Lelki szemeimmel szinte látom, ahogy most Péter feljebb tolja a szemüvegét a homlokán, lassan, akkurátusan, mint ahogy egy későn érő típushoz illik, majd csendben visszaszól: – Nem kell ebből nagy ügyet csinálni, más is meghaladta már a nyolcvanat. Duba például jóval kilencven fölött jár!
Rendben, lehet visszafogottan is szólni, de az nem kérdés, hogy szólni kell: számon tartani egymást. Az odafigyelés nem üres gesztus: a közösség civilizáltságának, belső erejének a jele. Még akkor is, ha Aich Péter valóban amolyan cselező-rejtőzködő alkat. Megtréfálja még az annálékat is: azok azt jegyzik róla, hogy költőként az Egyszemű éjszaka című antológiában mutatkozott be 1970-ben. Utána hosszú csend következett, költőnk-írónk csak 1998-ban vált a SZMÍT tagjává. 56 évesen – amikor mások már a nyugdíjas élet felé kacsintgatnak. Ám egyszer csak megrázta magát és sorjázni kezdtek a könyvei: X. Kálmán viszontagságai, Honvágy, Szerelmek, A harmadik, Várni, Hadszíntérjelentések, Apropó, Gyere velem, Torony, Keresés, Ugrás a semmibe, Háborús ügyek, Az első és utolsó... Egy figyelemre méltó életmű akkor, amikor más már a műfogsorával meg a diagnózisaival van elfoglalva.
Műve megértéséhez bizonyára fontos az alkotói életút ismerete is. Aichnál ez magyar alapiskolával és érettségivel indul, Nagyszombatban szlovák pedagógusi diplomával folytatódik, majd magyar alapiskolában tanít, később szlovák lapoknál szerkesztő. Teszi a dolgát, de nem publikál: eme vonatkozásban az 1989-es történelmi fordulat hoz változást nála. Aich Péter társadalmi szerepet vállal, a Pozsonyi Casino alapító tagjává, s ezzel egy időben egyre termékenyebb prózaíróvá válik. Ott sorjáznak versei, novellái. Kötetei mellett folyóiratokban, évkönyvekben is szerepel. Értékes, szép szövegek. Az utóbbi években pedig ehhez társul publicisztikája is, jelezvén, hogy korunk történései sem hagyják őt hidegen. Még akkor sem, ha azt is tudomásul kell vennie, hogy ez egy másik pálya, ahol az ember óhatatlanul nekiütközik a nézeteivel nem azonosuló ellenfeleknek is. S ott van még valami, ami szintén fontos: fáradhatatlanul szerkeszti a Pozsonyi Casino évkönyveit, ez még inkább hitelesíti elkötelezett pressburger hírét. Üzenet ez is jelennek és jövőnek: lenyomat, amely tanúskodik arról, hogy volt itt egy pozsonyi magyar szellemi élet is, amely – sajnos – egyre inkább fakulóban van.
Igen, bizonyára ez is motiválta a szerkesztőség döntését: köszöntsem én, a Pozsonyba negyed évszázaddal ezelőtt beköltözött magyar az ős-pressburgert. Mert – és ez is a képhez tartozik – lenne itt még a népszámlálási adatok szerint vagy 16 ezer magyar, s van itt többszáz magyar diák is a különböző egyetemeken. Ezek pedig nem olyan számok, amelyekre legyinteni kellene, ez egy kisváros lakossága. S mégis, a kép, a visszfény – elsősorban a szellemi kisugárzás – vajmi csekély, egyre szerényebb.
Ezért sem szabad feladni: alkotni, cselekedni kell. Művelni a szellemet, mert csak az tart meg. És, kedves mindnyájan: olvasni! A saját, felvidéki magyar szövegeinket elsősorban.
Aich Pétert is.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.