Nyelvi barangolások (95.)
Megjelent egy óriási munka, Galgamácsai népmesék és mondák, négy kötetben csaknem 3500 oldalon. Egyetlen néprajzkutató egész életre szóló lenyűgöző teljesítménye. Ráadásul a szerzőnek van még egy kötetnyi anyaga… A közel négy évtizedes kutatómunka mindvégig támogatás nélkül folyt. A kötetek megjelentetésére az Agrárminisztérium két sikeres Hungarikum-pályázata adott lehetőséget.
Nagy lelkesedésemben, ha nem is sorról sorra, de alaposan átnéztem a kötetet, bele-belefeledkeztem, élveztem a régmúltból és közelmúltból a mába nyúló állatmeséket, tündérmeséket, legendameséket, különösen a mai korhoz még jobban illeszkedő novellameséket, tréfás és hazugságmeséket, falucsúfolókat (és faludicsérőket). Izgalmasak a történeti és hiedelemmondák, a rémtörténetek. A vallásos történetekből akár egy mácsai „parasztbiblia” is összeállítható lenne. Tehát olvastam, olvastam, és írtam róla egy rajongó ismertetést. (Nemsokára megjelenik a Magyar Nyelvőrben.) Mivel a hatalmas anyag egy recenzensnek sem áttekinthető alaposan, ezért elküldtem a szerzőnek, Villányi Péternek, hogy az esetleges tárgyi tévedéseket (kizárólag a tárgyi tévedéseket, mert a vélemény az nyilván az enyém) jelezze. És ő jelzett is egy nagy félreértést. Én ugyanis ezt írtam:
- „Olyan eddig feltáratlan belső interetnikus kapcsolatokra is fényt derít, mint a szilágysági katonák és mácsai lányok házassága. 1919 júniusa és decembere között hét szilágysági református legény vett nőül és vitt haza galgamácsai lányt. A szilágysági magyar katonák a román megszálló hadsereg katonáiként érkezhettek Galgamácsára, ám a jelek szerint csatlakoztak a szülőföldjük felszabadításáért harcoló székely hadosztályhoz, közben pedig néhányan megnősültek. Így a Szilágyság és a Galga mente között házassági kapcsolatok is létrejöttek (438–440. old.). Ennek nyelvi emlékei ezek a mondások: „Szilágyon van a világ közepe, mer oda esëtt lë a piros alma a mënybül” (418. szöveg), illetve: „Szilágyot a világ közepinek hívták. Ha átmégy Szilágyon a szalmahídon a világ közepin találod magadot” (422. szöveg).”
Annyira megtetszett ez a Szilágyon van a világ közepe mondás, hogy rögtön megírtam szilágysági tanítványomnak Sarmaságra, aki nagyon helyeselt, szerinte is így van, bár a mennybéli piros almát nem hallotta még emlegetni. Villányi Péter azonban figyelmeztetett, és megmentett egy nagy felsüléstől. Voltak székelynek mondott szilágysági katonák Galgamácsán, köttettek házasságok is, viszont a galgamácsai, Szilágyra utaló szólások, nem arra a messzi Szilágyra, hanem a nagyon is közeli Püspökszilágy falura vonatkoznak! Püspökszilágy helyett megszokottan csak a Szilágy nevet használják. És merő véletlen, hogy az első világháború után a Szilágyságból kerültek oda katonák. Akiket viszont a mai napig „székely katonák” néven emlegetnek. Idézet a könyvből:
- "A galgamácsai házassági anyakönyvbe a szilágyballai vőlegény neve mellé Pelczer Béla esperes ezt a megjegyzést írta: „fm, székely dand. kat.”, vagyis földműves, a székely dandár katonája. (Innen származhat a Galgamácsán mai napig használatos, a 2943. sz. szövegben is előforduló „székely katona” elnevezés az akkoriban átmenetileg idekerült, valójában nem székely, hanem szilágysági magyar legényekre.)” (1. kötet, 438. old.)
És nem volt elég pontos eredeti szövegemben a „székely” katonák galgamácsai megjelenése sem. Villányi Péter így javasolta pontosítani:
- „A szilágysági legények egy része az Erdélyért harcoló székely hadosztály katonájaként, az összecsapásokat követően sodródott Galgamácsára, más részük viszont később, immár a román megszálló hadsereg kötelékében érkezett oda.”
Izgalmas, és kevesek által ismert történelmi esemény. Lám, egy rendkívüli alapos néprajzi gyűjtőmunka, ilyen mikrotörténelmi helyzetek feltárására is alkalmas. És még mennyi további folklór- és nyelvi kincs ebben a monumentális gyűjteményben! Villányi Péter pár további gondolattal is kiegészítette levelét.
- „Érdekességként megjegyzem, hogy az első mesegyűjtésem 1974-ben a Szilágyságban, a Tövisháton folyt, Magyargoroszló, Erked, Kusaly, Diósad és Szér községekben. Szérben találtam egy kiváló mesemondót, de az akkori viszonyok közt nem tudtam kiaknázni a tudását. Nem csak a romániai politikai helyzet akadályozott, hanem a saját megélhetési kényszerem. Én soha nem tudtam elhelyezkedni néprajzosként, mindig csak saját költségen és saját időmben végeztem a gyűjtéseimet. Valamiből meg kellett élnünk, nem tudtam a kedvtelésemnek élni. 1992-ben visszamentem. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a pazar mesemondóm tudása bizony elkopott, mert nem gyakorolta azt. Egyszerűen elfelejtette a meséket, pedig még akkor sem volt nagyon idős. Ennek ellenére akkor (1992-ben) hangszalagra vettem közel 200 mesét és mondát. Többet is lehetett volna rögzíteni, de nem volt elég magnószalagom. Anyagi okokból keveset tudtam itthon vásárolni, ezért fájó szívvel le kellett mondanom még tündérmesékről is. Ez a 200 szöveg azóta sincs lejegyezve, mert én fontosnak tartom a hiteles nyelvjárási jelölést. Itt a Tövisháton kétfajta diftongus is jelentkezik, kéit és sziép. Tehát éi és ié is. Ezt igen nehezen hallom meg, nehezen tudom megkülönböztetni…”
A Galgamácsai népmesék és mondák lenyűgöző teljesítménye mögött tehát ott van az egyéni önfeláldozás, a küldetéstudat, a megküzdés, az életprogram teljesítése. Ilyen szempontból is figyelemre méltó és példamutató és ma már nagyon ritka teljesítmény. Kötelességemnek éreztem, hogy elmondjam. (Villányi Péter: Galgamácsai népmesék és mondák 1–4. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2022. Új magyar népköltési gyűjtemény XXVII. 3492 lap.)
