A mai hivatalos, akadémiai nyelvészeti közvélemény szerint nincs nyelvromlás, tehát nincs szükség nyelvművelésre. Ráadásul, aki nyelvművelő, az kártékony, ármánykodó és sarlatán. Egy beszédes című honlap címe is ez:
• A nyelvművelés kártékonyságáról és ármánykodásáról.
A magyarázatban pedig megjelenik a terrorizálás is. A nyelvművelő = terrorista: „Ez az oldal azért fog elkészülni, hogy egy helyre gyűjtve bemutassa, hogyan tehettek szert hatalomra egy áltudomány képviselői, milyen eszközöket alkalmaznak a naiv beszélők megtévesztése és a hatalomhoz jutás érdekében, hogyan terrorizálnak egy egész nyelvközösséget, hogyan bélyegeznek meg embercsoportokat anyanyelvük miatt.”
A terrorizálás a nyelvművelőkkel kapcsolatban sokszor emlegetett diszkriminálásban érthető tetten: „Abban a korban, amikor a faj, a bőrszín, a vallás vagy a nem alapján történő hátrányos megkülönböztetés nyilvánosan nem fogadható el, a nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája az emberek nyelvhasználata alapján történő diszkrimináció.” A nyelvművelők tehát az utolsó diszkriminálók.
A nyelvművelő (itt nyelvvédő) diktátor, és amit képvisel, az diktatúra: „A nyelvvédő a nyelvet védi (mégpedig, bármilyen különösen hangzik is, a beszélőkkel szemben)… A képtelenségek egy része ugyanis éppen azért jön létre, mert az emberek félnek a nyelvművelőktől. (Gondolkozzunk itt el ezen egy kicsit: miféle jogviszony az, ahol nagyon sok ember fél nagyon kevéstől, éspedig nyelvhasználati okból? A politikában az ilyen helyzetet diktatúrának hívják – ez vajon mi lehet?)”
A nyelvművelés mint áltudomány című dolgozat a Kedves hallgatóim! című hatszerzős ismeretterjesztő (nyelvművelő) kötet szemelvényei alapján kijelenti: „a nyelvművelés – vagy legalábbis annak közkeletű értelmezése – megfelel a hagyományosan »áltudományosnak« nevezett megközelítések minden ismérvének, tehát kimeríti a sarlatánság kategóriáját.”
Tehát akkor a nyelvművelő sarlatán is.
Legmesszebb az a nyelvész jutott, aki az 2000-es évek elején, a reklámnyelvtörvény kapcsán – néven meg nem nevezett – nyelvművelőket ekként bélyegzett meg (vagyis diszkriminálta a diszkriminálókat):
„A nyelvtörvény arról szól, hogy talált újból egymásra az, ami mindig is összetartozott: a politika és a nyelvművelés. Az új jogszabály támogatja az emberek nyelvhasználat szerinti diszkriminációját és annak intézményesült terjesztőit, a szellemi alvilág álnyelvész szélhámosait.”
Jegyezzük meg: a nyelvművelők „a szellemi alvilág álnyelvész szélhámosai”. A Magyar Tudományos Akadémia, melyet a magyar nyelv ápolására hoztak létre, sem akkor, sem azóta nem tiltakozott ez ellen. Miért is szólnának, hiszen a rendszerváltás óta nincs nyelvművelő tevékenysége az Akadémiának.
A nyelvművelők elleni támadások már korábban elkezdődtek. A fő támadási pont: a nyelvművelés nem tudomány. Laziczius Gyula untig ismételt szállóigéje:
• „A nyelvtudomány nem nyelvművelés, a nyelvművelés nem nyelvtudomány.”
A valóság nem érdekli az ítélkezőket: nyelvtudomány és nyelvművelés kezdetektől összekapcsolódik, a magyar nyelvművelés legjobbjai korukban a legképzettebb nyelvészek közé tartoztak, nyelvművelő munkájukat tehát tudományos megalapozottság jellemezte.
Laziczius kortársa volt Horger Antal, aki másként vélekedett a nyelvművelésről. Őt azonban véletlenül sem idézik. A magyar nyelvjárások című könyvének bevezetőjében előbb megvédi a népnyelvet, és azon az állásponton van, hogy bizonyos szempontból lehetséges „romlott nyelvről”, azaz nyelvromlásról beszélni:
• „Ha »romlott« nyelvről tudományos értelemben egyáltalán szó lehetne, akkor inkább a köznyelvet s még inkább az irodalmi nyelvet lehetne annak nevezni, mert ezek sok tekintetben mesterséges fejlesztésnek az eredményei, míg ellenben a népnyelvnek minden egyes sajátsága a nyelvi élet természetes fejlődése útján keletkezett. Egészen tudománytalan az a sokszor hallható ítélkezés is, hogy a parasztok ezen vagy azon a vidéken (mivel nem beszélnek irodalmi nyelven) – »csúnyán« beszélnek.”
Magát a nyelvromlást lábjegyzetben is magyarázza:
• „Nemzeti vagy esztétikai szempontból persze igenis lehet erről szó, s e szempontokból az ellene való küzdelem nemcsak jogosult, hanem nagyon is kívánatos.” (Horger Antal: A magyar nyelvjárások. Kókai Lajos kiadása, Budapest, 1934, 3. oldal.)
Jegyezzük meg: nemzeti vagy esztétikai szempontból a nyelvromlás elleni küzdelem (a nyelvművelés) nemcsak jogosult, hanem nagyon is kívánatos. Horger Antal nyelvtörténészként, nyelvjáráskutatóként hitet tett a nyelvművelés mellett is.
A rendszerváltás után a nyelvművelés ellen kardot rántott nyelvészek, különösen a magukat társasnyelvésznek nevezők a nyelvművelésre azt is mondják: hatástalan. Ha hatástalan, akkor mi a bajuk vele? S azt sem értem, hogy ha hatástalan, akkor hogy lehet egyszerre kirekesztő, diszkriminatív, sőt terrorizáló. Vagy esetleg a nyelvművelés mégsem hatástalan, mivel megfogalmaz olyan értékeket (eszmény, normativitás, minta, igényesség, jóhangzás, szépség), amelyre sokaknak igényük és szükségük van (vagy kellene, hogy igényük legyen), s egyeseknek, posztmoderneknek, relativizálóknak ez nem tetszik? És ez a nemtetszés lenne az akadémiai tudomány, szemben az üldözendő, áltudománynak nevezett, kiseprűzendő nyelvműveléssel?
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.
A SZMÍT és a NACE (Nueva Asociacón Canaria para la Edición) megállapodása keretében létrejött irodalmi együttműködés része volt a júniusban megvalósult kanári-szigeteki Lucía Rosa Gonzáles költő-író és Aquiles García Brito író-költő-irodalomtörténész látogatása. A vendégeket Hodossy Gyula, a SZMÍT elnöke látta vendégül Dunaszerdahelyen.