Duka János gyűjtése: Esztendőnként visszatér
Dienes András, a Petőfi-legendák fáradhatatlan kutatója kétszer járta végig (1948-ban és 1956-ban) a költő életének minden állomását Soprontól Fehéregyházáig. Nagy szorgalommal gyűjtötte az íratlan Petőfi-hagyományokat, a népi emlékezetben még fennmaradt mondákat, emlékezéseket, családi történeteket. Ezek máig alapműnek számító két kötetében láttak napvilágot: A legendák Petőfije (Táj és emlékezet) (Budapest, 1957) és Petőfi a szabadságharcban (Budapest, 1958). Az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörése előtt néhány héttel Dienes András a bukaresti magyar nyelvű napilapban jegyzi Kallódó Petőfi-hagyományok című cikkét, előtte 1956 augusztusában az ő vezetésével egy magyar–román kutatócsoport folytatott sikertelen ásatásokat a költő sírhelyének a meghatározására, Segesvártól néhány kilométerre, Fehéregyháza és Héjjasfalva között.
Dienes András intelmei az erdélyiekhez
Farkas Jenő | Petőfi, a székely népmesék hőse III.
Az eddig megjelent Petőfi-regék átdolgozásai közül messze kiemelkedik Petőfi, a Kárpátok szelleme című székely mese, hiszen a hegyvilág természetfölötti tündéreiről és visszajáró szellemeiről szóló székely mondavilághoz kötődik. A segesvári csata után a Hargitára menekülő Petőfit „kóborlásai” közben meglátta a „firtosi hegyi szellem”, és azonnal beleszeretett. A tündér a várába csalogatta és temérdek aranyat ígért a magyar haza felszabadítására, seregek toborzására.
Ebben a cikkben olvashatóak Dienes Andrásnak az erdélyi diákokhoz és tanárokhoz intézett meglepően szenvedélyes hangú intelmei: „… körülbelül az utolsó órában érkeztünk: vagy összegyűjtjük a nép között még élő Petőfi-hagyományt, vagy azok felismerhetetlenekké halványulnak, a legtöbbjük pedig egyszerűen meghal… Barátaim, erdélyiek, pedagógusok, diákok, tegyetek egyetlen próbát, gyűjtsétek össze egyetlen város íratlan Petőfi-hagyományait.” (Előre, 1956. szeptember 5.) Ez a felhívás számottevő visszhangra talált. Különös, hogy Dienes, bár jól ismerte Faragót, nem méltatta Kevély Kereki című 1947-es Petőfi-mesékről szóló kis könyvét, és így ez a hasznos kis kötet elkerülte egész nemzedékek és a mai kutatók figyelmét is.
Duka János, „az eszményi önkéntes folklórgyűjtő”
A képzett néprajzkutatókkal, Faragó Józseffel, Nagy Olgával, Vöő Gabriellával és Albert Ernővel párhuzamosan a székely falvakan és városokban alapos gyűjtőmunkát végzett egy csíkszeredai tanító, később tanfelügyelő, aki tekintélyes néprajzi és írói életművet hagyott hátra. Duka János (1907-1990) jelentősebb kötetei közül több kiadást ért meg a Kilenc kéve, hány kalangya?; Üti Páké Barátost (Csúfolódó székely népköltészet); Székely anekdoták. Mikor hagyja el az ész az embert? című gyűjtemény. Kiváló érdemei mellett, méltatói felrótták neki „irodalmi népieskedését”, erőltetett nevelő szándékú, „didakticista fogalmazásmódját” és „mesterséges székelyesítését”, ami viszont mentes az olcsó „góbéskodástól”.
Duka János az Elsüllyedt kincs. Mesék című könyvében saját gyűjtéséből két Petőfi-történetet közölt: az egyik Hogyan vásárolt Petőfi csizmát. (Gyergyóvidéki népmonda), a másik az Esztendőnként visszatér (Kászon vidéki néprege). Első ízben Dienes András A legendák Petőfije című könyvében jelent meg a Pápai csizmák című rövid monda és a furfangos, pénztelen Petőfiről, a pápai diákról szól, aki egyszerre két pár csizmát csináltatott két híres csizmadiával, azért, hogy az egyiknél a bal, a másiknál a jobb csizmát válassza, és sürgősen fizetés nélkül útnak induljon. A csizmadiák két nappal később hozták a jobb és bal csizmát, de akkorra Petőfi már Székesfehérváron járt. Az ifjú diák később tisztességesen kifizette a két csizma árát. Duka 1972-ben gyűjtött meséjében Petőfi a csíkszeredai csizmadiákat vezette meg valós történelmi helyzetben, a forradalom idején.
Esztendőnként visszatér, a Petőfi, a Kárpátok szelleme című mese negyedik változata
A másik történet, az Esztendőnként visszatér (Kászon vidéki néprege) az 1890-es évek végétől ismert Petőfi a Kárpátok szelleme című mese negyedik változata (Péterfi Tamás és Faragó József után), „székelyesített” átdolgozásban. Faragó változatához viszonyítja több a beszélt nyelvi fordulat, egyes szám, első személyben: „Akár hiszitek, akár nem, mégis elmondom”: „Amint mondom az előbb”; „…ugye tük es hallottátok hírét?; Mán hogy es ne hallottátok vóna”. Ezek az újra mesélés nyelvi eszközei is egyúttal. A székely nyelvi sajátosságok közül említjük a magánhangzók felcserélését: i helyett ü/é: ismer /„üsmer”, kíváncsi /„kéváncsi”;, kincset/ „kéncset”; a helyett o: aranyokat/„aranyakot”; i helyett ü: mi/”mü” „a mü nagy költőnk”, ti/tük: „ugye tük es”; í helyett ü: szíve/”szüve”; iá helyett ejá: hiába/ „hejába; is/”es”: „nem es szerette”; al helyett ó: halt/ ”hótt”; ol helyett ó: volt „vót”; föld helyett „főd”; és helyett ”s”; eljön helyett „eljő”. Duka közlőjének sajátos szókincséhez tartozik: „törökbúza” (kukorica); „szigorú alakja” (sovány, szikár, vékony testalkata); „örökkétig” (örökké); „bumcsálódott”, „búcsálódik” (töpreng, búslakodik, kesereg); „eregel” (mendegél, ballag). Az irodalmi népieskedésre példa a következő mondat, hiszen ilyen mondatok nem hangzanak el egy mesében: „Tudta jól, hogy Petőfinek minden gondolata a haza sorsán meg az elveszett szabadságon függ, elkezdett hát beszélni neki a hazáról meg a szabadságról. Olyan színesen ecsetelte a haza sorsát, s olyan mézédesen zengedezett a szabadságról, hogy a költő teljesen megfeledkezett a fenyegető veszedelemről”. A tanfelügyelő Duka János népmesegyűjtő szenvedélyesen tanít és nevel, amikor Petőfiről mondatja közlőjével: „s nem es szerette náluknál [székelyeknél] jobban senki” és négyszer ismételteti „a mü nagy költőnk” szószerkezetet.
Esztendőnként visszatér
(Kászon vidéki néprege)
Akár hiszitek, akár nem, mégis elmondom nektek, hogy Petőfi Sándor nem hótt meg a segesvári csatatéren. Nem hótt meg, hanem csak elbúdosott. Elsőben a törökbúzafődökön búdokolt, későbben bevette magát a hegyek közé, s ott búdosott a rengeteg erdőségekben meg az égbe nyúló hatalmas sziklák között.
Hogy es hótt vóna meg, mikor százan és ezeren jöttek meg a segesvári ütközetből székelyek, akik mind onnan menekültek, és akiknél jobban senki sem ismerte Petőfi Sándort, s nem es szerette náluknál jobban senki őt, és ők mégsem tudtak mondani róla semmit sem. Mert nem tudták, mi lett vele. Pedig együtt valának, midőn a kozákok megszalasztották a székely gyalogosokat abban a szerencsétlen segesvári csatában.
Hát nem esett meg Petőfi Sándor, a mü nagy költőnk, hanem még ma es él, úgy lehet, hanem ezt csak kevesen hiszik el róla.
Amint mondom az előbb, Petőfi Sándor elbúdosott a csata után, bevette magát a nagy hegyek közé, a rengeteg sűrűjébe, s ott fel s alá mendegélt, hegyről le, völgyből fel, havasról havasra, míg el nem érkezett Kászon vidékére. Itt felkapaszkodott a Nemere hátára meg a Lóhavas tetejébe, majd tovább vándorolt a Firtos hegy lábához és mindenüvé, ahol székelyek laktak.
Ahogy ment, mendegélt, szökdösött egyik kőről a másikra, mászott felfelé a meredek hegyoldalon, egyszer csak elérkezett ahhoz a nagy hegyhez, amelynek belsejében a firtosvári hegyi szellem lakott. Ennek a hegyi szellemnek ugye tük es hallottátok hírét? Mán hogy es ne hallottátok vóna, amikor ez ott lakott abban a nagy fehér völgykatlanban, ahol a sebes Vargyas bebújik azok alá a fehér színű sziklák alá, s ott folytatja útját, hogy aztán a Rondálókő másik oldalán bukkanjon elment a napvilágra. Ott, abban a szűk völgyben, egy mélységes mély barlang belsejében őrizte a hegyi szellem azt a temérdek sok kéncset, amit az idők folyamán a hegyi tündérek gyűjtöttek vót oda össze. Vót aranypénz, ezüstpénz, aranyedény, ezüstedény, no meg ékszerek, láncok, függők, karperecek és gyűrűk fölös számban. Ott sorakoztak egymás mellett a barlang legmélyén elhelyezett ládákban, üstökben és óriási cserépedényekben.
A hegyi szellem, egy gyönyörűséges szép fehér cseléd, már régóta figyelte azt a búdosó költőt. Nagyon megtetszett neki szép magas homloka, fekete haja, égő szeme és szigorú alakja. Megszerette a költőt, és mindenképpen meg akarta szerezni a maga számára. Nagyon jól tudta azt es Petőfiről, hogy már nős ember, ám a szellem ezzel nem sokat törődött.
Elkezdte hívogatni, csalogatni be a barlang belsejébe, de Petőfi nem akart bemenni a föld alá, nem akart sötétben lenni. A hegyi szellem ekkor mást gondolt ki, hogy célját elérje. Tudta jól, hogy Petőfinek minden gondolata a haza sorsán meg az elveszett szabadságon függ, elkezdett hát beszélni neki a hazáról meg a szabadságról. Olyan színesen ecsetelte a haza sorsát, s olyan mézédesen zengedezett a szabadságról, hogy a költő teljesen megfeledkezett a fenyegető veszedelemről. Ekkor a hegyi szellemasszony megcsillogatta előtte az aranyakot és ezüstöket es, hogy azokkal csalogassa be barlangjába a költőt. De hejába csillogatta az aranyakat, hejába kínálgatta vele, mert Petőfi örökkétig az elveszett csata után bumcsálódott, és rá se nézett a sok kincsre meg drágaságra. A szép, fehér szellemasszony egy darabig csak mosolygott rajta, majd ily szókkal fordult hozzá:
– Hallod-e, te ifjú költő? Hogy visszautasítád ezt a sok kéncset és drágaságot, az nagyon jól vagyon. Azonban gondold meg csak jól, mennyi ágyút lehetne önteni ezekkel az aranyakkal, és mennyi katonát lehetne állítani, akikkel legyőzhetnéd az ellenséget! S ezt mind megszerezheted, ha akarod.
Olyan csábítóan mosolygott hozzá, hogy az ifjú költő nagyon elgondolkozott ezen a nem remélt ajánlaton. Mert ez egyszer a hegyi szellem nagyon eltalálta, nagyon a költő elevenére tapintott, s addig ide, addig tova, addig a sok kecsegtető ígéret, amíg becsalogatta vele Petőfit a barlangba. Abban a szempillantásban azonban, ahogy betette lábát a költő a barlangba, a szellemasszony elzárta a barlang nyílását, és kerek tíz esztendeig nem eresztette ki onnan Petőfi Sándort.
Telt-múlt az idő, s az a szegény lépre csalt, becsapott költő addig szomorkodott, addig bánkódott a szellemasszony rabságában, amíg a sok búsulásba bele nem betegedett. Leromlott állapotját jól látta a szellemasszony es, azt es tudta már, hogy nem képes felvidámítani, azért úgy gondolta, hogy tíz esztendő elég idő arra, hogy elfelejtse mindazt, ami a nagyvilágban történt, hát kieresztette Petőfi Sándort sötét barlangjából, ahol fogva tartotta vót.
Petőfi Sándor, a mü nagy költőnk meg kiszabadulván a szellemasszony rabságából, afeletti bánatában, hogy a tündérek kincsét nem kapta vót meg, sohasem ment haza szülőföldjére, hanem azóta es bolyong azok között a nagy hegyek között. Megy, meneget, eregel erdőből erdőbe, hegyről völgybe, völgyből hegyre, szökdösik egyik kőről a másikra, felkapaszkodik a meredek hegyoldalakon, vándorol a havasokon. Egyik vidékről átmegy a másikra. Minden áldott esztendőben egyszer Kászon vidékére es eljő. Megáll a kopac Nemere tetején, onnan nézi a völgyben meghúzódó kicsi székely faházakat, nagyokat sóhajt, aztán leül pihenni egy nagy kőre. Előszedi papírjait, a ceruzáját, gondolkozik, majd róni kezdi a sorokat, verseket, amelyeknél nincs szebb ezen a nagyvilágon. Ha papírjait teleírta, apró darabokra tépi, és szélnek ereszti őket.
Ha megpihent, feláll a kőről, és továbbindul a mü nagy költőnk, lassan lépeget a puha, havasi füvön. Aki látja őt hófehér hajával, lobogó köpenyében, annak összefacsarodik a szüve bánatában. Amerre elhalad, a népek lehajolnak mögötte a földre, megsimogatják a lába nyomát, hogy ne okozzanak fájdalmat a Kárpátok bujdosó szellemének, Petőfi Sándornak.
Csíkszereda, 1968 Bardócz Dénes (70 éves)
(Lásd Duka János: Elsüllyedt kincs, Bukarest, 1993)
