A mai hivatalos, akadémiai nyelvészeti közvélemény szerint nincs nyelvromlás, tehát nincs szükség nyelvművelésre. Ráadásul, aki nyelvművelő, az kártékony, ármánykodó és sarlatán. Egy beszédes című honlap címe is ez:
• A nyelvművelés kártékonyságáról és ármánykodásáról.
A magyarázatban pedig megjelenik a terrorizálás is. A nyelvművelő = terrorista: „Ez az oldal azért fog elkészülni, hogy egy helyre gyűjtve bemutassa, hogyan tehettek szert hatalomra egy áltudomány képviselői, milyen eszközöket alkalmaznak a naiv beszélők megtévesztése és a hatalomhoz jutás érdekében, hogyan terrorizálnak egy egész nyelvközösséget, hogyan bélyegeznek meg embercsoportokat anyanyelvük miatt.”
A terrorizálás a nyelvművelőkkel kapcsolatban sokszor emlegetett diszkriminálásban érthető tetten: „Abban a korban, amikor a faj, a bőrszín, a vallás vagy a nem alapján történő hátrányos megkülönböztetés nyilvánosan nem fogadható el, a nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája az emberek nyelvhasználata alapján történő diszkrimináció.” A nyelvművelők tehát az utolsó diszkriminálók.
A nyelvművelő (itt nyelvvédő) diktátor, és amit képvisel, az diktatúra: „A nyelvvédő a nyelvet védi (mégpedig, bármilyen különösen hangzik is, a beszélőkkel szemben)… A képtelenségek egy része ugyanis éppen azért jön létre, mert az emberek félnek a nyelvművelőktől. (Gondolkozzunk itt el ezen egy kicsit: miféle jogviszony az, ahol nagyon sok ember fél nagyon kevéstől, éspedig nyelvhasználati okból? A politikában az ilyen helyzetet diktatúrának hívják – ez vajon mi lehet?)”
A nyelvművelés mint áltudomány című dolgozat a Kedves hallgatóim! című hatszerzős ismeretterjesztő (nyelvművelő) kötet szemelvényei alapján kijelenti: „a nyelvművelés – vagy legalábbis annak közkeletű értelmezése – megfelel a hagyományosan »áltudományosnak« nevezett megközelítések minden ismérvének, tehát kimeríti a sarlatánság kategóriáját.”
Tehát akkor a nyelvművelő sarlatán is.
Legmesszebb az a nyelvész jutott, aki az 2000-es évek elején, a reklámnyelvtörvény kapcsán – néven meg nem nevezett – nyelvművelőket ekként bélyegzett meg (vagyis diszkriminálta a diszkriminálókat):
„A nyelvtörvény arról szól, hogy talált újból egymásra az, ami mindig is összetartozott: a politika és a nyelvművelés. Az új jogszabály támogatja az emberek nyelvhasználat szerinti diszkriminációját és annak intézményesült terjesztőit, a szellemi alvilág álnyelvész szélhámosait.”
Jegyezzük meg: a nyelvművelők „a szellemi alvilág álnyelvész szélhámosai”. A Magyar Tudományos Akadémia, melyet a magyar nyelv ápolására hoztak létre, sem akkor, sem azóta nem tiltakozott ez ellen. Miért is szólnának, hiszen a rendszerváltás óta nincs nyelvművelő tevékenysége az Akadémiának.
A nyelvművelők elleni támadások már korábban elkezdődtek. A fő támadási pont: a nyelvművelés nem tudomány. Laziczius Gyula untig ismételt szállóigéje:
• „A nyelvtudomány nem nyelvművelés, a nyelvművelés nem nyelvtudomány.”
A valóság nem érdekli az ítélkezőket: nyelvtudomány és nyelvművelés kezdetektől összekapcsolódik, a magyar nyelvművelés legjobbjai korukban a legképzettebb nyelvészek közé tartoztak, nyelvművelő munkájukat tehát tudományos megalapozottság jellemezte.
Laziczius kortársa volt Horger Antal, aki másként vélekedett a nyelvművelésről. Őt azonban véletlenül sem idézik. A magyar nyelvjárások című könyvének bevezetőjében előbb megvédi a népnyelvet, és azon az állásponton van, hogy bizonyos szempontból lehetséges „romlott nyelvről”, azaz nyelvromlásról beszélni:
• „Ha »romlott« nyelvről tudományos értelemben egyáltalán szó lehetne, akkor inkább a köznyelvet s még inkább az irodalmi nyelvet lehetne annak nevezni, mert ezek sok tekintetben mesterséges fejlesztésnek az eredményei, míg ellenben a népnyelvnek minden egyes sajátsága a nyelvi élet természetes fejlődése útján keletkezett. Egészen tudománytalan az a sokszor hallható ítélkezés is, hogy a parasztok ezen vagy azon a vidéken (mivel nem beszélnek irodalmi nyelven) – »csúnyán« beszélnek.”
Magát a nyelvromlást lábjegyzetben is magyarázza:
• „Nemzeti vagy esztétikai szempontból persze igenis lehet erről szó, s e szempontokból az ellene való küzdelem nemcsak jogosult, hanem nagyon is kívánatos.” (Horger Antal: A magyar nyelvjárások. Kókai Lajos kiadása, Budapest, 1934, 3. oldal.)
Jegyezzük meg: nemzeti vagy esztétikai szempontból a nyelvromlás elleni küzdelem (a nyelvművelés) nemcsak jogosult, hanem nagyon is kívánatos. Horger Antal nyelvtörténészként, nyelvjáráskutatóként hitet tett a nyelvművelés mellett is.
A rendszerváltás után a nyelvművelés ellen kardot rántott nyelvészek, különösen a magukat társasnyelvésznek nevezők a nyelvművelésre azt is mondják: hatástalan. Ha hatástalan, akkor mi a bajuk vele? S azt sem értem, hogy ha hatástalan, akkor hogy lehet egyszerre kirekesztő, diszkriminatív, sőt terrorizáló. Vagy esetleg a nyelvművelés mégsem hatástalan, mivel megfogalmaz olyan értékeket (eszmény, normativitás, minta, igényesség, jóhangzás, szépség), amelyre sokaknak igényük és szükségük van (vagy kellene, hogy igényük legyen), s egyeseknek, posztmoderneknek, relativizálóknak ez nem tetszik? És ez a nemtetszés lenne az akadémiai tudomány, szemben az üldözendő, áltudománynak nevezett, kiseprűzendő nyelvműveléssel?
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.