A nyelvi kárról lesz szó. Arról a kárról, ami a káromlás, káromkodás szóban is benne van, vagy legalábbis beleérthető.
Aki káromkodik, az durván, leginkább trágár, obszcén módon – hosszan, cifrán – szitkozódik. A magyar nép így mondja: káromkodik, mint a jégeső. Ha istenkáromlásról van szó, akkor blaszfémiának is nevezzük, a nép pedig ezt mondja rá: feszíti az istent. Vagyis: kínozza, fájdalmat, „kárt” okoz neki. Egy közmondás szembeállítja a káromkodást az imával: Nem megy oda a káromkodás, ahova az ima (a káromkodásnak nincs foganatja). A laikusnak is feltűnik, hogy a káromol és a káromkodik töve azonos: károm-, illetve még tovább bontva: kár-. Nyelvtörténeti emlékeinkben a rövidebb káromol forma a régebbi. A Jókai-kódexben (1372) már a mai jelentésében bukkan fel: megkáromlá – (Istent, szenteket, vallásos tiszteletben részesített tárgyakat) szitokkal, átokkal illet. A káromolból fejlődött a káromlat, és ebből a káromkodik (más elképzelés szerint ezek egymástól függetlenek).
Vessük össze a két ma is használt ige szótári jelentését, látható, hogy csaknem ugyanazt jelentik!
Káromkodik: durván, gyakran trágár módon szitkozódik.
Káromol: durván gyaláz, szidalmaz valakit, valamit.
Az etimológiai szótár szerint ismeretlen eredetű a szócsalád; de én ezt nem gondolom. Egyértelműnek tűnik, hogy a rövid káromolból fejlődött a gyakorító-visszaható képzős káromkodik. Népnyelvi adat is van a károm káromkodás, átok szóra, bár ez a szótár szerint kései elvonás eredménye (tehát a káromol, káromkodik rövidült). A szótár fölveti, hogy a kár főnév is lehetne a tő, de az ebből való alaktani fejlődés nincs kellően tisztázva. Pedig a szócsalád, az elterjedtség és a motivált jelentés miatt szinte biztosnak tűnik, hogy a kár az alapszó (más megközelítésben a gyök), amelyből a gazdag szócsalád fejlődött: káros, károsít, károsul, kártalanít, kárhozik – valamint károm, káromol, káromkodik. Van egy másik magyarázat is, amelyet ismét nem tekint kellően bizonyítottnak az etimológia. Eszerint a káromol a károg, kárál, káricál hangutánzó eredetű szócsaládból származna. Pedig ez is teljesen indokoltnak tűnik, ugyanúgy motivált, hiszen a varjú károgása a népéletben is a bajjal (kárral) van kapcsolatban – ahogy azt Arany János-ballada (Vörös Rébék) egyértelműen kifejezi:
„Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón s elrepült –”
Tollászkodni, már mint varju,
Egy jegenyefára űlt.
Akinek azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár:
Hess, madár!
Tehát a varjú hangja, károgása kárt jelez. A nép jelentést tulajdonít az állathangoknak, össze is kapcsolja a hangutánzást a vésszel, kárral:
károg: 1. (varjú, holló) sajátos, rekedt hangot hallat > 2. vészt jósolva beszél
A népi közmondások így kapcsolják össze a két jelentést: Varjú sem károg utána (senki nem sajnálja az eltávozását vagy a halálát), Addig jár az ember varjúk közé, hogy végre megtanul károgni (a rossz társaság előbb-utóbb elront mindenkit).
A 19. századi Czuczor–Fogarasi-szótár felfigyelve a nagy szócsaládra, a köztük lévő jelentésbeli kapcsolatra, összekapcsolja a kárt és a káromolt és a káromkodikot:
Káromkodik: Törzsöke vagy hangutánzó, vagy a kárt, ártalmat, sértést jelentő kár, melyből lett a károg, károng vagy káronog, károngodik vagy káronkodik, káromkodik. Rokonok a mongol: khaara, finn: kiro, csagataj: kargis (káromkodás), kargadi (káromlat). A káromol (valaki valakit károngó szókkal, szitokkal, sérelmekkel illet) valószínűleg az elavult károngol, káromgol igéből van összehúzva.
Mivel van egy azonosítható szótő (gyök), létezik gazdag szócsalád és van jelentésbeli kapcsolat, erősen valószínű, hogy igazuk van azoknak, akik a kár hangutánzó szóból magyarázzák a többi kárt. Sőt, a népi formák még az etimológiai szótár által nem bizonyíthatónak tűnő alaktani fejlődésre is választ adnak: kár – károg – károng – károngkodik – káromkodik.
A szó jelentésfejlődését és a szócsaládot így lehetne egyszerű ábrába foglalni:
hangutánzás KÁR főnév ige
károg, károng
kárál, káricál káros, károm, káromlat, káromkodás kárhoz
károngol, káromgol, káromkodik
káromol
Hogy a káromkodás kapcsolatba hozható a kár-ral, azt még a mai, modern tudomány is megerősíti. Csepeli György (2001) szociálpszichológiai összefoglalójában az agressziót (beleértve a verbális agressziót, például a káromkodást) károkozásként határozza meg: „Az agresszió emberek közötti viszony, melynek keretében az egyik cselekvése a másik testi, lelki, anyagi kárára – és semmi egyébre nem – irányul. A kár valamely érték elvétele, vagy elérésének teljes vagy részleges meghiúsítása nyomán előálló hiányállapot. Az agresszió nyomán sérül, lehetetlenné válik, részben vagy egészen eltűnik az egészség, a szépség, a gazdagság, a boldogság, a hatalom, a tudás.”
A káromkodás nyelvi erőszak, célja a károkozás, tehát a kár szóból való magyarázata nagyon is lehetséges, mondhatni: meggyőző.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?