Még mindig az lehet az érzése a magyar kultúrafogyasztónak, hogy Petőfi eltűnésének helyszíne, a Segesvár melletti Fehéregyháza és az ott található emlékhelyek méltatlanul kevés figyelmet kapnak. Pedig… Ha vannak Erdély-szerte igazán szimbolikus helyszínek, akkor Fehéregyháza méltán kiemelkedik közülük: a rendszerváltást megelőző évtizedekben is a térség identitásformáló és megőrző eseményeinek helyszínét jelentő falu és lelkes lakói nem kis feladatot és még nagyobb kockázatot vállaltak Petőfi emlékének ébrentartásával, amely évente két rendezvényre is összegyűjtötte a környék értelmiségét. Egyfajta szellemi műhely volt ez: az emlékezés apropóján összegyűlt emberek így kaptak lehetőséget a találkozásra abban a korszakban, amelyben a gyülekezési jog is épp olyan módon volt megcsonkítva, mint az emberi jogok általában. Külön érdekesség, hogy e korszak utolsó évtizedében a fehéregyházi megemlékezések egyik nagy lelkesítője egy Gelu Păteanu nevű igen kiváló román költő, műfordító volt, aki amellett, hogy tökéletesen és művészien beszélte a magyar nyelvet, a szabadság eszméjének is ritka elkötelezettje volt: a Petőfi-féle világszabadság gondolatát a legnagyobb hitelességgel képviselte. Épp az első szabadon megünnepelt március 15-e miatt kellett aztán végérvényesen elhagynia Romániát, amit emelt fővel, elvei mellett kiállva meg is tett. Gyalu bácsi – így ismerte mindenki, egyébként becenevét Kányádi Sándortól kapta – ma is él az egyre fogyatkozó kis közösség emlékezetében, története összefonódik a térség történetével, azoknak a törekvéseknek a históriájával, amely végtére épp az erdélyi magyarság megmaradásáról szól. A helyszínen a Petőfi-múzeum mostani igazgatójával, Szabó Józseffel beszélgettem, aki még élő szemtanúja a régi időknek és a helyi Petőfi-kultusz jelenlegi zászlóvivője.
– Gyalu bácsi valamikor ’79 végén érkezett Énlakára, tehát ez azt jelenti, hogy ő a 80-as évektől lehetett részese a fehéregyházi ünnepségeknek. Mit tudunk erről pontosabban?
– Én éppen egy hónapja tájt vettem fel a kapcsolatot a Gábos Dezső bácsi lányával, aki a szervező volt annak idején. A lányát, aki most Németországon tartózkodik, megkérdeztem erről, hiszen ugyanezt én is tudni szeretném. A kora nyolcvanas évek elején egy-egy ilyen Petőfi-ünnepségre készülve mindig úgy volt, hogy Gábos Dezső igyekezett valakit hozni, irodalmárt, költőt, bárkit a kortárs magyar irodalomból, de ugyanakkor a román irodalom, a románság részéről is. És valaki, hanem éppen – a lánya szerint – Hajdú Győző mondta vissza utolsó héten a meghívást, majd Gábos Dezső ismeretségi köréből ő ajánlotta Gyalu bácsit, aki akkor már Énlakán volt.
– És elment oda meghívni őt?
– Igen. Ez a ’80-as évek elején, ’81-82-ben lehetett. Ő akkor megkereste, és Gyalu bácsi eljött az első ünnepségre. Hamarosan nemcsak Gábos Dezső barátja lett, hanem a falu magyarságának a barátja is, mert mindenkihez volt jó szava, szerettük.
– A régebbi beszédei megvannak valamilyen formában?
– Sajnos nincsenek, nem találtam. Pedig kutatom Gábos Dezső hagyatékát is. Viszont megfejtettem a talányt az 1990-es március 15-i beszédet illetően, ami a te könyvedben is benne van (2018-ban a Magyar PEN Club kiadásában jelent meg Gelu Păteanu Toldi-fordítása és az életéről szóló dokumentumkötete, a Gyalu, a spíler). Hiányos magnófelvételek készültek, elfelejtettem, elfelejtettük megfordítani a kazettákat, akik felvételt készítettünk diktafonnal. Ott azzal szakad meg a felvétel, hogy egy tizennégy soros verssel búcsúzik. Közben megtaláltam, most itt van nálam ez a szonett.
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.
A SZMÍT és a NACE (Nueva Asociacón Canaria para la Edición) megállapodása keretében létrejött irodalmi együttműködés része volt a júniusban megvalósult kanári-szigeteki Lucía Rosa Gonzáles költő-író és Aquiles García Brito író-költő-irodalomtörténész látogatása. A vendégeket Hodossy Gyula, a SZMÍT elnöke látta vendégül Dunaszerdahelyen.