Nyelvi barangolások (38.)
A magyar ember nem kedveli a dicséretet. Az öndicséret pedig eleve visszataszító. Ahogy a népi szólás tartja: az öndicséret büdös; az öndicséret gyalázat. A falusi illem nagyon sokáig tiltotta a kisgyermek túlzott megdicsérését. Különösen igaz ez az újszülöttre. Ennek egy ősi hiedelem az alapja. Az újszülöttet különösen kellett óvni a környezeti hatásoktól, betegségektől, s ha ez nem sikerült, akkor egyik magyarázatként az igézés, a szemmel verés szolgált. A védekezés egyik eszköze a gyermekágyas asszony és az újszülött fizikai elkülönítése volt, az ún. boldogasszony ágya. A szoptató anya és gyermeke egy lefüggönyzött ágyban tartózkodott, ezzel zárták el őket a család és a látogatók jövése-menése elől. A gyermeket különösen a szemmel veréstől óvták, de a módszer a fertőzések ellen is hatásos volt. És itt érkezünk el a dicséret tiltásához. Ameddig a keresztelés nem történt meg, a babát gyakran „csúnyácskának” nevezték (a kicsinyítő képző tompítja a szó negatív jelentését), vagy más csúfnévvel illették, hogy a gonosz hatalmaknak ne keltse fel az érdeklődését. E hagyomány nyomán a falusi illemben korábban tilos volt a kisgyermeket túlzottan megdicsérni. Föltehetőleg azért, mert ha valami dicséretre méltó, az nyilván értékes, az fölkelti mások (gonosz hatalmak) érdeklődését, azt elirigyelhetik, és esetleg valamilyen mágikus praktikával megfoszthatják tőle az embert. A beteges gyermek a gonosz által megrontott, megigézett, szemmel vert vagy elcserélt, „váltott” gyermek, tartják a hiedelemmondák. Az ilyen gyermeket egyetlen módon lehetett meggyógyítani: ha sikerült valahogy szóra bírni, akkor lehetséges volt az „igazit” visszakapni.
Ma teljességgel másként cselekszünk: az újszülött babával dicsekszik a szülő és dicséri minden rokon. „Te vagy a legszebb kisbaba, akit valaha láttam!” És nem félünk a szemmel veréstől, legföljebb a fertőzésektől.
A túlzott dicséret kerülése azonban más területen napjainkig megmaradt. A falusi ember ritkán dicséri az időjárást, a termést, az állatállományt. Ha az időjárás jónak is bizonyul a termésnek, valószínűleg hozzáteszi, hogy de nem jó az állatoknak, meg egyébként is még nincs vége a nyárnak. A városi ember (de ma már a falusi is) a kedvező körülményeket babonásan „lekopogja”, hogy ezzel is védje az esetleges szerencséjét. Mondják is: ne kiabáljuk el a szerencsét! Talán ezen a negatív kommunikáción alapul az ismert hungaropesszimizmus, vagyis az, hogy szeretjük gyakran emlegetni és felnagyítani nehéz sorsunkat, nemzeti tragédiáinkat.
Ha megvizsgáljuk jelenkori nyelvi szokásainkat, megfigyelhető a bennünket érő dicséret szemérmes fogadása vagy visszautasítása. Nyelvi hagyományainkban a dicséret, bók erejét illendő csökkenteni, vagy ha ez nem lehetséges, akkor rögtön viszonozni:
• Jól nézel ki! – Ne mondj már ilyet, teljesen tropa vagyok! Á, dehogy, csak ma végre sikerült kialudnom magam! Te is remekül nézel ki.
A magyar szokást vizsgáló kutatásban feltűnik, hogy a bókot szívesen viszonozzuk. Például a nők „visszadicsérve” ezt mondják: aranyos vagy. De még általánosabb a dicséret megismétlése:
• Jól nézel ki! – Te is!
• Szép a kabátod! – Nekem meg a tied tetszik.
De lehetséges stratégia a megdicsért tárgy felkínálása is: Kölcsönadom.
A dicséretet követő zavart jelezheti az öndicséretként megjelenő tréfálkozás:
• Zseni vagyok, ezt mindenki tudja.
Irodalmi formában Romhányi Józsefnél: Szorgalmukról döngicsélnek. / Mézesmázos öndicséret. (Méhek).
A bók persze jólesik, megmelegíti az ember lelkét, növeli egóját, de ki ne szégyenkezne, szemérmeskedne, ha ilyesmit hallana:
• De szép a szemed!
• Tied a legigézőbb szempár, amit valaha láttam.
Az anyagiakkal kapcsolatban is örömmel hallanánk ilyesmit, de ha mondják, akkor válaszunkban visszafogottan, szemérmeskedve, esetleg szemlesütve igyekszünk tompítani az élét:
• Ez a te kocsid? Ez valami fantasztikus! – Szerencsére egészen olcsón jutottam hozzá.
• Nem hiszem el! Te ebben a csodálatos házban laksz? – Ne túlozz! Sokkal jobb házak vannak itt az utcában.
• És ez a rózsakert! Csodálatos! Ez is a tiéd? – Örülök, hogy tetszik, de tudnod kell, nagyon sok gondom van a rózsákkal
Furcsa lenne ugyanis, ha ilyen válaszokat adnánk (persze vannak ilyen emberek is):
• Persze, az én kocsim, ez a legújabb márka, csak egy példány van belőle az országban.
• A legdrágább házat vettem meg az utcában, nekem ez jár.
• Külön tartok kertészt, ő gondozza, nekem ilyesmire nincs időm.
Hagyományos nyelvi szokásaink ma is utat mutathatnak. Tehát a hagyományos magyar illem szerint nem szokás az újszülöttet túlzottan dicsérni, magunkkal kérkedni, vagyonunkkal dicsekedni; a jószerencsét nem illik „elkiabálni”, mert akkor azt mások megirigyelhetik. Persze nem ismeri ezt a nyelvi szokást az újdonsült magyar milliárdos, aki macskáját különgépen röpteti, és ezzel a közösségi médiában dicsekszik, vagy a másik milliárdos, aki állami cég vezetőjeként kastélyának medencéjéből szelfizik azzal, hogy ez most nála a „hómofisz”.
Merthogy a magyar nép nem dicsér és dicsekszik. Ahogy általában a keleti népek sem. A közösségi, nem teljesítményelvű, nem a folyamatos fejlődésre összpontosító társadalmakban nincs helye a dicsekvésnek. Örülj annak, amid van, becsüld meg a helyedet, ne vágyakozz elérhetetlen dolgok után. Ez a boldogság alapja.
Kilencven éve született Ozsvald Árpád. Bár őt is számtalanszor arcul csapta a napi politika, mégsem vett tudomást róla. Nem énekelte meg a sematizmust, nem adott számot a szocialista világrend sikereiről, ahogy nem szedte versbe a bársonyosnak hazudott forradalom vélt vagy valós eredményeit sem. Cserébe viszont elmondhatta magáról, hogy minőségtől függetlenül minden verse vállalható. Szerkesztője és meghatározó alakja volt a Hét című hetilapnak.
Az Oszmán Birodalom kiűzése után, a 17. század végén, Szabadka a Magyar Királyság részeként Habsburg-fennhatóság alá került. Igaz, a bécsi udvar elnyomását könnyebben elviselték, mint a törökökét, ez azonban nem akadályozta meg a magyar nemességet abban, hogy tovább harcoljon függetlenségéért.
2022. március 19-én töltené be 85. életévét Gergely József költő, a lévai Pedagógiai Szakközépiskola mellett működő legendás Juhász Gyula Irodalmi Színpad ikonikus rendezője, amatőr színész, aki 2007. január 9-én oly szerényen és magányosan távozott el közülünk, mint ahogy élt.
Más időket élünk. Járványidőket. Öregjeink félig vagy egészen oltatlanok. Találkozásról szó sem lehet. Találkozás nélkül viszont kártyázásról sem. Márpedig nem játék a játék, ha nem játsszák. Nem játékleírás a -leírás, ha nem tudják játszani is; ha rögzítője nemcsak hatasszonyozni nem tud, de kártyakedvét, rutinját is gyerekkorában hagyta. Így hozta az élet: nem hozta vissza eddig. Most viszont, ha körülményesebb is, de megtanulom. Telefonon keresztül kártyázunk. Lévai Lajcsi bácsi meg én.
Dálnoky Réka, Elise Wilk és Székely Csaba drámát írt a #metoo mozgalom témájában, Nem történt semmi címmel. Egy olyan, az utóbbi években hangsúlyos, sokakat érzékenyen érintő kérdéskörről van szó, mely rendkívüli módon megosztja a közvéleményt.
Kisebbségi sorban minden magyar embernek megvan a maga Himnusz-élménye, lévén a nemzeti imádságunk vállalása egyben közösségi hitvallás is, melyet olykor – elkeseredettebb időkben, ahogyan keletkezésének pillanatában is – rejtegetni kellett. Erkel Ferenc emelkedett, ünnepi zenéje olykor eljutott hozzánk a rádió hullámain, de Kölcsey Ferenc versének megismerése már komolyabb kihívást jelentett a délvidéki ifjú nemzedékek számára.
I. Sándor jugoszláv király nyugati szövetségeseinek nyomására, valamint hogy a diktatúra helyzetét megszilárdítsa, 1931. szeptember 3-án új alkotmányt bocsátott ki. Ez volt az úgynevezett oktrojált alkotmány, amely megteremtette a feltételeket a parlamenti választás megtartására. A november 8-án megrendezett esemény azonban egypárti szavazás volt csupán, amelyen csak a Jugoszláv Radikális Paraszt-Demokrata Párt indulhatott el.