Nyelvi barangolások (38.)
A magyar ember nem kedveli a dicséretet. Az öndicséret pedig eleve visszataszító. Ahogy a népi szólás tartja: az öndicséret büdös; az öndicséret gyalázat. A falusi illem nagyon sokáig tiltotta a kisgyermek túlzott megdicsérését. Különösen igaz ez az újszülöttre. Ennek egy ősi hiedelem az alapja. Az újszülöttet különösen kellett óvni a környezeti hatásoktól, betegségektől, s ha ez nem sikerült, akkor egyik magyarázatként az igézés, a szemmel verés szolgált. A védekezés egyik eszköze a gyermekágyas asszony és az újszülött fizikai elkülönítése volt, az ún. boldogasszony ágya. A szoptató anya és gyermeke egy lefüggönyzött ágyban tartózkodott, ezzel zárták el őket a család és a látogatók jövése-menése elől. A gyermeket különösen a szemmel veréstől óvták, de a módszer a fertőzések ellen is hatásos volt. És itt érkezünk el a dicséret tiltásához. Ameddig a keresztelés nem történt meg, a babát gyakran „csúnyácskának” nevezték (a kicsinyítő képző tompítja a szó negatív jelentését), vagy más csúfnévvel illették, hogy a gonosz hatalmaknak ne keltse fel az érdeklődését. E hagyomány nyomán a falusi illemben korábban tilos volt a kisgyermeket túlzottan megdicsérni. Föltehetőleg azért, mert ha valami dicséretre méltó, az nyilván értékes, az fölkelti mások (gonosz hatalmak) érdeklődését, azt elirigyelhetik, és esetleg valamilyen mágikus praktikával megfoszthatják tőle az embert. A beteges gyermek a gonosz által megrontott, megigézett, szemmel vert vagy elcserélt, „váltott” gyermek, tartják a hiedelemmondák. Az ilyen gyermeket egyetlen módon lehetett meggyógyítani: ha sikerült valahogy szóra bírni, akkor lehetséges volt az „igazit” visszakapni.
Ma teljességgel másként cselekszünk: az újszülött babával dicsekszik a szülő és dicséri minden rokon. „Te vagy a legszebb kisbaba, akit valaha láttam!” És nem félünk a szemmel veréstől, legföljebb a fertőzésektől.
A túlzott dicséret kerülése azonban más területen napjainkig megmaradt. A falusi ember ritkán dicséri az időjárást, a termést, az állatállományt. Ha az időjárás jónak is bizonyul a termésnek, valószínűleg hozzáteszi, hogy de nem jó az állatoknak, meg egyébként is még nincs vége a nyárnak. A városi ember (de ma már a falusi is) a kedvező körülményeket babonásan „lekopogja”, hogy ezzel is védje az esetleges szerencséjét. Mondják is: ne kiabáljuk el a szerencsét! Talán ezen a negatív kommunikáción alapul az ismert hungaropesszimizmus, vagyis az, hogy szeretjük gyakran emlegetni és felnagyítani nehéz sorsunkat, nemzeti tragédiáinkat.
Ha megvizsgáljuk jelenkori nyelvi szokásainkat, megfigyelhető a bennünket érő dicséret szemérmes fogadása vagy visszautasítása. Nyelvi hagyományainkban a dicséret, bók erejét illendő csökkenteni, vagy ha ez nem lehetséges, akkor rögtön viszonozni:
• Jól nézel ki! – Ne mondj már ilyet, teljesen tropa vagyok! Á, dehogy, csak ma végre sikerült kialudnom magam! Te is remekül nézel ki.
A magyar szokást vizsgáló kutatásban feltűnik, hogy a bókot szívesen viszonozzuk. Például a nők „visszadicsérve” ezt mondják: aranyos vagy. De még általánosabb a dicséret megismétlése:
• Jól nézel ki! – Te is!
• Szép a kabátod! – Nekem meg a tied tetszik.
De lehetséges stratégia a megdicsért tárgy felkínálása is: Kölcsönadom.
A dicséretet követő zavart jelezheti az öndicséretként megjelenő tréfálkozás:
• Zseni vagyok, ezt mindenki tudja.
Irodalmi formában Romhányi Józsefnél: Szorgalmukról döngicsélnek. / Mézesmázos öndicséret. (Méhek).
A bók persze jólesik, megmelegíti az ember lelkét, növeli egóját, de ki ne szégyenkezne, szemérmeskedne, ha ilyesmit hallana:
• De szép a szemed!
• Tied a legigézőbb szempár, amit valaha láttam.
Az anyagiakkal kapcsolatban is örömmel hallanánk ilyesmit, de ha mondják, akkor válaszunkban visszafogottan, szemérmeskedve, esetleg szemlesütve igyekszünk tompítani az élét:
• Ez a te kocsid? Ez valami fantasztikus! – Szerencsére egészen olcsón jutottam hozzá.
• Nem hiszem el! Te ebben a csodálatos házban laksz? – Ne túlozz! Sokkal jobb házak vannak itt az utcában.
• És ez a rózsakert! Csodálatos! Ez is a tiéd? – Örülök, hogy tetszik, de tudnod kell, nagyon sok gondom van a rózsákkal
Furcsa lenne ugyanis, ha ilyen válaszokat adnánk (persze vannak ilyen emberek is):
• Persze, az én kocsim, ez a legújabb márka, csak egy példány van belőle az országban.
• A legdrágább házat vettem meg az utcában, nekem ez jár.
• Külön tartok kertészt, ő gondozza, nekem ilyesmire nincs időm.
Hagyományos nyelvi szokásaink ma is utat mutathatnak. Tehát a hagyományos magyar illem szerint nem szokás az újszülöttet túlzottan dicsérni, magunkkal kérkedni, vagyonunkkal dicsekedni; a jószerencsét nem illik „elkiabálni”, mert akkor azt mások megirigyelhetik. Persze nem ismeri ezt a nyelvi szokást az újdonsült magyar milliárdos, aki macskáját különgépen röpteti, és ezzel a közösségi médiában dicsekszik, vagy a másik milliárdos, aki állami cég vezetőjeként kastélyának medencéjéből szelfizik azzal, hogy ez most nála a „hómofisz”.
Merthogy a magyar nép nem dicsér és dicsekszik. Ahogy általában a keleti népek sem. A közösségi, nem teljesítményelvű, nem a folyamatos fejlődésre összpontosító társadalmakban nincs helye a dicsekvésnek. Örülj annak, amid van, becsüld meg a helyedet, ne vágyakozz elérhetetlen dolgok után. Ez a boldogság alapja.
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Marc Delouze, a magyar költészet francia fordítóinak doyenje 1978 óta rendszeresen részt vesz a magyar kultúra franciaországi terjesztésében. Átfogó magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, éveken át több folyóiratokban közölt magyar versfordításokat, 5-6 magyar tárgyú prózakötetet adott ki, magyar költőket hívott meg az általa irányított Parvis poétiques (Költészet köztereken) elnevezésű fesztiválokra.