Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának beszéde a 4. Térey Könyvünnepen, 2023. szeptember 14.
„Az ember legkésőbb késő tizenévesen vet számot, kicsoda ő és honnan érkezik, kik voltak az ősei, milyen jellegű a környezete például földrajzi és biológiai szempontból, hogyan viszonyul ő maga nyiladozó elméjével a számára adott keretekhez (ahogy Csokonai írja: Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek / Szavára mozgasz? s végre mivé leszel?)” – írja Térey János a Boldogh-ház, Kétmalom utca című művében, amin halála előtt dolgozott. A címet szükségesnek tartotta kiegészíteni, ami így hangzik: „Egy cívis vallomásai”.
A Csokonai-citátumot még értem, azt is, hogy miért pont ő, de hogy 48 évesen miért áll neki az ember önéletrajzot vagy ahhoz nagyon hasonlót írni, arra nem tudom a választ. Talán – így 47 évesen – megkockáztatnám, hogy a jövőtervezés okán. Azért nézel vissza, hogy lásd, mekkora utat tettél meg, és ebből merítesz erőt a továbblépéshez. Életközépi félfordulat vissza, majd felkelsz és jársz.
Ez egy bátorságpróba: „Az a kérdés, hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol” – írja Térey. Elviseled-e a saját életed igazságait, ez a kérdés, vagy önfeledésben, netán hazugságban élsz-e tovább. Legádázabb ellenségei sem vitatják, hogy János őszinte ember volt, nem simult a tájba, nem bégetett együtt a nyájjal. Amennyit beszélgettem vele a ma már nevét viselő középgenerációs alkotói ösztöndíj tervezésekor, abból következtetek arra, hogy élni készült a maga igazsága szerint.
A Jóisten azonban másként döntött. János váratlan halálával megmutatta nekünk, hogy nincs önmegváltás, az ember nem tehet csodát, ahhoz túlságosan anyagból vagyunk. Megáll a szíved, nóta vége.
Vagyis nincs vége, csak épp nekünk kell tovább dalolnunk. A meg nem élt jövőd hiányként jelentkezik. Mert kevesen mondhatják el magukról, hogy félszáz év alatt teljes életet élnek, egy alkotó ember meg végképp nem mondhat ilyent.
Jánosnak apaként és férjként is lett volna még dolga, mint ahogyan minden apának és férjnek, de amihez nekünk ma itt összegyűlteknek igazán közünk van, az az alkotói hiány. Ezt lehet ding an sich is fölfogni, vagyis mint egy dolog önmagában, metafizikai hiány, a bárhol semmijében egy fekete lyuk – vagy érezhetjük sajátunknak is a hiányt.
Ha az alkotás felől nézzük, akkor Térey úgy halt meg, hogy az életközépi félfordulatban Debrecent nézte éppen. Hiánya tehát a városé is.
Most azért vagyunk itt, mert Debrecen visszanéz Térey Jánosra. Minden oka megvan Debrecennek erre a visszanézésre, Térey nem véletlenül emelte főcímbe az alcímként hangzó „egy cívis vallomásai”-t. János nem eszményítette át Debrecent, mint – mondjuk – Szabó Magda, hanem megélte. Debreceni volt még akkor is, amikor Budán Kalinyingrádba vágyott, és nem mellékesen megpróbált „leszámolni” Debrecennel. Nem megtagadta. Nem elfelejtette. Hanem harcolt a megélt és benne továbbélő Debrecennel azért a Debrecenért, aminek szerinte lennie kellett volna. Lennie kellene, így, élő jelenben. A messzeség számára nem szépített meg semmit, ilyen kíméletlenséggel csak a gyermekek és az angyalok látnak.
Nem volt hajlandó hazudni sem az olvasók, sem Debrecen kedvéért. (Sem senki kedvéért. A kortárs irodalmi élet egy része évek óta attól tart, hogy vajon mit írt róla Térey a ki nem adott naplójában. És nem azért tartanak a naplók megjelentetésétől, mert Térey ártó szándékkal írt volna róluk rosszmájú megjegyzéseket vagy kifecsegne titkokat – hanem éppen azért, mert azt írhatta le, amit igaznak gondolt. És amit egy Térey igaznak gondol, az még akkor is kényelmetlen, ha – szerintük – tévedett. Én is azért vagyok ilyen bátor, mert abban reménykedem, hogy annyira jelentéktelen epizódszereplő lehettem az életében frissen kinevezett PIM-főigazgatóként, hogy nem tartott érdemesnek megemlíteni.)
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Pár héttel ezelőtt néhány száz méterrel arrébb a Magyar géniusz program keretében egy kiállítást nyitottam meg Debrecenben. Ott már idéztem Jánosnak az egyik legőszintébb és legelgondolkodtatóbb szentenciáját Debrecenről: „Debrecen épületeinek jelentős hányada nem arról nevezetes, hogy létezik, hanem hogy valami másnak a helyén áll. Ugyanott, ahol sokkal inkább az elődjének kellene állnia valójában.”
Azon a kiállításmegnyitón amellett érveltem, hogy innen két irányba lehet elindulni. Most megismételném az akkori fölvetéseimet:
„Az egyik, hogy kimondjuk: Debrecen – rosszul, magyartalanul megfogalmazva, de így érthetőbb – nem van, hanem volt. Hogy a mai Debrecen nem cívisváros, nem kálvinista Róma, amiben idegen test a Református Kollégium, a Nagytemplom, aminek nem része az egyetem. Ez a múltat végképp eltörölni akarók testtartása, az erőszakolt kollektív amnézia gyakorlata – aminek célja és értelme éppen az volt, hogy elvágják a debrecenieket a gyökereiktől. A vasfüggönyön innen évtizedeken keresztül próbálták elhitetni a Kárpát-medence nemzeteivel, hogy ez a járható út, és ebben tettestársaik voltak az új honfoglalók is. Az eredménye: haza helyett a legvidámabb barakk – ami attól még barakk, hogy vidám. Szóval ez az út számunkra járhatatlannak bizonyult.
A másik út a nehezebb. Ahhoz Debrecen polgárainak hinniük kell abban, hogy Debrecen nem volt, hanem lesz. És ahhoz, hogy Debrecen Debrecen maradjon, tudniuk kell, hogy mi helyett áll az, ami van, és hogy minek kellene állnia ahhoz, hogy legyen. Hogy tudják, tudjuk, mit jelentett a cívis fogalma, miért nevezték kálvinista Rómának, hogyan alakult ki az a Debrecen, amit még a kommunisták sem tudtak kiradírozni – sem az épített örökségből, sem a lelkekből, sem a szívekből.”
Ezért kell visszanéznie Debrecennek Térey Jánosra. Ezért tartom indokoltnak, hogy hazakerüljön a hagyatéka. Ahogy Térey félfordulatában Debrecent látta, Debrecen adott neki identitást – cívis! –, úgy Debrecennek is látnia kell a remélt jövőben az őt vigyázó Téreyt.
Mert minden magyar településnek látnia, mindannyiunknak látnunk kell azokat, akik az igazat mondják, nem a valódit.
Már ha nem úgy akarunk lenni, ahogy lehet, hanem azok akarunk lenni, aminek lennünk kell.
A Térey Könyvsarok megnyitója
Egy fiatal és korához képest meglepően okos poéta egyszer azt mondta: ahhoz, hogy Esterházy legyél, nem Esterházyt kell olvasni, hanem azt, amit Esterházy olvasott. Mondtam neki, hogy ne akarjon Esterházy lenni, mert az egy olyan verseny, amit indulásból Esterházy nyer meg, de a mondandója többi része stimmel.
Igazítsunk rajta tehát: ahhoz, hogy megértsük Térey Jánost, Térey művei mellett azt is el kell olvasnunk, amit János olvasott. Így van esélyünk arra, hogy hasonlóképpen nézhessünk a világra, ahogyan ő nézett ránk. Vagy közel hasonlóképpen.
Nem biztos, hogy ez jó lesz nekünk, a Térey-szemüveg nem egy rózsaszín felhő, de aki csak bambulni akar, az amúgy se jár könyvtárba. Aki viszont ide belép, azt lehet, hogy éppen a Térey-olvasósarok indítja el valamerre – a saját útján.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.
,,A vers a Föld útja a Nap körül”[1] – írja Szőcs Géza 1976-ban. A költészet és a költészet búrájában születő mindenkori vers definiálására hivatott költő a létezés misztériumát az irodalom ágas-bogas, labirintusszerű univerzumán belül igyekezett megérteni, értelmezni, továbbadni és közvetíteni nekünk, halandó embereknek.