Marc Delouze, a magyar költészet francia fordítóinak doyenje 1978 óta rendszeresen részt vesz a magyar kultúra franciaországi terjesztésében. Átfogó magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, éveken át több folyóiratokban közölt magyar versfordításokat, 5-6 magyar tárgyú prózakötetet adott ki, magyar költőket hívott meg az általa irányított Parvis poétiques (Költészet köztereken) elnevezésű fesztiválokra. Komoly adósságot róttunk le, amikor legújabb verseiből Zalán Tiborral egy Delouze-kötetet állítottunk össze és fordítottunk, melynek címe Post-it (ál)haikuk. A bezártság visszhangjai. A Post-it angol szó, öntapadós jelölőcímke, amelyen elfér egy haiku. Az (ál)haiku műfaji sajátosság, a versformától való tudatos eltérés szemléltetése. Fordítható-e az egzotikus, ázsiai eredetű haiku? A híres francia költő, Yves Bonnefoy a „Lehet-e haikut fordítani?” kérdésre azt válaszolta: nem, a „Kell-e haikut fordítani?” kérdésre azt: igen, de árulással. És még hozzátette: vigyázat, a haiku műanyagláng-lobogásban szavak ragyogása, ami érzékelhetővé teszi a bambusz percegését. A hetvenháromból az egyik Delouze-haiku így hangzik: „Mint Kínából visszatért / idióta meglátnád magad / (meddő tudás) inkább / nézd holdra mutatóujjad.” Amikor megkérdeztem Delouze-tól, mit ért a „kínai idióta” alatt, ezt írta:
„Ez egy kínai közmondás egyszerű megfordítása: »Amikor a bölcs a holdat mutatja, a bolond az ujját nézi«. Utalás a politikai (és kommunista) múltamra: fényes jövőt mutattak nekem, amiben hittem, miközben jobban kellett volna néznem az ujjamat, ami ezt a jövőt mutatta.”
Ebben az egyetlen késői haikuban felizzik a hosszan tartó tévútra futott elkötelezettség fájdalmas története. A közmondás lényege röviden: a kevésbé megfontolt ember nem érti meg a dolgok lényegét. Ilyen ifjú lehetett maga Marc Delouze is az 1970-es évek elején, amikor elküldte első verseit Louis Aragonnak, a szovjetpártiságáról híres, nagy hatású írónak, a kommunista irodalmi hetilap (Les Lettres Françaises) főszerkesztőjének. A versek megjelentek Aragon dícsérő kísérőszövegével, egy év múlva Delouze első verseskötete is napvilágot látott a mester kiadójánál (Feljegyzések a szavak házából – Souvenirs de la Maison des Mots) A hírnév dacára Delouze hamarosan visszavonult a párizsi irodalmi életből, és két évtizedes hallgatásba burkolózva fordításokból élt. Így került Magyarországra is féléves ösztöndíjjakkal (1975-ben és 76-ban), később is a Magyar Írószövetség gyakori vendége. 1978-ban terjedelmes magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, melyet a budapesti Corvina Kiadó adott ki (Poésie hongroise. Anthologie). Bár a válogatást bírálták, a fordítások minőségét nem vitatták. Ezt követően negyvenkötetnyi vers, próza, művészkönyv és számos fordításkötet, CD alkotja az életművet.
A második rész a pandémia okozta bezártsággal és az azt követő háborúval kezdődő korszak lírai terméséből ad válogatást. A francia költő ezúttal kötött formák (szonett) felé haladva − a hagyományoktól eltérően több rímes verssel gazdagította életművét. Egyrészt szembetűnő az új versek zeneisége és képszerűsége, másrészt az utóbbi évek megrázkódtatásainak (pandémia, háború) hatására verseiben, tematikai újdonságként nagyobb teret kapott a halálmotívum. Erre válaszol Zalán Tibor az Egy Marc Delouze-sorra című szonettjében, amely egyúttal a kötet előszava is:
„Háborús időkben borúsak a múzsák de nem
hallgatnak el A borzalom soha nem volt ilyen
közel hozzánk És mi sem ahhoz hogy megszokjuk ezt”
A második rész verses napló bezártság és háború idején, a korra reflektáló közéletiség jegyében. A napló 2020 márciusától vírusnapló, később háborús naplóvá lesz. A francia költő életművében ez a fájdalmasan metsző, új hang minden bizonnyal váltást jelent:
A saját végzetét visszhangzó szonett
Utcák nyugalma alatt fojtott morajlás
Kihalt kikötő elnyugvó vizein
Gyermekkori szörnyek árnyai megint
És versemen rég tört csontok lángolnak át
Hosszú a csönd kék eső szitál a parton
elhagyott dokkok árbocain megül
Részeg hajó Istenek pultja mögül
poshadt étel bűze csap hirtelen arcon
Mi ad e rossz időkhöz kapaszkodókat
Kényszergesztusokba rácsozott jelen
Múltat fal a jövőbe köpködött szózat
Ha a mindenségbe tépnek éhes farkasok
Mely üres és haldoklóit kihányja
Mit mérnek szonettek érnek utolsó sorok ? (Zalán Tibor és Farkas Jenő fordítása)
Marc Delouze : Post-it (ál)haikuk. A bezártság visszhangjai. Fordította: Zalán Tibor és Farkas Jenő, Palamart Kiadó, Budapest, 2022
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Mindezt tudva az egyik óraközi szünetben megkíséreltem kedveskedni az egyik osztálytárslánynak azzal, hogy ő is tehénszemű. Sajnos nemhogy semmi sikerem nem volt, hiába kellett volna a leányzónak tudnia Héra más és ezzel együtt való szépségét, amelyre én utalni gondoltam, az egyébként hókarú lány tenyere nagyot csattant arcomon. Ez rögtön és alaposan megtanította, hogy azok a gondolkodási és érzelmi állapotok, amelyek az ókori embert az állatokhoz fűzték, megváltoztak.