Nyelvi barangolások (95.)
Megjelent egy óriási munka, Galgamácsai népmesék és mondák, négy kötetben csaknem 3500 oldalon. Egyetlen néprajzkutató egész életre szóló lenyűgöző teljesítménye. Ráadásul a szerzőnek van még egy kötetnyi anyaga… A közel négy évtizedes kutatómunka mindvégig támogatás nélkül folyt. A kötetek megjelentetésére az Agrárminisztérium két sikeres Hungarikum-pályázata adott lehetőséget.
Nagy lelkesedésemben, ha nem is sorról sorra, de alaposan átnéztem a kötetet, bele-belefeledkeztem, élveztem a régmúltból és közelmúltból a mába nyúló állatmeséket, tündérmeséket, legendameséket, különösen a mai korhoz még jobban illeszkedő novellameséket, tréfás és hazugságmeséket, falucsúfolókat (és faludicsérőket). Izgalmasak a történeti és hiedelemmondák, a rémtörténetek. A vallásos történetekből akár egy mácsai „parasztbiblia” is összeállítható lenne. Tehát olvastam, olvastam, és írtam róla egy rajongó ismertetést. (Nemsokára megjelenik a Magyar Nyelvőrben.) Mivel a hatalmas anyag egy recenzensnek sem áttekinthető alaposan, ezért elküldtem a szerzőnek, Villányi Péternek, hogy az esetleges tárgyi tévedéseket (kizárólag a tárgyi tévedéseket, mert a vélemény az nyilván az enyém) jelezze. És ő jelzett is egy nagy félreértést. Én ugyanis ezt írtam:
Annyira megtetszett ez a Szilágyon van a világ közepe mondás, hogy rögtön megírtam szilágysági tanítványomnak Sarmaságra, aki nagyon helyeselt, szerinte is így van, bár a mennybéli piros almát nem hallotta még emlegetni. Villányi Péter azonban figyelmeztetett, és megmentett egy nagy felsüléstől. Voltak székelynek mondott szilágysági katonák Galgamácsán, köttettek házasságok is, viszont a galgamácsai, Szilágyra utaló szólások, nem arra a messzi Szilágyra, hanem a nagyon is közeli Püspökszilágy falura vonatkoznak! Püspökszilágy helyett megszokottan csak a Szilágy nevet használják. És merő véletlen, hogy az első világháború után a Szilágyságból kerültek oda katonák. Akiket viszont a mai napig „székely katonák” néven emlegetnek. Idézet a könyvből:
És nem volt elég pontos eredeti szövegemben a „székely” katonák galgamácsai megjelenése sem. Villányi Péter így javasolta pontosítani:
Izgalmas, és kevesek által ismert történelmi esemény. Lám, egy rendkívüli alapos néprajzi gyűjtőmunka, ilyen mikrotörténelmi helyzetek feltárására is alkalmas. És még mennyi további folklór- és nyelvi kincs ebben a monumentális gyűjteményben! Villányi Péter pár további gondolattal is kiegészítette levelét.
A Galgamácsai népmesék és mondák lenyűgöző teljesítménye mögött tehát ott van az egyéni önfeláldozás, a küldetéstudat, a megküzdés, az életprogram teljesítése. Ilyen szempontból is figyelemre méltó és példamutató és ma már nagyon ritka teljesítmény. Kötelességemnek éreztem, hogy elmondjam. (Villányi Péter: Galgamácsai népmesék és mondák 1–4. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2022. Új magyar népköltési gyűjtemény XXVII. 3492 lap.)
Petőfi huszonhat és fél évében túlontúl sok dolog szerfelett különös. Az egyik közülük a nyelvhasználata. Kifejezési eszköztára a mindennapok természetes beszédét követi. Természetes gondolkodás, szókimondó kifejezés, keresetlen szavak. Montaigne szavai juthatnak eszünkbe:
„Kiváló írók kezében különös-szépen izzik a nyelv. Nem halmozzák az új, maguk készítette szavakat, hanem a saját szótárukat juttatják új árnyalatokra, óvatosan és sok leleménnyel.”
(Esszék, III. 5. – Bajcsa András fordítása.)
Ezt írja egy elemző:
A nagyvárosok alapvetően liberálisok.
Az én nyelvérzékem szerint: liberálisak lenne a helyes. A liberálisok a személyek, a liberálisak pedig egy tulajdonság (az értelmező kéziszótár szerint ezek a melléknévi jelentések: 1. (politikai értelemben) A liberalizmust valló, 2. (pejoratív értelemben) Túlságosan engedékeny.
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.