Éltető József: Gyászhír után

2021. február 08., 21:25
Farkas Árpád portréja az 1988-as Szép versek kötetben (Kántor László felvétele) - Forrás: Wikipédia

Hitetlenkedve hallgatom a hírt, hogy életének 77. (Arany János baljós megfogalmazása szerint kétkaszás) évében Sepsiszentgyörgyön meghalt Farkas Árpád. Töprenghetek annak különös okán, hogy miért nem jelenik meg idebent őrzött emlékképeim között a Másnapos ének dalnoka öregúrként vagy akárcsak korosodó férfiúként. Miért maradt ő számomra mindig Cinka, a kamaszkorból éppen kiférfiasodó ifjú költő? Miért tekintek, mint valami kuriózumokra, kései fényképeire?
Lehet ennek egy elég prózai oka is. Kamaszkorunk, ifjúkorunk útjai párhuzamosan futottak, mondhatnám: élőben szemmel tarthattuk egymást. Aztán ennek férfikorunk delén hirtelen vége szakadt, s attól kezdve már csak a papír meg a világháló adott énnékem hírt róla. Hogy ő énrólam vett-e hírt, azt nem tudhatom.
De van ennek az ifjan tartó emlékezetnek egy mélyebb és igazibb – bár jóval bonyolultabb – oka is. Farkas Árpád ugyanis kamaszkora óta költő volt, méghozzá kétségbevonhatatlanul. Nemcsak az volt – annak is látszott. Volt a lényében, habitusában, modorában és hanghordozásában valami, ami nem hagyott kétséget e tekintetben. Számtalan versíró embert ismerek, akik évtizedhosszan bizonygatták-bizonygatják, hogy költők lennének: sokat írnak és igen költőien, s a dolog nem működik. Előbb nézik őket gazdálkodónak vagy pedellusnak, mint költőnek. Farkas Árpádnak – aki számomra ma is Cinka – soha nem volt erre szüksége. Nyílvánvaló volt, hogy költő. A költő pedig egyrészt szép és fiatal, másrészt bátor és szabad. Ezt mindenki láthatta. Legnagyobb kamaszkori irigységünkre a lányok is: Udvarhelyen, Kolozsváron és így tovább.
Hát ezért nem tud az én emlékezetemben öregedni Farkas Árpád. És ezért cseng minden verse fülemben az ő fiatal hangján, mert most úgy tűnik, hogy minden versét kívülről tudta. És szépen tudta mondani.
Udvarhelyen, séta közben, lefelé a Csere utcán, közel a Rákóczi úti lakásukhoz és a Kossuth utcai házhoz, ahol mi laktunk. Aztán Kolozsváron a Gál Gábor-körben, diákotthonban és albérletekben. Később az Igaz Szó szerkesztőségében már egyebekről folyt a szó: elmúltak a versmondásos idők.
Ezzel az érzelmes lírikussal egy testben és harmóniában élt az egyenes gerincű lázadó is, aki fiatalos természetességgel és indulattal nézett farkasszemet mindenféle kisebb-nagyobb potentátokkal, és vágott a szemükbe gyakran olyan igazságokat, melyek miatt azok legszívesebben egy kanál vízben megfojtották volna. De – és itt megint egy rejtélyesnek tűnő jelenség bukkan fel – megbosszulni igazán mégsem merték igazmondásait. Talán jó ösztönnel megérezték, hogy annak ellenében, amit ő képvisel, csak vesztesek lehetnek.
Ezért mondom én most azt, hogy kevés költőt ismerek, akinek olyan jól állna Balassi kardja, mint Farkas Árpádnak.
Jól tudom, hogy életének jelentős részét az általam kevésbé ismert közéleti és szervezői munkája töltötte ki. Ebben is sikeres volt, hiszen ott is a költészetéből kiolvasható értékrendje szerint cselekedett. Költő volt ott is, a közéletben.
Nagy kísértést érzek, hogy kimondjam: a mai fiatalok szemében valószínűleg a régi vágású költők egyike ment el most. Vagyis az igaziak közül egy – tenném hozzá én. Semmi sem áll távolabb tőle, mint a szavakkal való zsonglőrködés, vagy – fiat venia verbo – marháskodás. Ő még tudta a megkerülhetetlen regulát: „a költő az legyen, mi népe”. És tiszteletben tartotta. Mérsékelt optimizmusa inkább készenlét a való fogadására:  
Gyermekeinknek kenyeret kenünk még az idei
zsírból, lábunkra flanellharisnyát húzunk.
s megmagyarázzuk, hogy tél jön.
Tél jön. 
Semmi stílromantika, semmi álnépi kedélyeskedés. Gondolom, a Kossuth-díj épp ezt a közösségi attitűdöt koszorúzta, igen helyesen.
Most tehát a költő örökléte kezdődik. A mű most már az utókoré. Ő sáfárkodik azzal, értékét is majd értőn méri, szánhat rá időt. Jómagam pedig ideidézem Cinka egyik nagy példaképének, József Attilának két sorát, melynek örök érvényű üzenetét életművével ő is kiérdemelte:
Gyémánt szavaid nem mérted karáton,
s nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk.

Helyőrség | Elhunyt Farkas Árpád költő
"Megrendülten értesültünk: vasárnap este, életének 77. évében súlyos betegség után elhunyt Farkas Árpád Kossuth-díjas költő, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, a Háromszék volt főszerkesztője. Távozásával lapunk meghatározó szellemi vezetőjét vesztette el, aki élete utolsó pillanatáig fáradhatatlanul dolgozott" – adta hírül a Háromszék napilap.