Nyelvi barangolások (95.)
Megjelent egy óriási munka, Galgamácsai népmesék és mondák, négy kötetben csaknem 3500 oldalon. Egyetlen néprajzkutató egész életre szóló lenyűgöző teljesítménye. Ráadásul a szerzőnek van még egy kötetnyi anyaga… A közel négy évtizedes kutatómunka mindvégig támogatás nélkül folyt. A kötetek megjelentetésére az Agrárminisztérium két sikeres Hungarikum-pályázata adott lehetőséget.
Nagy lelkesedésemben, ha nem is sorról sorra, de alaposan átnéztem a kötetet, bele-belefeledkeztem, élveztem a régmúltból és közelmúltból a mába nyúló állatmeséket, tündérmeséket, legendameséket, különösen a mai korhoz még jobban illeszkedő novellameséket, tréfás és hazugságmeséket, falucsúfolókat (és faludicsérőket). Izgalmasak a történeti és hiedelemmondák, a rémtörténetek. A vallásos történetekből akár egy mácsai „parasztbiblia” is összeállítható lenne. Tehát olvastam, olvastam, és írtam róla egy rajongó ismertetést. (Nemsokára megjelenik a Magyar Nyelvőrben.) Mivel a hatalmas anyag egy recenzensnek sem áttekinthető alaposan, ezért elküldtem a szerzőnek, Villányi Péternek, hogy az esetleges tárgyi tévedéseket (kizárólag a tárgyi tévedéseket, mert a vélemény az nyilván az enyém) jelezze. És ő jelzett is egy nagy félreértést. Én ugyanis ezt írtam:
Annyira megtetszett ez a Szilágyon van a világ közepe mondás, hogy rögtön megírtam szilágysági tanítványomnak Sarmaságra, aki nagyon helyeselt, szerinte is így van, bár a mennybéli piros almát nem hallotta még emlegetni. Villányi Péter azonban figyelmeztetett, és megmentett egy nagy felsüléstől. Voltak székelynek mondott szilágysági katonák Galgamácsán, köttettek házasságok is, viszont a galgamácsai, Szilágyra utaló szólások, nem arra a messzi Szilágyra, hanem a nagyon is közeli Püspökszilágy falura vonatkoznak! Püspökszilágy helyett megszokottan csak a Szilágy nevet használják. És merő véletlen, hogy az első világháború után a Szilágyságból kerültek oda katonák. Akiket viszont a mai napig „székely katonák” néven emlegetnek. Idézet a könyvből:
És nem volt elég pontos eredeti szövegemben a „székely” katonák galgamácsai megjelenése sem. Villányi Péter így javasolta pontosítani:
Izgalmas, és kevesek által ismert történelmi esemény. Lám, egy rendkívüli alapos néprajzi gyűjtőmunka, ilyen mikrotörténelmi helyzetek feltárására is alkalmas. És még mennyi további folklór- és nyelvi kincs ebben a monumentális gyűjteményben! Villányi Péter pár további gondolattal is kiegészítette levelét.
A Galgamácsai népmesék és mondák lenyűgöző teljesítménye mögött tehát ott van az egyéni önfeláldozás, a küldetéstudat, a megküzdés, az életprogram teljesítése. Ilyen szempontból is figyelemre méltó és példamutató és ma már nagyon ritka teljesítmény. Kötelességemnek éreztem, hogy elmondjam. (Villányi Péter: Galgamácsai népmesék és mondák 1–4. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2022. Új magyar népköltési gyűjtemény XXVII. 3492 lap.)
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.