A mai hivatalos, akadémiai nyelvészeti közvélemény szerint nincs nyelvromlás, tehát nincs szükség nyelvművelésre. Ráadásul, aki nyelvművelő, az kártékony, ármánykodó és sarlatán. Egy beszédes című honlap címe is ez:
• A nyelvművelés kártékonyságáról és ármánykodásáról.
A magyarázatban pedig megjelenik a terrorizálás is. A nyelvművelő = terrorista: „Ez az oldal azért fog elkészülni, hogy egy helyre gyűjtve bemutassa, hogyan tehettek szert hatalomra egy áltudomány képviselői, milyen eszközöket alkalmaznak a naiv beszélők megtévesztése és a hatalomhoz jutás érdekében, hogyan terrorizálnak egy egész nyelvközösséget, hogyan bélyegeznek meg embercsoportokat anyanyelvük miatt.”
A terrorizálás a nyelvművelőkkel kapcsolatban sokszor emlegetett diszkriminálásban érthető tetten: „Abban a korban, amikor a faj, a bőrszín, a vallás vagy a nem alapján történő hátrányos megkülönböztetés nyilvánosan nem fogadható el, a nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája az emberek nyelvhasználata alapján történő diszkrimináció.” A nyelvművelők tehát az utolsó diszkriminálók.
A nyelvművelő (itt nyelvvédő) diktátor, és amit képvisel, az diktatúra: „A nyelvvédő a nyelvet védi (mégpedig, bármilyen különösen hangzik is, a beszélőkkel szemben)… A képtelenségek egy része ugyanis éppen azért jön létre, mert az emberek félnek a nyelvművelőktől. (Gondolkozzunk itt el ezen egy kicsit: miféle jogviszony az, ahol nagyon sok ember fél nagyon kevéstől, éspedig nyelvhasználati okból? A politikában az ilyen helyzetet diktatúrának hívják – ez vajon mi lehet?)”
A nyelvművelés mint áltudomány című dolgozat a Kedves hallgatóim! című hatszerzős ismeretterjesztő (nyelvművelő) kötet szemelvényei alapján kijelenti: „a nyelvművelés – vagy legalábbis annak közkeletű értelmezése – megfelel a hagyományosan »áltudományosnak« nevezett megközelítések minden ismérvének, tehát kimeríti a sarlatánság kategóriáját.”
Tehát akkor a nyelvművelő sarlatán is.
Legmesszebb az a nyelvész jutott, aki az 2000-es évek elején, a reklámnyelvtörvény kapcsán – néven meg nem nevezett – nyelvművelőket ekként bélyegzett meg (vagyis diszkriminálta a diszkriminálókat):
„A nyelvtörvény arról szól, hogy talált újból egymásra az, ami mindig is összetartozott: a politika és a nyelvművelés. Az új jogszabály támogatja az emberek nyelvhasználat szerinti diszkriminációját és annak intézményesült terjesztőit, a szellemi alvilág álnyelvész szélhámosait.”
Jegyezzük meg: a nyelvművelők „a szellemi alvilág álnyelvész szélhámosai”. A Magyar Tudományos Akadémia, melyet a magyar nyelv ápolására hoztak létre, sem akkor, sem azóta nem tiltakozott ez ellen. Miért is szólnának, hiszen a rendszerváltás óta nincs nyelvművelő tevékenysége az Akadémiának.
A nyelvművelők elleni támadások már korábban elkezdődtek. A fő támadási pont: a nyelvművelés nem tudomány. Laziczius Gyula untig ismételt szállóigéje:
• „A nyelvtudomány nem nyelvművelés, a nyelvművelés nem nyelvtudomány.”
A valóság nem érdekli az ítélkezőket: nyelvtudomány és nyelvművelés kezdetektől összekapcsolódik, a magyar nyelvművelés legjobbjai korukban a legképzettebb nyelvészek közé tartoztak, nyelvművelő munkájukat tehát tudományos megalapozottság jellemezte.
Laziczius kortársa volt Horger Antal, aki másként vélekedett a nyelvművelésről. Őt azonban véletlenül sem idézik. A magyar nyelvjárások című könyvének bevezetőjében előbb megvédi a népnyelvet, és azon az állásponton van, hogy bizonyos szempontból lehetséges „romlott nyelvről”, azaz nyelvromlásról beszélni:
• „Ha »romlott« nyelvről tudományos értelemben egyáltalán szó lehetne, akkor inkább a köznyelvet s még inkább az irodalmi nyelvet lehetne annak nevezni, mert ezek sok tekintetben mesterséges fejlesztésnek az eredményei, míg ellenben a népnyelvnek minden egyes sajátsága a nyelvi élet természetes fejlődése útján keletkezett. Egészen tudománytalan az a sokszor hallható ítélkezés is, hogy a parasztok ezen vagy azon a vidéken (mivel nem beszélnek irodalmi nyelven) – »csúnyán« beszélnek.”
Magát a nyelvromlást lábjegyzetben is magyarázza:
• „Nemzeti vagy esztétikai szempontból persze igenis lehet erről szó, s e szempontokból az ellene való küzdelem nemcsak jogosult, hanem nagyon is kívánatos.” (Horger Antal: A magyar nyelvjárások. Kókai Lajos kiadása, Budapest, 1934, 3. oldal.)
Jegyezzük meg: nemzeti vagy esztétikai szempontból a nyelvromlás elleni küzdelem (a nyelvművelés) nemcsak jogosult, hanem nagyon is kívánatos. Horger Antal nyelvtörténészként, nyelvjáráskutatóként hitet tett a nyelvművelés mellett is.
A rendszerváltás után a nyelvművelés ellen kardot rántott nyelvészek, különösen a magukat társasnyelvésznek nevezők a nyelvművelésre azt is mondják: hatástalan. Ha hatástalan, akkor mi a bajuk vele? S azt sem értem, hogy ha hatástalan, akkor hogy lehet egyszerre kirekesztő, diszkriminatív, sőt terrorizáló. Vagy esetleg a nyelvművelés mégsem hatástalan, mivel megfogalmaz olyan értékeket (eszmény, normativitás, minta, igényesség, jóhangzás, szépség), amelyre sokaknak igényük és szükségük van (vagy kellene, hogy igényük legyen), s egyeseknek, posztmoderneknek, relativizálóknak ez nem tetszik? És ez a nemtetszés lenne az akadémiai tudomány, szemben az üldözendő, áltudománynak nevezett, kiseprűzendő nyelvműveléssel?
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.
Az anekdota szó eredeti (görög) jelentése: kiadatlan, vagyis megjegyzésre, megörökítésre nem méltó apró esemény. Ezzel szemben a mindennapokban, a folklórban és az irodalomban (a magyar irodalomban különösen) nagy szerepe van az anekdotának és társműfajainak: az adomának, élcnek (viccnek), trufának, tréfás hiedelemtörténetnek, falucsúfolónak, novellamesének, ostobaördög-mesének, memorátnak, viccnek, igaztörténetnek, népijóslás-történetnek.