Nyelvi barangolások (32.)
Egyes nyugati országokban egy ideje problémásnak számít a karácsonyfa, de most már maga a szó is. Elég nagy a baj, ha a Vatikán államtitkára is megszólal ez ügyben. „A Vatikán államtitkára bírálta az Európai Bizottság kommunikációs útmutatóját, amely felszólította alkalmazottait, hogy tartózkodjanak a karácsony szó használatától. A Vatican News (2021) november 30-án közzétett interjújában Pietro Parolin bíboros azt mondta, hogy a dokumentum a valósággal megy szembe, amikor lekicsinyli Európa keresztény gyökereit. A belső dokumentum címe: Az Európai Bizottság inkluzív kommunikációra vonatkozó iránymutatása, amelyet Helena Dalli egyenlőségért felelős uniós biztos indított útjára október 26-án. Az útmutató arra biztatta a belga fővárosban, Brüsszelben és Luxemburgban dolgozó tisztviselőket, hogy kerüljék az olyan kifejezéseket, miszerint a karácsonyi időszak stresszes lehet, ehelyett mondják azt, hogy az ünnepek stresszesek lehetnek. Azt is javasolták, hogy a keresztnév helyett az utónév kifejezést használják, és azt is mondja, hogy hipotetikus példák bemutatásakor a tisztviselők ne csak olyan neveket válasszanak, amelyek jellemzően egy vallásból származnak…”
De ez már egy másik téma, egyelőre maradjunk a karácsonynál. Ismerős egy kicsit nekünk ez a terv abból az időszakból, amikor „a múltat végképp eltörölni” programja zajlott. Maradjunk az ünnepneveknél! A „létező” szocializmusban, különösen annak kezdetén nálunk is veszélybe került a karácsony szó, és helyettesítésére kitalálták: fenyőfaünnep. Az Országházban nem karácsonyt rendeztek a gyerekeknek, hanem fenyőfaünnepet. Az értelmező kéziszótár így adta meg a jelentését:
• Karácsonykor, illetve újévkor feldíszített fenyőfa körül rendezett ünnepély.
Szó szerint ez szerepel a szótár 1972-es és 2003-as kiadásában, igaz, utóbbiban hozzátéve: elavult (kifejezés). Persze nálunk nem a más vallásúak érzékenysége védelmében, hanem a vallásos jelleg ellenében alkották meg ezt a kifejezést. Sárközi Mátyás Mit is jelent? című saját szótárában egyértelműen utal erre:
• fenyőfaünnep: a karácsony ateista elnevezése
Hasonlóan járt a Szent Miklós püspökre emlékeztető magyar Mikulás is. Mert valójában ki is ő?
• A gyermekek képzeletében élő hiedelem szerint – írja az értelmező kéziszótár – december 6-án a jóknak ajándékot, a rosszaknak virgácsot hozó fehér szakállú, piros köntösű, püspöksüveges öregember.
Az ő helyébe lépett a Télapó a „létező” szocializmusban:
• Mesében a telet megszemélyesítő fehér szakállú bundás öregember (tulajdonnévként: Mikulás).
Sárközi Mátyás saját szótárában itt is szerepel a minősítés:
• Télapó: az ateista politika idején e fehér szakállú, joviális öregúr helyettesítette a Mikulást.
Mikulás szavunk egyébként szépen kifejezi a közép-európai népek egymásrautaltságát, mert aki Szlovákiában megfordul, többször találkozik a Miklós szó Mikulás formájával. A szlovákban – akárcsak nálunk – Mikulás az ajándékhozó Szent Miklós neve, és van ugyebár Mikulás-ajándék (nálunk mikuláscsomagnak mondjuk, de vigyázzunk ezzel a kifejezéssel, mert színe és alakja miatt ugyanígy nevezik a pesti szlengben a szabálytalanul várakozó autók szélvédőjére helyezett büntetőcsomagot is). A nyelvi adatok szerint a Mikulás 1856-ban a szlovák nyelvből érkezett hozzánk, híven tükrözve a közép-európai népek kulturális egymásrautaltságának nemes eszméjét. De a barátinak nevezett szocialista országok kapcsolatában ez nem számított, ezért lépett helyébe a Télapó.
A magyarországi szocializmusban a karácsony ~ fenyőfaünnep és a Mikulás ~ Télapó szavak használata finom és érzékeny kommunikációs-nyelvi jelölése volt annak, hogy ki hogyan vélekedik az ünnepről, az ünnep tartalmáról, s ha tudatos nyelvhasználó volt, akkor jelölése, árulkodó jele volt annak, hogy hol is áll. Bizony olykor rá is szóltak a gyerekekre szigorú konzervatív bácsik, hogy ne a Télapót várják, hanem inkább a Mikulást.
Az Európai Bizottság inkluzív (voltaképpen szélsőségesen politikai korrekt) kommunikációra törekvő biztosa túltesz az ateistákon, hiszen a saját (keresztény) kultúra eltörlésén fáradozik.
A vatikáni bíboros dicséri a diszkrimináció elkerülésének szándékát. A módszert azonban helyteleníti: „Véleményem szerint azonban biztosan nem így lehet elérni ezt a célt. Ez végső soron az ember tönkretételét, megsemmisítését kockáztatja…” S hogy miért? „Az első a világunkra jellemző sokszínűség. Sajnos az a tendencia, hogy mindent homogenizálunk, nem tudván, hogyan kell tiszteletben tartani a jogos különbségeket.” Amelyek nem válhatnak „a megosztás vagy a diszkrimináció forrásává, ezeket egyesíteni kell egy teljes és integrált emberiség felépítése érdekében. A második az, hogy elfelejtjük, mi a valóság. Aki pedig szembemegy a valósággal, az komoly veszélynek teszi ki magát. Végül ott van a gyökereink eltörlésének szándéka, különösen ami a keresztény ünnepeket, Európánk keresztény dimenzióját is illeti.”
Az Európai Bizottság illetékese a dokumentumot „folyamatban lévő munkának” minősítette: „Megvizsgáljuk ezeket az aggályokat, hogy az irányelveket egy frissített változatban tehessük közzé”. Vagyis: folytatás következik. Nem akarok ötleteket adni, de bizony sorra kerülhet nemsokára a húsvét, a pünkösd, az összes Mária-ünnep, nem beszélve a Boldogasszonyról, s talán még Szent István is következhet a végeláthatatlan nyelvi tisztogatási küzdelemben. (Az idézeteket rövidítve vettem át a Mandiner tudósításából; ahol a pontos forrásmegjelölések is megtalálhatók.)
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.