Nyelvi barangolások 113.
Nem árt tudnunk és mindig szem előtt tartanunk, hogy mindannyian csak részei vagyunk egy nagy egésznek; ezért nyelvi kifejezéseink, meghatározásaink, vitáink jóformán mindig csak a részletekről szólnak. Csak-csak eszembe jut Kosztolányi Dezsőtől a Hajnali részegség:
- Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, / úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam.
Ez azt is jelenti, hogy minden esetben foglyai vagyunk nyelvünknek és az általunk valóban ismert, tapasztalt világnak. Ezt természetesen nem hiszi el az öntelt ember, ezért nem árt figyelmeztetni. A világleírás viszonylagosságának iskolapéldája a buddhista Udana-gyűjteményben található, a vakokról és az elefántról szóló tanmesében. Az eredetileg buddhista szövegnek számos keleti (hindi, szufi stb.) változata ismert. Egy tömör példája:
„Volt egyszer egy falu, ahol az emberek mind vakok voltak. Ebben a faluban lakott egy vak király és öt vak bölcs is. Egy nap egy elefánt érkezett a faluba, nagy zajt csapva, s megállt a főtéren. A falubeliek igen megijedtek az óriási jövevénytől, s kétségbeesetten próbálták kifürkészni kilétét. A király megparancsolta az öt bölcsnek, hogy derítsék fel a betolakodót és tegyenek neki erről jelentést. Mind az öt bölcs más-más irányból közelítette meg a teremtményt. Az első az elefánt oldalát tapogatva kijelentette, hogy egy óriási mozgó fal érkezett el hozzájuk. A második a lábát fogta meg és azt állította, hogy nem, az nem fal, hanem egy óriási mozgó fatörzs. A harmadik, megfogva az elefánt farkát, kijelentette, hogy nem ért egyet a másik kettő véleményével, mert szerinte egy óriási kígyó jött el a falujukba. A negyedik, aki a fülét ragadta meg, úgy gondolta, hogy az igazság az, hogy a jövevény egy óriási mozgó levél. Az ötödik, aki az elefánt ormányát találta megfogni, kijelentette, hogy valójában a jövevény nem más, mint egy hosszú, vastag cső.”
A vak falu a spirituális vakságban szenvedő világot jelképezi. Az öt bölcs csak részigazságokat tudott megfogalmazni. Mert igaz, hogy az elefánt oldala olyan, mint egy mozgó fal, a lába, mint egy mozgó fatörzs, a farka, mint egy kígyó, a füle, mint egy mozgó levél, az ormánya, mint egy hosszú cső. Minden részlet igaznak tűnik, az egész mégsem az, mert az egész az elefánt.
A keleti mese egy újabb, verses változata is erre tanít (John Godfrey Saxe: A vakok és az elefánt, hindu mese), a sok magyar fordítás egyike:
Volt egyszer hat hindusztáni, tudásszomjtól égtek,
S elefántnézőbe mentek (hat vak: ez a lényeg),
Hogy megtudják, mit szeretnének, majd ha odaérnek.
Meg is botlott az első, s az elefántnak esve,
Széles, izmos oldalának, ordítani kezdte:
„Istenem! Mint egy fal, olyan az elefánt teste!”
A második felkiáltott az agyart babrálva:
„Ni csak! Ívelt, sima, éles, még a vak is látja,
Épp olyan e csodás állat, akárcsak egy lándzsa!”
A harmadik is odaér, s épp az ingó-ringó
Ormány akad kezébe, s ő nagy merészen így szól:
„No lám”, mond, „az elefánt olyan, mint egy kígyó!”
A negyedik nagy mohón a térdét tapogatja.
„Roppant egyszerű a válasz”, szól, „meséink vadja.
Az elefánt, kétségkívül olyan, mint egy nagy fa!”
Az ötödik a füléhez talált érni, s mondá
„Még a vaknak is világos ez a hasonlóság:
Legyező az elefánt: nincs találóbb e szónál!”
Ahogyan a hatodik az állat felé nyúlkált,
Megragadta az elefánt felé csapó farkát:
„Ah”, rebegte, „az elefánt kötélszerű nyúlvány!”
Így hát a hat hindusztáni perelt csak egymással,
Zajongtak és erősködtek konok makacssággal.
S egyik sem ment sokra a kis féligazságával.
A tanulság: hitvitázókat gyakorta háborúzni látok,
Tudatlanul tapodják a mesés elefántot,
S azon veszekszenek, amit egyikük sem látott!
A világismeret nem kellő foka, tökéletlensége, illetve lehetetlensége tragédiákhoz is vezethet. Umberto Eco így írja le a XVI. század elején a hódító spanyoloknak az aztékokkal való találkozását, amelynek során az ismeretlen lények és tárgyak azonosíthatatlanságából fakadó tévedés (ma azt mondanánk, rossz következtetés, téves abdukció) következménye lett a közép-amerikai kultúra teljes kiirtása: „A tengerpartra elsőként lesiető aztékok szemtanúi voltak a konkvisztádorok partraszállásának… Az őslakók későbbi krónikáiból ismerjük…, hogy több dolog is mérhetetlenül elképesztette őket: a hajók, a spanyolok rettentő és fenséges szakálla, a természetellenesen fehér bőrű, páncélt viselő ’földönkívüliek’ vasból kovácsolt rémisztő fegyverzete, puskáik, ágyúik, acsargó kutyáik, végezetül pedig a soha nem látott, lovasaikkal félelmetes egységet alkotó szörnyek, a lovak.” Mivel az aztékok még nem láttak lovat, s a szerszámoktól nem tudták megkülönböztetni a lovast és a lovat, először úgy gondolták, hogy szarvasok nyergében ülnek. Az írnok piktogramos üzenete fennmaradt: az idegenek olyan magas szarvasokat ülnek meg, mint a házak teteje.
Az aztékok különleges, csodás lényeknek vélték a spanyol hódítókat, ezért inkább ajándékokat adtak nekik, mint hogy óvakodtak volna tőlük. A jelenség arra is figyelmeztet bennünket, hogy nagyon könnyű kihasználni, becsapni a naiv, tiszta lelkű embereket, akik elsőként nem a rosszra, a gonoszra gondolnak, hanem gyermeki módon érdeklődnek. Persze a sok rossz tapasztalat mára már oda vezetett, hogy az emberek jóval gyanakvóbbá, ezáltal tüskésebbé és elutasítóbbá váltak. És lehet, hogy megóvják magukat, de közben számos emberi érzést elveszítenek.
