Dr. Balázs Géza: Kár

2021. május 19., 08:26
Takáts Márton: Kávéházak bolondja (café creme) (repesztés, aquatinta, metszet, 50 × 33 cm, 2001)

A nyelvi kárról lesz szó. Arról a kárról, ami a káromlás, káromkodás szóban is benne van, vagy legalábbis beleérthető.
Aki káromkodik, az durván, leginkább trágár, obszcén módon – hosszan, cifrán – szitkozódik. A magyar nép így mondja: káromkodik, mint a jégeső. Ha istenkáromlásról van szó, akkor blaszfémiának is nevezzük, a nép pedig ezt mondja rá: feszíti az istent. Vagyis: kínozza, fájdalmat, „kárt” okoz neki. Egy közmondás szembeállítja a káromkodást az imával: Nem megy oda a káromkodás, ahova az ima (a káromkodásnak nincs foganatja). A laikusnak is feltűnik, hogy a káromol és a káromkodik töve azonos: károm-, illetve még tovább bontva: kár-. Nyelvtörténeti emlékeinkben a rövidebb káromol forma a régebbi. A Jókai-kódexben (1372) már a mai jelentésében bukkan fel: megkáromlá – (Istent, szenteket, vallásos tiszteletben részesített tárgyakat) szitokkal, átokkal illet. A káromolból fejlődött a káromlat, és ebből a káromkodik (más elképzelés szerint ezek egymástól függetlenek).

Vessük össze a két ma is használt ige szótári jelentését, látható, hogy csaknem ugyanazt jelentik!
Káromkodik: durván, gyakran trágár módon szitkozódik.
Káromol: durván gyaláz, szidalmaz valakit, valamit.

Az etimológiai szótár szerint ismeretlen eredetű a szócsalád; de én ezt nem gondolom. Egyértelműnek tűnik, hogy a rövid káromolból fejlődött a gyakorító-visszaható képzős káromkodik. Népnyelvi adat is van a károm káromkodás, átok szóra, bár ez a szótár szerint kései elvonás eredménye (tehát a káromol, káromkodik rövidült). A szótár fölveti, hogy a kár főnév is lehetne a tő, de az ebből való alaktani fejlődés nincs kellően tisztázva. Pedig a szócsalád, az elterjedtség és a motivált jelentés miatt szinte biztosnak tűnik, hogy a kár az alapszó (más megközelítésben a gyök), amelyből a gazdag szócsalád fejlődött: káros, károsít, károsul, kártalanít, kárhozik – valamint károm, káromol, káromkodik. Van egy másik magyarázat is, amelyet ismét nem tekint kellően bizonyítottnak az etimológia. Eszerint a káromol a károg, kárál, káricál hangutánzó eredetű szócsaládból származna. Pedig ez is teljesen indokoltnak tűnik, ugyanúgy motivált, hiszen a varjú károgása a népéletben is a bajjal (kárral) van kapcsolatban – ahogy azt Arany János-ballada (Vörös Rébék) egyértelműen kifejezi:

Dr. Balázs Géza | Távirati stílus
A Magyar Posta 2021. április végén megszüntette a táviratot. A szolgáltatás már régóta halódott. Pedig az információ elméleti szakemberei szerint a 19. században és a 20. század elején olyan forradalmi jelentősége volt, mint előtte a könyvnyomtatásnak, manapság pedig az internetnek.

„Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón s elrepült –”
Tollászkodni, már mint varju,
Egy jegenyefára űlt.
Akinek azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár:
Hess, madár!

Tehát a varjú hangja, károgása kárt jelez. A nép jelentést tulajdonít az állathangoknak, össze is kapcsolja a hangutánzást a vésszel, kárral:

károg: 1. (varjú, holló) sajátos, rekedt hangot hallat > 2. vészt jósolva beszél

A népi közmondások így kapcsolják össze a két jelentést: Varjú sem károg utána (senki nem sajnálja az eltávozását vagy a halálát), Addig jár az ember varjúk közé, hogy végre megtanul károgni (a rossz társaság előbb-utóbb elront mindenkit).

A 19. századi Czuczor–Fogarasi-szótár felfigyelve a nagy szócsaládra, a köztük lévő jelentésbeli kapcsolatra, összekapcsolja a kárt és a káromolt és a káromkodikot:

Káromkodik: Törzsöke vagy hangutánzó, vagy a kárt, ártalmat, sértést jelentő kár, melyből lett a károg, károng vagy káronog, károngodik vagy káronkodik, káromkodik. Rokonok a mongol: khaara, finn: kiro, csagataj: kargis (káromkodás), kargadi (káromlat). A káromol (valaki valakit károngó szókkal, szitokkal, sérelmekkel illet) valószínűleg az elavult károngol, káromgol igéből van összehúzva.

Mivel van egy azonosítható szótő (gyök), létezik gazdag szócsalád és van jelentésbeli kapcsolat, erősen valószínű, hogy igazuk van azoknak, akik a kár hangutánzó szóból magyarázzák a többi kárt. Sőt, a népi formák még az etimológiai szótár által nem bizonyíthatónak tűnő alaktani fejlődésre is választ adnak: kár – károg – károng – károngkodik – káromkodik.

A szó jelentésfejlődését és a szócsaládot így lehetne egyszerű ábrába foglalni:

hangutánzás KÁR főnév ige
károg, károng
kárál, káricál káros, károm, káromlat, káromkodás kárhoz
károngol, káromgol, káromkodik
káromol

Hogy a káromkodás kapcsolatba hozható a kár-ral, azt még a mai, modern tudomány is megerősíti. Csepeli György (2001) szociálpszichológiai összefoglalójában az agressziót (beleértve a verbális agressziót, például a káromkodást) károkozásként határozza meg: „Az agresszió emberek közötti viszony, melynek keretében az egyik cselekvése a másik testi, lelki, anyagi kárára – és semmi egyébre nem – irányul. A kár valamely érték elvétele, vagy elérésének teljes vagy részleges meghiúsítása nyomán előálló hiányállapot. Az agresszió nyomán sérül, lehetetlenné válik, részben vagy egészen eltűnik az egészség, a szépség, a gazdagság, a boldogság, a hatalom, a tudás.”

A káromkodás nyelvi erőszak, célja a károkozás, tehát a kár szóból való magyarázata nagyon is lehetséges, mondhatni: meggyőző.