Nyelvi barangolások (38.)
A magyar ember nem kedveli a dicséretet. Az öndicséret pedig eleve visszataszító. Ahogy a népi szólás tartja: az öndicséret büdös; az öndicséret gyalázat. A falusi illem nagyon sokáig tiltotta a kisgyermek túlzott megdicsérését. Különösen igaz ez az újszülöttre. Ennek egy ősi hiedelem az alapja. Az újszülöttet különösen kellett óvni a környezeti hatásoktól, betegségektől, s ha ez nem sikerült, akkor egyik magyarázatként az igézés, a szemmel verés szolgált. A védekezés egyik eszköze a gyermekágyas asszony és az újszülött fizikai elkülönítése volt, az ún. boldogasszony ágya. A szoptató anya és gyermeke egy lefüggönyzött ágyban tartózkodott, ezzel zárták el őket a család és a látogatók jövése-menése elől. A gyermeket különösen a szemmel veréstől óvták, de a módszer a fertőzések ellen is hatásos volt. És itt érkezünk el a dicséret tiltásához. Ameddig a keresztelés nem történt meg, a babát gyakran „csúnyácskának” nevezték (a kicsinyítő képző tompítja a szó negatív jelentését), vagy más csúfnévvel illették, hogy a gonosz hatalmaknak ne keltse fel az érdeklődését. E hagyomány nyomán a falusi illemben korábban tilos volt a kisgyermeket túlzottan megdicsérni. Föltehetőleg azért, mert ha valami dicséretre méltó, az nyilván értékes, az fölkelti mások (gonosz hatalmak) érdeklődését, azt elirigyelhetik, és esetleg valamilyen mágikus praktikával megfoszthatják tőle az embert. A beteges gyermek a gonosz által megrontott, megigézett, szemmel vert vagy elcserélt, „váltott” gyermek, tartják a hiedelemmondák. Az ilyen gyermeket egyetlen módon lehetett meggyógyítani: ha sikerült valahogy szóra bírni, akkor lehetséges volt az „igazit” visszakapni.
Ma teljességgel másként cselekszünk: az újszülött babával dicsekszik a szülő és dicséri minden rokon. „Te vagy a legszebb kisbaba, akit valaha láttam!” És nem félünk a szemmel veréstől, legföljebb a fertőzésektől.
A túlzott dicséret kerülése azonban más területen napjainkig megmaradt. A falusi ember ritkán dicséri az időjárást, a termést, az állatállományt. Ha az időjárás jónak is bizonyul a termésnek, valószínűleg hozzáteszi, hogy de nem jó az állatoknak, meg egyébként is még nincs vége a nyárnak. A városi ember (de ma már a falusi is) a kedvező körülményeket babonásan „lekopogja”, hogy ezzel is védje az esetleges szerencséjét. Mondják is: ne kiabáljuk el a szerencsét! Talán ezen a negatív kommunikáción alapul az ismert hungaropesszimizmus, vagyis az, hogy szeretjük gyakran emlegetni és felnagyítani nehéz sorsunkat, nemzeti tragédiáinkat.
Ha megvizsgáljuk jelenkori nyelvi szokásainkat, megfigyelhető a bennünket érő dicséret szemérmes fogadása vagy visszautasítása. Nyelvi hagyományainkban a dicséret, bók erejét illendő csökkenteni, vagy ha ez nem lehetséges, akkor rögtön viszonozni:
• Jól nézel ki! – Ne mondj már ilyet, teljesen tropa vagyok! Á, dehogy, csak ma végre sikerült kialudnom magam! Te is remekül nézel ki.
A magyar szokást vizsgáló kutatásban feltűnik, hogy a bókot szívesen viszonozzuk. Például a nők „visszadicsérve” ezt mondják: aranyos vagy. De még általánosabb a dicséret megismétlése:
• Jól nézel ki! – Te is!
• Szép a kabátod! – Nekem meg a tied tetszik.
De lehetséges stratégia a megdicsért tárgy felkínálása is: Kölcsönadom.
A dicséretet követő zavart jelezheti az öndicséretként megjelenő tréfálkozás:
• Zseni vagyok, ezt mindenki tudja.
Irodalmi formában Romhányi Józsefnél: Szorgalmukról döngicsélnek. / Mézesmázos öndicséret. (Méhek).
A bók persze jólesik, megmelegíti az ember lelkét, növeli egóját, de ki ne szégyenkezne, szemérmeskedne, ha ilyesmit hallana:
• De szép a szemed!
• Tied a legigézőbb szempár, amit valaha láttam.
Az anyagiakkal kapcsolatban is örömmel hallanánk ilyesmit, de ha mondják, akkor válaszunkban visszafogottan, szemérmeskedve, esetleg szemlesütve igyekszünk tompítani az élét:
• Ez a te kocsid? Ez valami fantasztikus! – Szerencsére egészen olcsón jutottam hozzá.
• Nem hiszem el! Te ebben a csodálatos házban laksz? – Ne túlozz! Sokkal jobb házak vannak itt az utcában.
• És ez a rózsakert! Csodálatos! Ez is a tiéd? – Örülök, hogy tetszik, de tudnod kell, nagyon sok gondom van a rózsákkal
Furcsa lenne ugyanis, ha ilyen válaszokat adnánk (persze vannak ilyen emberek is):
• Persze, az én kocsim, ez a legújabb márka, csak egy példány van belőle az országban.
• A legdrágább házat vettem meg az utcában, nekem ez jár.
• Külön tartok kertészt, ő gondozza, nekem ilyesmire nincs időm.
Hagyományos nyelvi szokásaink ma is utat mutathatnak. Tehát a hagyományos magyar illem szerint nem szokás az újszülöttet túlzottan dicsérni, magunkkal kérkedni, vagyonunkkal dicsekedni; a jószerencsét nem illik „elkiabálni”, mert akkor azt mások megirigyelhetik. Persze nem ismeri ezt a nyelvi szokást az újdonsült magyar milliárdos, aki macskáját különgépen röpteti, és ezzel a közösségi médiában dicsekszik, vagy a másik milliárdos, aki állami cég vezetőjeként kastélyának medencéjéből szelfizik azzal, hogy ez most nála a „hómofisz”.
Merthogy a magyar nép nem dicsér és dicsekszik. Ahogy általában a keleti népek sem. A közösségi, nem teljesítményelvű, nem a folyamatos fejlődésre összpontosító társadalmakban nincs helye a dicsekvésnek. Örülj annak, amid van, becsüld meg a helyedet, ne vágyakozz elérhetetlen dolgok után. Ez a boldogság alapja.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.