A más népek és nyelvek kutatóit, tudósait többféleképpen nevezik meg a magyar nyelvben. Nincs egységes szemlélet, nem is mindig könnyű eligazodni. De azért próbáljuk meg. Induljunk ki a magyarságkutatóból, ez tűnik egyszerűbbnek.
A magyarságkutató vagy hungarológus: a magyarságtudománnyal, elsősorban a magyar nép nyelvével, történetével, irodalmával, néprajzával foglalkozó tudós. A hungarológia azt jelenti: magyarságtudomány. A hungarológus tehát a magyarságtudomány kutatója, művelője. Korábban nevezték hungaristának is, de a nyilaskeresztes mozgalom érvénytelenítette a szó használatát, tehát az 1940-es évektől tudósokra nem használható. A hungarizmus a nyelvészetben sajátosan magyar nyelvi fordulatot (szót, szólást, szerkesztésmódot) jelent, a magyar nyelv sajátos tulajdonságát, de az említett nyilaskeresztes hungaristák ezt a szót is érvénytelenítették, tehát nem használjuk. Inkább körülírjuk: magyar nyelvi jellemző.
A sokszor használt hungarikum szó azonban szerencsére nem értéktelenedett el.
• Hungarikum (hungaricum): a magyar természeti világ vagy kultúra jellegzetes terméke, tárgyi vagy szellemi alkotása. A magyar vonatkozású könyv is lehet hungarikum, avagy többes számban: hungarika.
A magyar nyelv eredetével és előtörténetével foglalkozó tudományok neve: uralisztika és finnugrisztika. Az uralisztika a tágabb, a finnugrisztika a szűkebb terület megnevezése. Az ebben a keretben dolgozó kutatók az uralisták, finnugristák (tréfásan finnugrászok, de nem illendő tréfálkozni, mert igen sértődékenyek). A lényeg, hogy az uralista és a finnugrista az uráli (finnugor) népek és nyelvek kutatója.
Az -isztika viszonylag újkeletű képzőnek tűnik, ilyen további alakokban bukkan még fel: albanisztika, balkanisztika, baszkisztika, kroatisztika (a horvát nyelvvel, kultúrával foglalkozó tudomány), nederlandisztika, szlovakisztika, szlovenisztika…
Komoly tudományos bázisa van a magyar kultúrában a török népek nyelvével, kultúrájával, történelmével, irodalmával foglalkozó tudománynak, az altajisztikának vagy turkológiának, esetleg turkisztikának. Az altajisztikának van tágabb értelme is, ide sorolható az uráli, török, mongol és mandzsu-tunguz nyelvek kutatója. Persze vannak speciális területek is, ilyen például a mongolisztika.
Ezek nyomán nyilván érthető a germanista, az anglista és az amerikanista: vagyis a német, az angol és az amerikai (amerikai angol) nyelv és kultúra kutatója. A szlavista nem egy szláv nyelvet, hanem általában a szláv nyelveket kutatja, de ha már egy konkrét szláv nyelvet akarunk megnevezni, akkor nem könnyű a helyzet. A cseh nyelv kutatója például nem csehista, hanem bohemista. A bohemista Csehország régi, Bohémia nevéből fakad, a bohemizmus cseh nyelvi sajátságot, jellegzetes cseh nyelvi fordulatot jelent. A polonista a lengyel, a russzista az orosz nyelv és kultúra (russzisztika) kutatója. Utóbbit vitatott felfogásból rövid sz-szel is írják – főleg a történészek: ruszista, ruszisztika. Az egyik érv szerint a közvetlen orosz átvétel a rövid sz, a két sz-es forma német eredetű. (A magyar helyesírás nem támogatja ezt a rövid formát, viszont működnek ezzel a helyesírással megalapított szervezetek, egyetemi szakok.) Ugyanilyen ingadozás figyelhető meg a bolgár nyelv kutatója kapcsán, akit (egy bolgárkutató szerint) nem bulgaristának, hanem bolgaristának neveznek annak ellenére, hogy a lexikonokban a bulgarisztika szerepel. A romanisztika nem csupán a román nyelvvel, hanem általában a neolatin (római alapú) nyelvekkel és kultúrákkal foglalkozik.
Az indogermanista az indogermanisztika, ma már inkább: az indoeurópai nyelvek művelője. Az arabista – az arab nyelvvel, irodalommal, kultúrával, történelemmel foglalkozó tudós, a tudományág neve: arabisztika, az arabizmus pedig az arab nyelvre jellemző kifejezésbeli sajátosság.
Földrész nevéből is képezhető olykor kutató és kutatási irányzat: afrikanista – az afrikai népek és nyelvek kutatója, amerikanista – szűkebben az USA, tágabb értelemben egész Amerika történelmével, irodalmával, kultúrájával, társadalmával foglalkozó tudós.
A judaisztika vagy hebraisztika a héber nyelvvel és vallással foglalkozó tudományág. Az amerikanizmus valamely amerikai angol szó vagy kifejezés más nyelvben való felbukkanása.
Ezen minták alapján beszélhetünk romanistáról, aki a romanisztika, az újlatin nyelvekkel foglalkozó tudomány művelője. A skandinavista az északi germán, azaz skandináv nyelvekkel foglalkozó szakember. A következő nyelvek tartoznak ide: svéd, dán, norvég és izlandi.
A hellenista a hellenisztika tudósa, a hellenisztika pedig: hagyományosan az ókori görögség kultúrájával foglalkozó tudományág; illetve kiterjesztett jelentése: a görög nyelvvel, irodalommal, történelemmel, kultúrával foglalkozó tudomány.
A tibetológus a tibeti, a sinológus a kínai, a hispanológus a spanyol, a japanológus a japán, az indológus a hindi nyelv és kultúra kutatója.
A portugál nyelv tudósa luzitanista: Portugália korábbi Luzitánia nevéből.
Így jutottunk el a bohemistától és a polonistáig és a luzitanistáig. Érdemes lenne egyszer számba venni azokat a kultúrákat és nyelveket, amelyeknek kutatóit nem tudjuk, mert nem szokás magyar közegben megnevezni. A nyelv itt is árulkodik: például arról, hogy mivel nem foglalkoztunk, mivel nem foglalkozunk… Például Magyarországon aligha van majakutatás és majakutató, ezért szépen magyarul ki tudjuk fejezni, ha mégis szóba kerül.
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.