Még mindig az lehet az érzése a magyar kultúrafogyasztónak, hogy Petőfi eltűnésének helyszíne, a Segesvár melletti Fehéregyháza és az ott található emlékhelyek méltatlanul kevés figyelmet kapnak. Pedig… Ha vannak Erdély-szerte igazán szimbolikus helyszínek, akkor Fehéregyháza méltán kiemelkedik közülük: a rendszerváltást megelőző évtizedekben is a térség identitásformáló és megőrző eseményeinek helyszínét jelentő falu és lelkes lakói nem kis feladatot és még nagyobb kockázatot vállaltak Petőfi emlékének ébrentartásával, amely évente két rendezvényre is összegyűjtötte a környék értelmiségét. Egyfajta szellemi műhely volt ez: az emlékezés apropóján összegyűlt emberek így kaptak lehetőséget a találkozásra abban a korszakban, amelyben a gyülekezési jog is épp olyan módon volt megcsonkítva, mint az emberi jogok általában. Külön érdekesség, hogy e korszak utolsó évtizedében a fehéregyházi megemlékezések egyik nagy lelkesítője egy Gelu Păteanu nevű igen kiváló román költő, műfordító volt, aki amellett, hogy tökéletesen és művészien beszélte a magyar nyelvet, a szabadság eszméjének is ritka elkötelezettje volt: a Petőfi-féle világszabadság gondolatát a legnagyobb hitelességgel képviselte. Épp az első szabadon megünnepelt március 15-e miatt kellett aztán végérvényesen elhagynia Romániát, amit emelt fővel, elvei mellett kiállva meg is tett. Gyalu bácsi – így ismerte mindenki, egyébként becenevét Kányádi Sándortól kapta – ma is él az egyre fogyatkozó kis közösség emlékezetében, története összefonódik a térség történetével, azoknak a törekvéseknek a históriájával, amely végtére épp az erdélyi magyarság megmaradásáról szól. A helyszínen a Petőfi-múzeum mostani igazgatójával, Szabó Józseffel beszélgettem, aki még élő szemtanúja a régi időknek és a helyi Petőfi-kultusz jelenlegi zászlóvivője.
– Gyalu bácsi valamikor ’79 végén érkezett Énlakára, tehát ez azt jelenti, hogy ő a 80-as évektől lehetett részese a fehéregyházi ünnepségeknek. Mit tudunk erről pontosabban?
– Én éppen egy hónapja tájt vettem fel a kapcsolatot a Gábos Dezső bácsi lányával, aki a szervező volt annak idején. A lányát, aki most Németországon tartózkodik, megkérdeztem erről, hiszen ugyanezt én is tudni szeretném. A kora nyolcvanas évek elején egy-egy ilyen Petőfi-ünnepségre készülve mindig úgy volt, hogy Gábos Dezső igyekezett valakit hozni, irodalmárt, költőt, bárkit a kortárs magyar irodalomból, de ugyanakkor a román irodalom, a románság részéről is. És valaki, hanem éppen – a lánya szerint – Hajdú Győző mondta vissza utolsó héten a meghívást, majd Gábos Dezső ismeretségi köréből ő ajánlotta Gyalu bácsit, aki akkor már Énlakán volt.
– És elment oda meghívni őt?
– Igen. Ez a ’80-as évek elején, ’81-82-ben lehetett. Ő akkor megkereste, és Gyalu bácsi eljött az első ünnepségre. Hamarosan nemcsak Gábos Dezső barátja lett, hanem a falu magyarságának a barátja is, mert mindenkihez volt jó szava, szerettük.
– A régebbi beszédei megvannak valamilyen formában?
– Sajnos nincsenek, nem találtam. Pedig kutatom Gábos Dezső hagyatékát is. Viszont megfejtettem a talányt az 1990-es március 15-i beszédet illetően, ami a te könyvedben is benne van (2018-ban a Magyar PEN Club kiadásában jelent meg Gelu Păteanu Toldi-fordítása és az életéről szóló dokumentumkötete, a Gyalu, a spíler). Hiányos magnófelvételek készültek, elfelejtettem, elfelejtettük megfordítani a kazettákat, akik felvételt készítettünk diktafonnal. Ott azzal szakad meg a felvétel, hogy egy tizennégy soros verssel búcsúzik. Közben megtaláltam, most itt van nálam ez a szonett.
Mikszáth Kálmán egyik elbeszélésében erről és a cserebogár haszontalanságáról írt még 1903-ban: „A rovarvilág tehát, mint efféle nagy és félelmetes hatalom, nem is részesül amúgy összességben valami kiváló tiszteletben, csupán egyes tisztességesebb perszónái vannak, kiket kisebb-nagyobb mértékben érdemesít rokonszenvére. Nem értem ide a cserebogarat, ki csak a nótában állja meg a maga helyét, hanem egyébként valóságos Rontó Pál, s csak az apró kacsa, libajószág állhatja, mikor már lenyeli” (A magyar nép bogarai).
Ha élne, nagyon öreg ember lenne és bizonyára értetlenül állna napjaink valósága előtt az egykor lánglelkűként megismert forradalmár és költő. Alakja mára már része minden magyar identitásának, túl nagyot mert alkotni és túl messzire tudott menni. Épp annyira, hogy most kétszáz év múltán is arra ösztönözzön, hogy kérdéseket tegyünk fel magunknak és a világnak, hogy mai napig arra provokáljon, hogy jobbak, hitelesebbek, őszintébbek legyünk, mint ő, persze, ha tudunk. Költészetben, politikában, embermivoltunkban egyáltalán.
„Őseimet kutatom az anyakönyvi adatokból” – írja Záhonyból Sipos Attila operatőr-fotóriporter. „Szamoskériek voltak anyai ágon. De ma nem így szerepelnének az anyakönyvben. Apai őseim Cegléd környéki kistelepülésekről, falvakból, tanyákról valók. Ma bizonyára csak Cegléd szerepelne az anyakönyvben. Elvesznek a falvak nevei az anyakönyvekből.”
Az örökifjakat – azt gondolom – valamiféle rezervátumban kellene tartanunk, és valós értékük szerint kellene vigyáznunk rájuk. Legyen számára most a szeretet, ami körülveszi, ennek a rezervátumnak a terepe, ez a mai nap pedig egy olyan pillanat, amire tíz-húsz év múlva is épp hogy csak emlékezünk, egy-egy újabb kerek évfordulót ünnepelve.
Folytatni a hagyományokat, nevelve szórakoztatni – így foglalta össze a Háromszék Táncegyüttes új igazgatója, Virág Endre az Erdély legjobb táncszínháza előtt álló feladatokat. A nemzeti érdekek képviseletét amúgy is mindig hordozta a műfaj.
Tizenkét esztendőnk hatalom. Az Újnyugat Irodalmi Kör 12 éve, ha tetszik, ha nem, a (szellemi) szabadság erejét példázza. Hiszen a Nyugat Plusz irodalmi folyóirat oly’ időkben lett a túlélés szimbóluma, amikor a pályázatokat a (végtelen) játéktér, a (füves) pálya helyett gyakran (a műfüves borításhoz szokott) örök cserék, cserediákok és taccsbírók bírálták/bírálják el, amikor a nem-írók írnak többet, amikor leghangosabban a nem-gondolkodók elmélkednek, mikor a sokadrangköltők szülik-szarják-ontják a daktilusokat. A díjakat pedig adják-veszik. Kisajátítják. Kiköltik.
1872-ben indult a Magyar Nyelvőr, a magyar nyelvtudomány szó szerint legendás (mert hagyományozódó történetekben bővelkedő) folyóirata. Milyen céllal? Szarvas Gábor, az első szerkesztő ezzel kezdte programját: „Mit akarunk? Akarjuk ott, a hol az ingadozó alapra fektetett s rögtönözve létesített nyelvújítás szabályellenes szóalkotásokat hozott forgalomba, a helyesség visszaállítását...”