Lelki szemeimmel szinte látom, ahogy most Péter feljebb tolja a szemüvegét a homlokán, lassan, akkurátusan, mint ahogy egy későn érő típushoz illik, majd csendben visszaszól: – Nem kell ebből nagy ügyet csinálni, más is meghaladta már a nyolcvanat. Duba például jóval kilencven fölött jár!
Rendben, lehet visszafogottan is szólni, de az nem kérdés, hogy szólni kell: számon tartani egymást. Az odafigyelés nem üres gesztus: a közösség civilizáltságának, belső erejének a jele. Még akkor is, ha Aich Péter valóban amolyan cselező-rejtőzködő alkat. Megtréfálja még az annálékat is: azok azt jegyzik róla, hogy költőként az Egyszemű éjszaka című antológiában mutatkozott be 1970-ben. Utána hosszú csend következett, költőnk-írónk csak 1998-ban vált a SZMÍT tagjává. 56 évesen – amikor mások már a nyugdíjas élet felé kacsintgatnak. Ám egyszer csak megrázta magát és sorjázni kezdtek a könyvei: X. Kálmán viszontagságai, Honvágy, Szerelmek, A harmadik, Várni, Hadszíntérjelentések, Apropó, Gyere velem, Torony, Keresés, Ugrás a semmibe, Háborús ügyek, Az első és utolsó... Egy figyelemre méltó életmű akkor, amikor más már a műfogsorával meg a diagnózisaival van elfoglalva.
Műve megértéséhez bizonyára fontos az alkotói életút ismerete is. Aichnál ez magyar alapiskolával és érettségivel indul, Nagyszombatban szlovák pedagógusi diplomával folytatódik, majd magyar alapiskolában tanít, később szlovák lapoknál szerkesztő. Teszi a dolgát, de nem publikál: eme vonatkozásban az 1989-es történelmi fordulat hoz változást nála. Aich Péter társadalmi szerepet vállal, a Pozsonyi Casino alapító tagjává, s ezzel egy időben egyre termékenyebb prózaíróvá válik. Ott sorjáznak versei, novellái. Kötetei mellett folyóiratokban, évkönyvekben is szerepel. Értékes, szép szövegek. Az utóbbi években pedig ehhez társul publicisztikája is, jelezvén, hogy korunk történései sem hagyják őt hidegen. Még akkor sem, ha azt is tudomásul kell vennie, hogy ez egy másik pálya, ahol az ember óhatatlanul nekiütközik a nézeteivel nem azonosuló ellenfeleknek is. S ott van még valami, ami szintén fontos: fáradhatatlanul szerkeszti a Pozsonyi Casino évkönyveit, ez még inkább hitelesíti elkötelezett pressburger hírét. Üzenet ez is jelennek és jövőnek: lenyomat, amely tanúskodik arról, hogy volt itt egy pozsonyi magyar szellemi élet is, amely – sajnos – egyre inkább fakulóban van.
Igen, bizonyára ez is motiválta a szerkesztőség döntését: köszöntsem én, a Pozsonyba negyed évszázaddal ezelőtt beköltözött magyar az ős-pressburgert. Mert – és ez is a képhez tartozik – lenne itt még a népszámlálási adatok szerint vagy 16 ezer magyar, s van itt többszáz magyar diák is a különböző egyetemeken. Ezek pedig nem olyan számok, amelyekre legyinteni kellene, ez egy kisváros lakossága. S mégis, a kép, a visszfény – elsősorban a szellemi kisugárzás – vajmi csekély, egyre szerényebb.
Ezért sem szabad feladni: alkotni, cselekedni kell. Művelni a szellemet, mert csak az tart meg. És, kedves mindnyájan: olvasni! A saját, felvidéki magyar szövegeinket elsősorban.
Aich Pétert is.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
Petőfi huszonhat és fél évében túlontúl sok dolog szerfelett különös. Az egyik közülük a nyelvhasználata. Kifejezési eszköztára a mindennapok természetes beszédét követi. Természetes gondolkodás, szókimondó kifejezés, keresetlen szavak. Montaigne szavai juthatnak eszünkbe:
„Kiváló írók kezében különös-szépen izzik a nyelv. Nem halmozzák az új, maguk készítette szavakat, hanem a saját szótárukat juttatják új árnyalatokra, óvatosan és sok leleménnyel.”
(Esszék, III. 5. – Bajcsa András fordítása.)
Ezt írja egy elemző:
A nagyvárosok alapvetően liberálisok.
Az én nyelvérzékem szerint: liberálisak lenne a helyes. A liberálisok a személyek, a liberálisak pedig egy tulajdonság (az értelmező kéziszótár szerint ezek a melléknévi jelentések: 1. (politikai értelemben) A liberalizmust valló, 2. (pejoratív értelemben) Túlságosan engedékeny.
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.