a dédnagyanyámmal, a titokzatos távoli látvány foglalkoztat a maga teljességében. Ha kamaszodó kölyökként bámulom a csillagos eget, és közben osztálytársam, J. Anna arcát, haját nézem, az foglalkoztat, hogy tényleg férj-feleség leszünk-e, ha majd felnövünk. Megjegyzem, az Anna–Géza csirázó történet jövője jobban érdekelt tizenkét évesen, mint a galaxisok… Az átlagemberi pozíció – az írói ráfigyelés! – pedig tényleg ott van minden valamit érő regényben. Tudatosan vagy ösztönösen. (De már az ösztön észlelése is tudatosítja!) A regényeink az olvasóban élnek. Tehát az olvasó is alkot. Sokan nem szeretik például Jókai hosszadalmas tájleírásait. Sokan meg ezt is szeretik… Ha valami ténylegesen érték, annak eljön egyszer az olvasói/olvasati ideje. Az olvasó megszokta, hogy a regényíró leírja hőse környezetét, az időjárást, a boltot, ahol a hősnő vásárol stb. Én pedig arra gondoltam, ha Vincze Flórián a boltba megy, és figyelmét az épület falán díszelgő politikai óriásplakátok kötik le, akkor azt éppoly kötelező, de legalábbis természetes beírni a regénybe, mint az esőt vagy a napsütést. Ha ebben íróként következetesen követem Vincze Flóriánt, akkor azt is le kell írnom, hogy története idején (úgy 2004–2009 között), a kantin tévéjéből George Bush vagy Putyin harsogott… És az eszes kamasz Vincze Flórián így helyezte el magát és szerelmét (egy lányt és a matematikát) a nagyvilágban: két pólus, Putyin és Bush, a kis világban: Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc között. Ez volt az életkörnyezete, nem csak az eső esett, nem csak a nap sütött… Ha én íróként abszolút hitelesen rajzolgatom be e hátteret Vincze Flórián köré, olyan pontosan, hogy mellékesen akár szociológiai-politikai forrásnak is veheti akármelyik történész, nos ez elvileg nem más, nem több, mint A vadon szavából az északi vad tájat-természetet a magunk számára felidézni, a műből rekonstruálni.
A nagy és kockázatos kérdés: Jókai regénybeli tájleírásaira van-e olvasói társalkotó késztetés (mind ritkábban), az északi táj felkelti-e még az érdeklődést (eléggé!) – és Szávai Géza Múlt évezred Marienbadban című regényének olvasói követik-e Vincze Flóriánt a 21. század elejének harsány világába, vagy annyira taszítja őket ez a kaotikus politikai környezet, mint teszem azt az angol regényekben az állandó esőzés?!
Hihetetlenül érdekes volt ennek a regényemnek a fogadtatása, és folyamatosan változó, olykor szenvedélyesen elutasító, olykor lelkes és rajongó a viszonyulás… Vincze Flóriánnak ezt kellett átélnie, nekem ezt kellett megírnom… Vállaltam a kockázatot. Hiszen minden regényem: egy-egy „külön műfaj”.
– Azt mondta egy korábbi interjúban, hogy rátalált az egyetlen műfajra – és ez az epika –, amely mindent magába tud ölelni, akkor is, ha nem öleli magába, hanem háttértudásként átsugározza a szövegen. A rátalálás viszont feltételez egyfajta keresést: ezek szerint ön próbálkozott más (szépirodalmi) műfajokkal is?
– Én a magam számára is érthetetlen módon mindennel foglalkoztam, minden érdekelt, vonzott, olykor az is, amire teljesen alkalmatlan voltam. Például totál botfülű vagyok, de imádtam énekelni. Hát énekeltem, fütyörésztem… És ebbéli tehetségtelenségem jelezte a korlátaimat, figyelmeztetett, tehát hasznos volt. Ám abszolút szembeszökő (inkább: fülbe szökve fület sértő) tehetségtelenségem ellenére nem mondtam le arról, amit szerettem – lelkesen énekeltem –, tehát komoly belső tapasztalást is sikerült gyűjtenem a tehetségtelenség lélektanáról. És a tehetséghiányhoz mindig társuló önfelmentés logikájáról… Borozgattam nagyapámmal az amúgy tágas kocsmában. (Kocsmaszakértők-dicsérők figyelmébe: ne mindig kiskocsmákat emlegessetek, a nagyok varázsa, működése is különleges!) Szóval a bor hatása megjővén, a szintén híresen botfülű nagyapámmal dalra fakadtunk. Ritka, felszabadult-elszabadult pillanat (mert azért szokott működni a muzikalitásunkat illető önismeretünk, a belső fékek és ellensúlyok rendszere, szóval nyílt színen ritkán danolásztunk!). Boroztunk, énekeltünk, mondanom se kell, hogy tele torokból. Hiába volt tágas a kocsma, egy szomszéd asztaltársaságtól hozzánk lépett egyik volt iskolatársam, és szelíden kérlelni kezdett: „Ne haragudjon, Marci bácsi… Géza, irtózatosan falsul fújjátok. Legalább halkabban üvöltsetek.”
A kritika jogos volt, de – ilyen lévén az adott hely szelleme – védekeznünk kellett (és amúgy pedig nekünk nagyon tetszett a produkciónk!). Nagyapám tért előbb magához, és igazságunk magasából méltóságteljesen közölte: „Elek öcsém, mi nem nektek mulatunk. Mi magunknak mulatunk.” És mit ad a toleráns kocsmák istene, nagyapám érvelése meggyőzte az elképedt Eleket. De azért mi is halkabbra vettük a figurát. Én ezt a sztorit gyakran elmondtam volna a gyakori népes költészeti esteken, ahol mindenki sorra felolvasta költeményét… De most saját korlátaimat kezdtem, kicsit szégyenlősen felfedni. Folytatnám. A mentegetőzést is. Kislányunkkal, Eszterrel én foglalkoztam, tanárnő édesanyja délelőtt-délután tanított, de én kötetlen munkaidejű szabad fiú voltam. Otthon a kis Eszterrel telt minden időm, járni, beszélni velem tanult, és mit tehettem volna: énekeltünk. Sok népdalt tanult tőlem. Aztán hazamentünk nyári vakációra a szüleimhez, kislányom a tornácon vidám nótára gyújtott. Anyám elképedve jött be a szobába: „Jézusom, ez a drága, szép kicsi leányka is botfülű?!” – suttogta nekem. Aztán két nap múlva győztesen jelentette: „Géza fiam, tökéletes az Eszter hallása, csak hát mindent úgy fúj, ahogyan tőled hallotta…” Nem cifrázom a sztorit, Eszter kitűnő trombitás lett, és ebbéli – zenei – képzettségét később a szakmájában is hasznosította. Számomra rendkívül érdekes tapasztalás volt. Eszter a gyógypedagógia egyik ágát műveli, tiflopedagógus, vak gyerekekkel foglalkozik. Nagy élményt jelentettek nekem az Eszter tanulmányai: miként lehet vak gyerekeknek például geometriát tanítani?! Ámultam, hogy a vak, de halló gyerek elméjében a hangzás milyen csodálatosan tágas eszközvilágot mozgathat…
Szóval, örülök, hogy nem mondtam le semmiről, hogy követtem és műveltem mindent, ami érdekelt, vagy izgatott. A képesség és tehetség/tehetségtelenség határait pedig lehet ugyan feszegetni, de illik tisztelni az objektív koordinátákat, és a másik ember valódi tehetségét.
Én szinte minden műfajt kipróbáltam. Semmi tehetségem nincs a lírához, de szeretem, olvasom, ám különösen fiatal koromban bosszantott a líra inflációja. Fogadást kötöttem: írok tíz verset (a százalékszámítás miatt éppen tízet!) és abból legalább kettőt közölni fognak… Ha ez egy ilyen botfülű, racionális fickónak, mint én, sikerül, akkor tényleg inflálódott a líra!.. Végül csak négyet írtam – a seregben sok hülyeséget elkövet a baka –, mert hamar elfogadták közlésre az első kettőt… Ennyivel maradtam. De például soha nem vonzott az interjú, mármint az, hogy én legyek a kérdezett. Pár éve azonban rá kellett döbbennem: ha nem kérdeznének, sosem írnék vagy beszélnék éppen arról. Tehát viszonyom a műfajokhoz furcsa, és nem állandó.
– Úgy tudom, hogy írt a regényei mellett esszé-, illetve kritikaszövegeket is. „Én huszonegy-két éves koromtól két-három évig valami fergeteges kritikai lerohanást végeztem. Heti három-négy kritikát írtam, folyt a vér” – mesélte. Ez viszont abban az időben befolyásolta az életművének gyarapítását. Ennek ellenére is folytatta a kritikaírást?
– Feladatot és lehetőséget látok a kritikában, az ifjúság műfajának tartom. Minden fiatal tollforgató számára az íráskészség bizonyos szintje kötelező. A fiatal író-költő tizenéves korától beleolvassa magát abba az irodalomba, amelynek maga is része kíván majd lenni. Ha ez olvasási folyamatot értő-értékelő attitűddel műveli, és leírja az irodalomtörténeti és kortárs művekről a véleményét, értékeli őket, nos, akkor már hasznos kritikát művel. Én nagyon fiatal fiúként heti két-három kritikát írtam, az „átfogás” szándékával, sok évvel később Torzmagyar címmel válogatott kötetet is közreadtam belőlük, a honlapomon elérhető a teljes könyv.
Kockázatos és veszélyes műfaj volt, de szerintem ma is közérdekű elszánás volna, ha a fiatalok művelnék.
Az esszé pedig régi szerelmem. Sajnálom, hogy irodalmi műfajként tartják számon mifelénk, pedig az elkalandozás gyönyörű műfaja.
– És milyen az önkritikája? Mennyire tud szigorú lenni a saját szövegeivel?
– A szöveg: szöveg. Ha rossz, javítani kell. Ha az enyém, akkor jogom is van javítani. Hát élek a jogaimmal.
– „Szerzőként a legnagyobb dilim volt az, mikor valaki az én szövegembe beleírt. Én soha nem írok bele senkinek semmit a szövegeibe, viszont húzok. És húzással nagyon sok minden megoldható. A saját szövegeimen is húzással lehet a legjobban segíteni.” Érdekes, mert úgy gondolom, a húzás egyfajta sűrítést is jelent. Egy prózaszöveg esetében – amely terjedelméből adódóan is sokkal több mindent megenged magának egy vershez képest – mik azok a szempontok, amelyeknek – akár szerkesztői szemmel nézve – érvényesülnie kell?
– A sűrítés rendkívüli intellektuális esély. Redukció: a lényegre. Kiskölyök korom óta foglalkoztat, nem engedtem belőle. Nagyon élénk eszű, jól számoló édesanyám sírt mellettem, hogy milyen csökönyös és buta gyerek vagyok. Váltig azt állítottam, és ha agyonvert volna, akkor sem engedtem volna abból az állításomból, hogy nem négy alapművelet van, hanem kettő. Arra a kettőre visszavezethető, redukálható a felállított négynek a másik ketteje is!
Különben pedig, ha minden mű „szövegmegoldás és levezetésszerkezet”, márpedig az, akkor a szöveget képező, létrehozó mondatok a műhöz illeszkednek. Minden mű más.
Séta gramofonzenére című regényemben nagyot szórakoztam: a mű keretszövegébe alig írástudó emberek kérelmeit, vallomásait írtam meg, és vettem be. Tehát olykor hibás nyelviségében adta magát (hitelesen) a beszéltetett szereplő… A szöveg mindig azt az organikus regényszerkezetet szolgálja, élteti, melyben maga is él. Ennyi. Műről műre, mondatról mondatra változik, esetemben feltétlenül, mert minden regényem teljesen más, mint az előző, vagy a következő.
– Sokan kiemelik egy-egy írásában az ironikus és humoros hangvételt. Ön néha meglepődik ezen – a Székely Jeruzsálem című könyvéről írt kritikákat olvasva is ez történt. Néhány író küszködik a humorral, önnek ez természetszerűen jön. Valóban a humor fontos vagy az a mögöttes tartalom válik fontossá, ami e mögé a humor mögé van bújtatva?
– Nagyon KÁROSNAK (így nagy betűkkel!) tartom a szenvedés és alkotás szenvelgő, öntetszelgő összefonódását. Nem természetes ez az ostoba manír. A líra csak tragikus mélységű lehet, meg effélék?! Ez a helyzet tragikus. A derű valamikor a lét középpontját képezte, a szakrális humor pallérozta az elmét.
Ezt belőlem nem sikerült kilúgoznia semmiféle iskolának, semmilyen direktívának. Szerencsém volt, hogy a Székelyföldre születtem, ahol a kisgyerekre is odafigyelnek, ha szellemes. Sokat foglalkoztam gyerekekkel, létrehoztam a Háry János Akadémiát. Azt szoktam mondani nekik: eszes gyerek legyél, az a legtöbb. És aztán maradj eszes felnőtt. Megvan minden esélyed: gyerekek között akadnak zseniális zenészek, zseniális sakkozók, matematikusok – te pedig szintén egyszeri te vagy, és mivel te csak te lehetsz, e nagy adottság révén: tutira zseniális. Ámen, mondaná Háry János.
Nekem, amikor rossz kedvem van, amikor bajok záporoznak rám, akkor mindig humorizálok. Akaratlanul is. Mikor gyerekkoromban nagyon poénkodtam, anyám gyanakodva rám nézett: „Valami baj van, gyermek?!”
Mostanában sok baj akadt, és a késztetéstől írtam egy regényt, beszédes a címe: CSINTALAN MÚZSA, avagy a nevetés regénye a Föld nevezetű bolygón. A könyvhétre jelenik meg. Abban sok minden benne van, amit a világunkból hiányolok.
– „Én amikor írok, mindig mulatok. Az nekem szórakoztató” – mondta. Van egy fiatal kárpátaljai író, Kertész Dávid, aki azt mondta, hogy az író valódi dolga a szórakoztatás. Ön szerint mi a feladata egy írónak?
– Az író feladata nem feltétlenül a szórakoztatás, de amit ír, az arra is alkalmas lehet. Ilyen értelemben igazat adhatunk az ifjú kollégának. Amire – teoretikus adalékként – még ideidézném a székelyföldi kocsmák egy mondatos alkotmányát: „Mindenkinek igaza van, de csak szerre.” (Értsd: sorra, rendre) Ebben megnyugodhatunk. Nem teoretikus, hanem praktikus célzattal azért még azt is megkérdezném: mi a feladata egy szövőnőnek? (Jelzem: nagyanyáink, anyáink házában bútor volt a szövőszék, és szőttek, szőttek istenadta asszonyi eleink.) Szövetet sző. (Szinte: szöveg!) Amit sző, abból kerekedhet kabát, szoknya, zászló stb. Erre azért érdemes figyelni.
– Felesége, Szávai Ilona azt mondta önről, hogy egy öntörvényű ember. Ez hogyan érvényesül a mindennapi életben? És az írói világában?
– Nekem is felpanaszolta Ilona jó néhányszor, hogy öntörvényű vagyok. Talán olykor igaza lehet, de nem ellene – mások ellen sem! –vagyok öntörvényű. Nem az életünkkel vagy a könyveimmel példálóznék, mármint arról, hogy – olykor – képes vagyok meghaladni, kinőni az úgynevezett öntörvényűségemet… Amely Ilona szerint csakis káromra van.
Gyerekkoromban a matematika is elbűvölt. Nagyon félve írom le: matematikai csodagyereknek tartottak, de különösnek. (Ez egy finomított fogalom. Más szavakat is használtak, gyakran dühösen.) Egyszerűen nem voltam hajlandó algebrával foglalkozni, mert azt a matematikához méltatlan keresztrejtvény-fejtésnek tartottam. Elképesztő, hogy még az érettségin sem uralkodtam magamon. Abban az évben azt ígérték: aki színjelesre érettségizik, az felvételi nélkül juthat egyetemre. A matematikai írásbelin mindkét feladatsort megoldottam (választani kellett, mindkettőt választottam), hogy biztosra menjek. A szóbelin három feladat könnyen ment, de az algebra feladatnál megmakacsoltam magam. A kifejezést kellett egyszerűbb formára hozni. Az algebrai megoldással nem foglalkoztam, átalakítottam az egészet mértani kifejezéssé, és nagy élvezettel kezdtem levezetni. Matematika tanárom, aki ismerte (ajjaj!) algebraellenes elkötelezettségemet, mellém sétált, és megkérdezte: más megoldást nem tudsz? Tudtam, mondtam. A bizottság elnöke, matematika professzor az egyik egyetemről, szintén rám kérdezett: és még más megoldást is tud? Tudtam. Mondtam. És ezzel, ezzel mi az elgondolása? Már két táblát teleírtam, és vezetgettem volna tovább magamat az algebrától… De nem tudtam, bár nagyon izgatott, hogy hová juthatok. Nem engedték, hogy végigvigyem. „Hiszen már kétszer is megoldotta…” Hanem pár nap múlva az autóbusznál összefutottunk a professzor úrral, utazott haza. Odajött hozzám: „Mondja, hová jutott volna, ha végigviszi? Milyen irányban gondolkodott?” Beszélgettünk, amíg indult a busza, mondtam, hogyan és mit gondoltam, de azt nem mertem elárulni neki, hogy az algebrától iszkolok, mindhalálig.
Ötvenvalahány éves koromban került a kezembe egy könyv. Csodálatos, az algebráról. Megszerettem. Érthetetlen, hogyan lehettem olyan elfogult marha gyerek- és ifjúkoromban. De lám, végül kinőttem az öntörvényűségből. Belenőttem az algebrai törvényekbe is.
Milyen panasza lehetne még rám Ájlonkának?!
– Többedmagával alapította meg és hozta létre a Pont Kiadót. Persze azt gondoljuk, tudjuk, hogy egy könyvkiadót milyen céllal építenek fel, de emlékszik arra, hogy milyen álmok mentén sikerült létrehozni ezt az intézményt?
– Egyszerű, nagyon egyszerű: senkinek ki nem szolgáltatott, szabad író akartam lenni, mint Balzac. Aki velem, velünk tartott, azokat is vonzotta ez a gondolat. De a kiadó a feleségem, Ilona meg Polcz Alaine és mások törekvéseinek hála hamar sokoldalúvá, sok hiányt pótló intézménnyé nőtt. Amit Ilonáék a sorozataikkal meg a Fordulópont folyóirattal három évtized alatt megvalósítottak, az valódi kultúratörténeti teljesítmény.
Ami pedig az irodalmi részét illeti, az nagyon hasznos volt, mert Mészöly Miklóssal gyakorlatilag átismételtük, sorra vettük az irodalom (az alkotás és az irodalmi élet) minden szféráját, hogy lássuk, hol, mi a lényeg, mi a teendő. Amire jutottunk, azt megírtam a Mészölyről szóló könyvemben (Az élet és Mészöly Miklós / A templom és kilincse, PONT, 2022)
– A beszélgetésünkből szinte lehetetlen is lenne elhagyni a Mészöly Miklóssal kialakult, egykori szoros barátságát. Ha jól tudom, ketten találták ki önnek a még korai írói korszakában a Dali Endre álnevet. Meséljem, kérem, erről az időszakról!
– Én úgy akartam írni – regényeket –, hogy ne korlátozzon semmi. Miklós ezen már túl volt: az akkori Magyarországon írhatott, ha pedig nem közölhetett, akkor kiadhatta a könyvét külföldön, már nem törtek az életére. A Ceaușescu-rezsim azonban teljében őrjöngött. Találtunk egy nevet, Dali Endrét, és megegyeztünk, bármi történjék velem, írok, amit akarok, bárhol legyek: szabadon. És kijuttatom hozzá, amit írok. De ez nagyon bonyolult. Egyszerű, persze, de csak hosszadalmasan lehetne minderről beszélni, annyira abszurd és érthetetlen az a korszak.
– A család mindig is elsőbbséget élvezett az életében a regényírással szemben. A családja hogyan tudta segíteni az írói pályafutását?
– Az utóbbi harminc esztendőben, ha valaki megkérdezett, mire volna szükségem, mi kellene nekem, azt mondtam: még egy kicsi életidő, és kevéske pénz. Hogy élhessek és írhassak. A kettő egymást feltételezi. A család nekem mindig a lelkület biztonságát jelentette. Ami nem lelkület? Abba bele lehet halni. Azt mondja Ilona: „Én még sírtam azért, mert nem volt mit enni…”
Jobb erről nem beszélni. Ez maga a szégyen. Túl sok volt a szégyen, szégyenletes volt az a valóság, amelyben élnünk adatott.
– Március 14-én József Attila-díjban részesült. Ez a kitüntetés miben erősítette meg önt?
– Amint említettem, harminc éve, hogy még csak egy kis életidőre és kevéske pénzre volna szükségem. A késve érkezett József Attila-díj talán még segít valamit. Különben pedig: kamaszkorom óta minden – öntörvényűen? – változatlan.
