Marc Delouze, a magyar költészet francia fordítóinak doyenje 1978 óta rendszeresen részt vesz a magyar kultúra franciaországi terjesztésében. Átfogó magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, éveken át több folyóiratokban közölt magyar versfordításokat, 5-6 magyar tárgyú prózakötetet adott ki, magyar költőket hívott meg az általa irányított Parvis poétiques (Költészet köztereken) elnevezésű fesztiválokra. Komoly adósságot róttunk le, amikor legújabb verseiből Zalán Tiborral egy Delouze-kötetet állítottunk össze és fordítottunk, melynek címe Post-it (ál)haikuk. A bezártság visszhangjai. A Post-it angol szó, öntapadós jelölőcímke, amelyen elfér egy haiku. Az (ál)haiku műfaji sajátosság, a versformától való tudatos eltérés szemléltetése. Fordítható-e az egzotikus, ázsiai eredetű haiku? A híres francia költő, Yves Bonnefoy a „Lehet-e haikut fordítani?” kérdésre azt válaszolta: nem, a „Kell-e haikut fordítani?” kérdésre azt: igen, de árulással. És még hozzátette: vigyázat, a haiku műanyagláng-lobogásban szavak ragyogása, ami érzékelhetővé teszi a bambusz percegését. A hetvenháromból az egyik Delouze-haiku így hangzik: „Mint Kínából visszatért / idióta meglátnád magad / (meddő tudás) inkább / nézd holdra mutatóujjad.” Amikor megkérdeztem Delouze-tól, mit ért a „kínai idióta” alatt, ezt írta:
„Ez egy kínai közmondás egyszerű megfordítása: »Amikor a bölcs a holdat mutatja, a bolond az ujját nézi«. Utalás a politikai (és kommunista) múltamra: fényes jövőt mutattak nekem, amiben hittem, miközben jobban kellett volna néznem az ujjamat, ami ezt a jövőt mutatta.”
Ebben az egyetlen késői haikuban felizzik a hosszan tartó tévútra futott elkötelezettség fájdalmas története. A közmondás lényege röviden: a kevésbé megfontolt ember nem érti meg a dolgok lényegét. Ilyen ifjú lehetett maga Marc Delouze is az 1970-es évek elején, amikor elküldte első verseit Louis Aragonnak, a szovjetpártiságáról híres, nagy hatású írónak, a kommunista irodalmi hetilap (Les Lettres Françaises) főszerkesztőjének. A versek megjelentek Aragon dícsérő kísérőszövegével, egy év múlva Delouze első verseskötete is napvilágot látott a mester kiadójánál (Feljegyzések a szavak házából – Souvenirs de la Maison des Mots) A hírnév dacára Delouze hamarosan visszavonult a párizsi irodalmi életből, és két évtizedes hallgatásba burkolózva fordításokból élt. Így került Magyarországra is féléves ösztöndíjjakkal (1975-ben és 76-ban), később is a Magyar Írószövetség gyakori vendége. 1978-ban terjedelmes magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, melyet a budapesti Corvina Kiadó adott ki (Poésie hongroise. Anthologie). Bár a válogatást bírálták, a fordítások minőségét nem vitatták. Ezt követően negyvenkötetnyi vers, próza, művészkönyv és számos fordításkötet, CD alkotja az életművet.
A második rész a pandémia okozta bezártsággal és az azt követő háborúval kezdődő korszak lírai terméséből ad válogatást. A francia költő ezúttal kötött formák (szonett) felé haladva − a hagyományoktól eltérően több rímes verssel gazdagította életművét. Egyrészt szembetűnő az új versek zeneisége és képszerűsége, másrészt az utóbbi évek megrázkódtatásainak (pandémia, háború) hatására verseiben, tematikai újdonságként nagyobb teret kapott a halálmotívum. Erre válaszol Zalán Tibor az Egy Marc Delouze-sorra című szonettjében, amely egyúttal a kötet előszava is:
„Háborús időkben borúsak a múzsák de nem
hallgatnak el A borzalom soha nem volt ilyen
közel hozzánk És mi sem ahhoz hogy megszokjuk ezt”
A második rész verses napló bezártság és háború idején, a korra reflektáló közéletiség jegyében. A napló 2020 márciusától vírusnapló, később háborús naplóvá lesz. A francia költő életművében ez a fájdalmasan metsző, új hang minden bizonnyal váltást jelent:
A saját végzetét visszhangzó szonett
Utcák nyugalma alatt fojtott morajlás
Kihalt kikötő elnyugvó vizein
Gyermekkori szörnyek árnyai megint
És versemen rég tört csontok lángolnak át
Hosszú a csönd kék eső szitál a parton
elhagyott dokkok árbocain megül
Részeg hajó Istenek pultja mögül
poshadt étel bűze csap hirtelen arcon
Mi ad e rossz időkhöz kapaszkodókat
Kényszergesztusokba rácsozott jelen
Múltat fal a jövőbe köpködött szózat
Ha a mindenségbe tépnek éhes farkasok
Mely üres és haldoklóit kihányja
Mit mérnek szonettek érnek utolsó sorok ? (Zalán Tibor és Farkas Jenő fordítása)
Marc Delouze : Post-it (ál)haikuk. A bezártság visszhangjai. Fordította: Zalán Tibor és Farkas Jenő, Palamart Kiadó, Budapest, 2022
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.
A SZMÍT és a NACE (Nueva Asociacón Canaria para la Edición) megállapodása keretében létrejött irodalmi együttműködés része volt a júniusban megvalósult kanári-szigeteki Lucía Rosa Gonzáles költő-író és Aquiles García Brito író-költő-irodalomtörténész látogatása. A vendégeket Hodossy Gyula, a SZMÍT elnöke látta vendégül Dunaszerdahelyen.