Nyelvi barangolások 59.
Ó, ió, ció, áció, káció, akáció, vakáció! Srácok, itt a vakáció, vár a Tüskevár! Biztos olvastátok már Fekete István regényét vagy láttátok a filmet. Két változat is van belőle, egy régebbi és egy újabb. Biztos hallottátok már a jelszót: Vissza a természetbe, vagy változatát: vissza a természeteshez. Ma zöldprogramnak mondanák. Ti pedig kalandtúrának.
Fekete István mindent tud. Az ember gyereke nem tud meglenni romantika nélkül. A Tüskevár romantikus környezetben játszódik: egy faluban és a vadregényes berekben, ahol gunyhóban kell tölteni az éjszakát, és a horgászat meg a vadászat eredménye dönti el, hogy mi lesz az ennivaló: „csukahúsból Gyula-hús lesz”. A regény kalandos történetek fűzére: horgászás, vadászat, romok felkutatása, kincskeresés, hirtelen kitörő vihar.
A Tüskevár kamaszregény, azonbelül – a lányokat is érdeklő – fiúregény, sőt nevelődési regény: a nyár folyamán a vézna városi fiúk ügyesednek, megerősödnek, férfiasodnak, kipróbálják a szivart, sőt megitatják őket pálinkával is (rossz hatással van rájuk), valamint beköszön az első szerelem. Matula tanítja a fiúkat a természet bölcsességeire, a túlélésre, halászatra, vadászatra, evezésre. Friss nyári élményem: egy huszonéves fiatalember először jött el a Tisza-túrára, s nekem kellett neki elmagyarázni az evezést. Elméletben azonban már tudta, szinte szó szerint felmondta Matula bácsi leckéjét: „A lapjával húz, az élivel meg kormányoz”. S a végére kimondja Matula: „Anyátlan csirkék voltak, amikor idejöttek, most meg legények már!”
A Tüskevár nyelvi barangolást, utazást is kínál. A párbeszédes szövegeket enyhe nyelvjárási színezet árnyalja. Matula bácsi használ bizonyos tájszavakat, ezeket a városi fiatalok többnyire értik, de ha véletlenül nem, akkor kitalálják, hogy mi a gunyhó, szelemenfa, rekettye, szapuly, és örvendhetnek olyan szép kifejezéseknek, mint:
*a kis bagoly mondja a nevét: kuvik
* skatulya túrós rétes
* szentnek tisztelték az ilyen fát
* amikor akkora volt, mint egy kukoricacső
* hallgatódzó augusztusi reggel volt
* foghatós legényke
Megismerkedhetünk egy korábbi korszak megszólítási formáinak finomságaival. A fiúkat a tanáraik jórészt tegezik (illetve veszélyt jelent, ha magázzák), a régimódi Matula végig magázza őket, a szülők, a kedélyes és joviális István és házvezetőnője, Nancsi néni tegezi őket; ők értelemszerűen magázzák az idősebbeket. Az író változatosan használja a városi fiúk neveit (Ladó Gyula Lajos és Pondoray Béla), egymásközti (nem bántó) ragadványneveit (Tutajos, Bütyök), de Matula tartózkodik a becenevek használatától. A városi fiúk és az öreg csősz mindkét irányban magázódnak, közeledésük jele, hogy a történet felénél Matula keresztnéven szólítja a fiút („amitől még otthonosabb lett a tűz környéke”), majd felszólítja, hogy Gergely bácsi helyett Gergő bácsinak szólítsa. A szabályt egyszer Matula is elvéti, mert Bélát Bütyöknek nevezi – ekkor el is érzékenyül, és elmondja, hogy neki is volt beceneve: Pipigaba, mert hogy gyermekként a kicsi kapát így mondta. A fiúk tapasztalatgyűjtésének, érésének nyelvi megnyilvánulása lett beszédmódjuk átalakulása is: „meglassúdtak a fiúk, szűkszavúak lettek”. A természetközeli emberek többet hallgatnak, nem csűrik-csavarják a szót, nem ismerik a kettős beszédet. Az „öreg rétjáró emberek távollétében éppen úgy beszélt róluk, mintha ott lettek volna. Matula olyan közel volt a természethez, hogy csak egy nyelve volt, akár a varjaknak: a valóság nyelve”.
A Tüskevárban a nyelvi nevelés, nyelvművelés is felbukkan: „aki feleslegesen idegen szavakat használ, az nem érdemli meg magyarból a jelest”; „itt nem becéznek, és nem rövidítenek le semmit, és ha valaki a szilfából szilcsit, a szárcsából szárcsikát és a kunyhóból kuncsit csinálna, Matula jól megnézné és sajnálná”. A berekben senki nem mond ilyet: „Gyuszkó, ébredjen, mert felkelt a napcsi…”
A Tüskevárból áradó, a világmindenséget, a történelmet, az emberi létet jellemző tiszta, filozófiai gondolatok nem avulhatnak el. Az első próbák után Gyula mélyen nézi a tüzet (s vajon ki az közülünk, aki nem élte meg ezt az élményt?): „Talán az ősember nézte ilyen kérdően a tüzet, és talán a kihűlő Föld utolsó embere nézi majd ilyen kérdően a tüzet, amely ellobban, és utána a vak semmi sötétségében nem lesz majd senki, aki megkérdezze, hogy mi hát a tűz tulajdonképpen”. A Tüskevár romjai, a történelem fölött így mélázik: „Mi lett belőlük, mi lett belőlük? Föld, víz, elmállott csontok? Mész és foszfor? De hova lett a fájdalom, az öröm, a sírás, a kín, a mámor, a harag, a békülés, a szeretet? Egymásnak adták át ezeket az érzéseket, és magukkal vitték?” A természettel harmóniában élő ember végső bölcsessége: „az idő múlhat, a szépség és jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság, s ezekből annyit kap mindenki, amennyit megérdemel”.
Irány a Tüskevár! Van egy Tüskevár nevű falu Veszprém megyében, na, ne ott keressétek a Tüskevárt! A Tüskevár Fekete István leleménye, de a helyszín a Kis-Balaton lápvilága, a Zala torkolata, Balatonszentgyörgy és Sármellék között. Ma itt található a Kis-Balaton látogatóközpont és a Diás-szigeten a Fekete István-emlékhely, a Matula-kunyhó. De a Tüskevár ott van a közeletekben, a folyók, patakok melletti füzesekben, nádasokban, erdőkben. Ma még ki-ki megtalálhatja a maga Tüskevárát!
A közmondásról mint tapasztalatot, életbölcsességet, tudást magába foglaló hagyományozódó, ismételgetett mondatról azt gondolnánk, hogy a múlt terméke. És elsőként valóban régi, részben más kultúrákból, részben a paraszti világból származó közmondások jutnak eszünkbe.
Különleges és egyben rendhagyó templomban verset mondani – kezdte előadását Tóth Péter Lóránt a Magyar Írószövetség kijelölt rendezvényhelyén. S valóban – nem tudni, hogy csupán a térnek köszönhetően-e, de – a közönség minden porcikájában érezhette a nem kevesebb, mint egy órán át tartó katartikus élménysorozatot.
Rozsnyón, e nagy múltú gömöri bányavároskában akkortájt a „legbecsületesebb” fogadó alighanem a Fekete Sas lehetett, mert Petőfi ott szállt meg. A fekete sas mint Rimaszombat címere úgy került Rozsnyóra, hogy a 19. század közepén a két város két legnagyobb fogadója címert cserélt. Így lett Rimaszombaté a három rózsa. Az iglói barát, Pákh Albert is Rozsnyón született, tán ezért is különös, hogy Petőfi alig ejt pár szót e gazdag történelmű bányavároskáról.
Az előző részben odáig jutottunk, hogy Rácz Sándor az örökösei elmondása szerint ismerte Petőfit, és az erről fennmaradt történet eseményei az 1849. április 5-ei, gyulafehérvári ágyúzással azonosíthatók, ahol mind Petőfi, mind Rácz jelen voltak. A családi legendárium úgy tartja, tíz évet töltött Oroszországban hadifogolyként. Fennmaradt két, a feleségeihez fűződő történet is.
Rácz Sándor 1848/49-es honvéd története teljesen szokványos: először tizedesként szolgált Bem József seregében, majd a tábornok egy új honvédzászlóaljat hoz létre, ahová áthelyezi a tapasztalt katonát, és egyben alhadnaggyá nevezi ki. Különleges viszont a hozzá fűződő legendárium: örökösei szerint ismerte Petőfit, majd tíz évig volt Oroszországban hadifogoly. Ma jelöletlen sírban nyugszik a bölöni (Erdővidék, Háromszék) református templomkert kapujának bal oldalán, évtizedekkel ezelőtt összetört sírköve végképp elkallódott.
A 125 éve született Tamási Áron munkássága előtt tisztelgett a június elején Erdélybe érkező Irodalmi Karaván. A Petőfi Kulturális Ügynökség kiemelt programjának keretében, a budapesti bemutatót megelőzően Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában mutatták be dr. Sipos Lajos irodalomtörténész nemrégiben megjelent „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” című könyvét.
Elhívtak Balatonberénybe, ahol a szőlőhegyek (szőlődombok) között Hamvas Béla-borút, csaknem körút jött létre, kis táblákkal, idézetekkel és egy meseszép balatoni látványt nyújtó kilátóval. Állítólag itt írta Hamvas A bor filozófiáját. Bort ugyan nem találtam, turistát, érdeklődőt sem láttam, csak bezárt pincéket, valamint egy német lakókocsit a Hamvas Béla-kilátó tövében.
Korunk nagyon kedvez a rövidségnek, tömörségnek. Fodor Ákos (1945–2015) míves verseit vagy még inkább ráismeréseit, szösszeneteit előszeretettel idézik a közösségi médiában. Halmai Tamás azt írja róla: „olvasói vannak, olvasatai alig”, s ezért állította össze Versmeditációk címmel Fodor Ákos-olvasókönyvét. Fodor Ákos műfaji, világképi formaelemeit a másik költő, Halmai Tamás hármas-hármas rendben így sorakoztatja fel: koan, aforizma, szójáték; haiku, dal, epigramma; rím, ritmus, szórend; tanítás, bölcselet, misztika. Mindezek szinte kínálják szállóigévé, majd onnan közösen ismert, használt,
Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi lírájának csúcspontjához érkeztünk. Nem mintha a Júliához vagy a Reszket a bokor, mert…, a Szeretlek, kedvesem vagy a Válasz kedvesem levelére ne lehetne egy-egy serpa, vezető a Himalája legmagasabb pontjához. De az a legmagasabb orom bizony a Minek nevezzelek?
Nyelvi szabályok vonatkoznak a „szabályos” szerkezetekre: hogyan toldalékoljuk a szavakat, milyenek a szóösszetételek, miként szerkesszük meg a mondatokat és a szövegeket. Ha ezektől eltérünk, szokatlan módon adjunk elő mondanivalónkat, akkor nyelvi szabályokat sértünk, jobb esetben humorizálunk, megnevettetjük hallgatóinkat, olvasóinkat. Ezek a szokatlan nyelvi jelenségek is rendszerint megfelelnek a nyelv törvényszerűségeinek, csak éppen ritka, szokatlan, alkalmi voltuk miatt keltenek humoros hatást. A magyar nyelv szerkezete, rugalmassága különösen alkalmas a játékos megoldásokra.